A magány az individualitás ára.

A magánzó magánya onnan ered, hogy élete nem követ bevált recepteket. Mindig saját útját járja, s az úton egyedül van. Nem azért van egyedül, mert szereti a magányt, hanem mert jobban utálja a csordaszellemet. A magánzónak nincs pártja, klubja, mert a saját pártján áll, s a vele egyivásúak nem alapítanak klubokat. Nem tartozik se ilyen, se olyan iskolához, mert, amit mások is csinálnak, neki már nem elég eredeti.

Ifjú koromban a magánzó szó roppant pejoratívan hangzott, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen a magánzó nem a szocializmus egységszürke öntőformáiból került ki. Tehát ő helyből osztályellenségeknek számított, s a magánzónak minden kreativitására szüksége is volt, hogy azt a világot túlélni képes legyen. Ma a magánzónak talán egy kicsit könnyebb dolga van, de azért a „szabad“ világban is illúziónak bizonyult, hogy minden piszkálgatás nélkül élni hagyják az embert. (Szabad világban szabad ember azt teszi, amit szabad)

Lefogadom, hogy a legtöbb olvasó nagyjából annyit tud a magánzóról, hogy az én vagyok, de, hogy mit is jelent a szó valójában, arról fogalma sincs. Nem csodálom, mert nem egy széles körben elterjedt fogalom. A szómagyarázatok nagyjából így fogalmaznak: -Homályos egzisztenciával bíró, ismeretlen forrásokból, többnyire magánvagyonából, vagy támogatásból élő személy. – Én azonban vettem magamnak a bátorságot, hogy egy magánzónak ennél jóval többet tulajdonítsak.

A magánzó az individualizmus vadhajtása. Világnézetével, életstílusával, gondolkodásával és életformájával olyan elszigetelt, amilyen elszigetelt csupán egy sziget lehet, melynek minden partját a magány tengere mossa. Az intézmények hozzú sorában, melyek mind azon célból jöttek létre, hogy a világot egységesítsék, a magánzó külön intézménynek számít. Normatívája, etikája, viselkedése így nem mindig világ- konform, valahogy mindig kilóg a sorból.

Azokat azonban, akik kilógnak a sorból, nem csak a katonaságnál nem szeretik – ja igen, a magánzóból sosem lesz jó katona – sehol sincs helyük, mert az élet valahogy mindig a sorban állásról és szalutálásról szól. Nem csak – a magánzóban egyfajta renitenskedőt látó – társadalom, még barátai is idegenkednek tőle, mert a magánzó besorolhatatlansága és veszélyes gondolkodása még rájuk is irritálóan hat. Leginkább azt nem bocsájtják meg neki, hogy még olyanokkal is barátkozik, olyan embereket is el tud viselni, akiket ők nem.

A szabadkőműves gondolkodású magánzóból mégsem lesz szabadkőműves, mert a szabadkőműveseknél sokkal őszintébb és önmutogatóbb. A szabadkőművesek a világ „tisztességes“ polgárai közül kerülnek ki, akik este „álruhát“ öltenek, s titkos helyeken titokban másként gondolkodnak. A „másképp gondolkodás páholya“ viszont a magánzónak maga az élet.

S hogy e „nickname“ mögé bújva mindezen tulajdonságokkal én is fel lennék-e ruházva, nem tudom. Egyébiránt sejthető, hogy a magánzóval rokonszenvezek, mert valahogy én is ilyennek látom magam. A világgal ugyan kötök nem egy kompromisszumot, s a gőg mellé nem kevés alázat is párosul. Alázat első sorban a sorssal szemben, mely az élet, vagy saját magunk által kijelölt utunk és minden ficánkolásunk ellenére mindannyiunkat a kezében tart.

Individuális mozgásterünk nagysága pedig örök filozófiai kérdés marad. Kertész nóbel- díjas dilemmát fogalmaz meg, mikor így elmélkedik: – Vagy van sors és akkor nincs szabadság, vagy szabadság van, de akkor sors nincs – . Menekülhet az ember sorsa elől, de igazán akkor mutat jól, ha abban a ruhában tetszeleg, amit a sors szabott rá. És – ahogy Brecht fogalmaz – futni sem igazán érdemes, mert – Sorsod elé futsz, ha sorsod elől menekülsz -.

A magánzó is csak sorsát, magányos sorsát követi, ha nem tér ki küldetése elől. Nagy árat fizet érte, de nem csak ő, mindenki fizet, valahol, vagy valamilyen formában. A magány az individualitás ára. A magánzó magánnyal fizet.