A Random Trip egy zenei Kinder tojás

Milyen érzésekkel készültök a jubileumi Budapest Park koncertre?

Az elmúlt tíz évben annyi minden történt és olyan tempóban, hogy szinte fel sem tűnt, hogy ennyi idő eltelt. Jó érzés, hogy úgy ünnepelhetjük a tizedik évfordulónkat a Budapest Parkban, hogy többedjére játszunk ott, ráadásul ez alkalommal olyan vendégek társaságában, akik világszínvonalú zenészek, világhírű bandák tagjai. A Jamiroquai dobosa, a Basement Jaxx énekesei illetve a Sigma zenekar énekese fog hozzánk csatlakozni sok magyar zenészbarátunk mellett.

Velünk lesz többek között Sena és MC Kemon az Irie Maffiából, Vitáris Iván, az Ivan and the Parazol frontembere, Tátrai Tibor és Heincz Gábor ‘Biga’ is. A koncert különlegességét tovább fokozza az ünnepi hangulat mellett, hogy olyan emberek is bekapcsolódnak, akikkel eddig még nem volt alkalmunk együtt zenélni.

Mi alapján dőlt el, hogy ezúttal ki csatlakozik hozzátok?

Egyrészt az volt meghatározó, hogy a Budapest Parkkal karöltve szerettünk volna a más és más zenei stílust képviselő előadók által átfogó képet adni arról, hogy mennyi műfajt tudunk érinteni egy Random Trip koncerten, másrészt szerettük volna azt is, ha a fiatalabb generáció mellett legalább egy zenészlegenda képviselteti magát. Harmadrészt meg szerettük volna még ünnepibbé varázsolni a koncertet azáltal, hogy nagyon szignifikáns, számunkra is fontos külföldi zenekarokból invitálunk meg embereket, ezáltal is jelezve, hogy a zene egy univerzális nyelv. 

Teljesen mindegy, hogy ki melyik országból és melyik zenei stílusból érkezik, szót fogunk tudni érteni a színpadon, mert mindannyiunkban közös, hogy imádunk zenélni. Nagyon bízom abban, hogy a kapcsolódásunkból eredő varázslat, fantasztikus flow-élményt tud okozni, hogy észrevétlenül és olajozottan tudunk pár másodperc alatt egy egységgé összeállni az adott felállással a színpadon.

Egy nagyszínpadon mennyire könnyű megteremteni a Random Tripre jellemző kémiát és intimitást a zenészek között?

Bármennyire is nagy a színpad, amin zenélünk, mindig törekszünk arra, hogy a hangszereinket viszonylag közel helyezzük el egymáshoz, hogy emberi léptékű legyen a távolság. Ettől a közelségtől tud jól működni a műfaj, hiszen nem begyakorolt dolgokat adunk elő, amit egymásnak háttal, nagyon messziről is el tudnánk játszani. Kell, hogy több síkon érezzük egymást, és ha ez megvan, akkor egy idő után csukott szemmel is ráérzünk, hogy mikor kell váltani egy zenei szituációban, vagy hogy miként kanyarítsuk a zenei történést. Nagyszínpad ide vagy oda, a zene most is a közönség füle hallatára fog megszületni.

Mivel fokozzátok az ünnepség hangulatát?

Lesz egy plusz színpad, amit külön erre az alkalomra szállíttatunk a Budapest Parkba. Mini fesztivál módra már délután hattól elkezdünk rajta zenélni, open stage, open mic jelleggel fogjuk átadogatni egymásnak a hangszereket és a mikrofont. Mindazon zenészeket megpróbáltuk elhívni, akiket az elmúlt tíz évben a színpadon láthattunk, hogy akár csak a jelenlétükkel is, de ünnepeljenek velünk vagy csatlakozzanak hozzánk zenélni, ha kedvük tartja és épp olyan hangulatban vannak.

Ezzel a kis színpaddal egyrészt saját magunkat is emlékeztetni szeretnénk arra a picike színpadra, ahonnan elindult az egész Random Trip tíz évvel ezelőtt, másrészt ezáltal közvetlenebbé tesszük a kapcsolatot az emberek és a zene között, hiszen a közönség testközelben tapasztalhatja meg a dallamok születését az este első felében.

A nagyszínpadra átköltözve visszük magunkkal ezt a fajta közvetlenséget, de akkor már emelkedettebb hangulatú élményt fogunk kreálni a komoly hang- és fénytechnika segítségével – konfettiágyú és lézershow nélkül, mert szerintünk a zenéhez nem plusz adalék kell, amitől elalélnak az emberek, hanem a legmegfelelőbb fűszerek: az izgalmas alkotók. Nálunk nincs teátrálisság, rakétashow, lézerparádé, táncosok, koreográfia és kifejezetten egy, konkrét dologhoz készített vizuál a háttérben. Ebben rejlik az erőnk.

A csoda az emberekben és abban a fajta egymásra hangolódásban van, ami lehetővé teszi, hogy valami olyasmi szülessen, ami más körülmények között nem tudna. Talán épp ez az összetétel az oka annak, hogy bár a műfajunk nem totálisan mainstream, mégis bebizonyítottuk az elmúlt években, hogy amit csinálunk, az popzenei státusszal kacérkodik.

A Random Tripben épp a dallamok megismételhetetlensége a különleges, de nem nehéz elengedni a rögtönzött dalokat?

Akkor a legnehezebb, ha úgy jövünk le a színpadról, hogy érezzük, hogy valami olyan hatalmas nagy varázslásban vettünk részt, amit büszkén megmutatnánk az embereknek, de kiderül, hogy nem készült felvétel a koncertről. Az ilyen gyönyörű utazásokat nehéz elengedni, de ugyanakkor a dolog szépsége is, hogy egy Random Trip koncert olyan, mint egy jó beszélgetés: bármiről szót lehet ejteni, a téma bármilyen irányba kanyarodhat, és utána úgy érzed, hogy valami igazán nagy dologgal mész haza, de ezt a beszélgetést ugyanúgy már nem fogod tudni fölidézni. Csak az emlék marad utána, hogy ebben a beszélgetésben jó volt részt venni.

A saját zenekarainkkal mindannyian azon vagyunk, hogy minden rögzítve és dokumentálva legyen, mindig mindenki a legjobbat akarja adni a maga kis bandájával és projektjével, a legjobb albumokat, kislemezeket és videoklipeket próbáljuk összerakni, és pont ezért jó a másik, spontán oldalt is megélni. Tíz év alatt sokszor hangzott el tőlünk, hogy aki ott van egy Random Trip koncerten, az benne van a buliban, és aki nincs, az egyszerűen csak lemarad, és ez ma is így van. Ha valaki nem veszi a fáradtságot, hogy oda jöjjön, akkor felvétel alapján úgysem fogja igazán érteni, hogy miért kanyarodott az egész úgy, ahogy. Nem fogja látni az interakciókat a zenészek között, a pillanatot, amikor mindenki teljesen másra gondol, márpedig a kikristályosodásig vezető út az egyik legizgalmasabb része ennek az egésznek, amikor mindenki bedobál ötleteket, hogy miként alakítsuk ezt a zenei beszélgetést.

A koncerten megélt zenei spontaneitás miként hat vissza rátok?

Úgy gondolom, hogy egy Random Trip koncert tanít az életre. A színpadi attitűdöt – az egymásra figyelést, az alázatot, a spontaneitást, az itt és most megélését – átvisszük a hétköznapokra, hiszen a színpadi és azon kívüli létünk összetartozik. Szerintem fura is lenne, ha alapvetően nem így élnénk. Olyan nincs, hogy a koncertek idején nagyon nyitott, elfogadó, alkotó vagyok, a pillanatnak élek, hagyom magam sodorni, a színpadon kívül meg egy zárkózott, negatív címkékkel ellátott és visszafogott habitusú ember vagyok. Ennyire nem tudja magát senki megjátszani.

Ha van egy nehezebb zenei pillanat a színpadon, és valaki úgy érzi, hogy segítenie kell a többieknek, akkor azt gondolom, hogy az az ember ugyanúgy fog segíteni az utcán pár nappal később valakinek, aki megbotlik és elesik, nem fog elmenni mellette. A színpadon levés sok szempontból színészet, de ez a fajta improvizáció, rögtönzés, flow-élmény, vibe session végtelenül őszinte és önazonos. Így tudjuk, hogy mikor nyúljunk a közönség hóna alá és így alakul ki a katarzis.

Szerinted mi a zenétek sikerének a titka?

A Random Trip egy zenei Kinder tojás: nem egy konkrét ajándékra vagy ráállva, hanem a meglepetés ereje fog meg, annak vagy a rabja. Tudod, hogy a végén egy jópofa kis játék fog kijönni, de sose tudod előre pontosan, hogy micsoda.

Mindig tudod, hogy ez másfél óra, zenei köntösben van, de hogy a végén mi lesz, csak akkor fogod megtudni, ha ott helyben kibontod és összerakod magadnak. Emellett az is fontos, hogy az őszinteségünk megkérdőjelezhetetlen akkor is, ha nagyon egymásra találunk és akkor is, ha útkeresgélésben vagyunk a színpadon. A mai könnyűzenéből ez a fajta őszinteség sokszor kiveszik, mert mindenki azon van, hogy a lehető legjobb oldalát mutassa mindenben, hogy irigylésre méltóan hasson. Mi tényleg szeretjük, amit csinálunk, és a zene segít, hogy egymást is jobban szeressük. Ezt nem feltétlenül tudja megadni az embereknek egy jól kimunkált popzenei produkció. Az mást tud adni, amivel mi nem operálunk.

Tíz éve milyen céllal kezdtetek bele a közös zenélésbe?

Az volt a konkrét szándékunk, hogy magát a formulát, az improvizációt – amit nagyon régóta használnak és a komolyzenének is jelentős alkotórésze volt jónéhány száz évig – színesebbé tegyük, és ezért nem csak hangszeres vendégeket kezdtünk el hívni, hanem énekeseket és rappereket is.

Ez egy tíz éve tartó osztálykirándulás, emberek jönnek-mennek, néha új emberek csatlakoznak, de pont emiatt van az egésznek egy bája, varázsa. Vannak mágikus találkozások is, amikor zenei stílus tekintetében egymástól távol eső emberek annyira egy hullámhosszra tudnak kerülni, hogy valami egészen megmagyarázhatatlan, láthatatlan energiaáramlás indul be közöttük.

Például Palya Bea és Saiid, Kiss Tibi és Vitáris Iván, Judy Jay és Zeek találkozása is ilyen. Elképesztően erős kohézió alakult ki közöttük másodpercek alatt, és izgalmas volt nézni, hogy egy harmadik vendég mit tud még pluszban úgy hozzátenni, hogy az a láthatatlan, erős kötődés, egymás inspirálása megmaradjon, és közben a harmadik fél is jól érezze magát a mikrofon vagy a hangszere mögött.

A világunkra sok tekintetben jellemző manapság az elgépiesedés. Mit gondolsz, lesz igény a zenétekben rejlő őszinte ösztönösségre későbbiekben?

Látjuk, hogy nagyon más irányba változik a popzenei paletta, de én azt gondolom, hogy a mi műfajunk épp az ösztönössége miatt a későbbiekben is izgalmas tud lenni. Érződik, ha valaki csak a pénzért csinál egy dalt, vagy azért, mert van benne egy alapvető belső késztetés, egy szikra, ami fellobbantja a dalban a lángot, a tüzet. Az ilyen jellegű humánfaktor kiveszni látszik a populáris zenékből. Szerintem az az izgalmas produkció, amiben a közönség esendőnek látja az embert a színpadon – bár erről nehéz beszélni, mert akadnak olyan előadók, akik magukat félisteni státuszba helyezik, és őket pedig épp ezért szeretjük.

Lényeg a lényeg: amikor egy Random Trip koncertről beszélgetünk, akkor alapvetően energiákról beszélgetünk, nem csak hangjegyekről és számokról, az energia pedig örök és megkérdőjelezhetetlen.