A nyár legdögösebb rock ‘n’ roll riffjei

Ahogy erről nemrég beszámoltunk, a gitárzene örök és halhatatlan, ezt pedig senki sem prezentálja szebben, mint az új-zélandi rockerek, akik veszélyesen addiktív atmoszférájukkal hívják életre a bennünk rejlő rock ‘n’ roll őserőt. Egy mexikói szörftúrán, a szabadság részegítő életérzésében fogant banda kellő humorral, lehengerlő stílusérzékkel és a legnemesebb zenei örökséggel alkotta meg Mini Simmons címen megjelent lemezét, amelynek egyik példánya nem mellesleg az első nyomott bakelit volt Új-Zélandon 1987 óta.

Zak Hawkins selymes vokálja, Brad Craig profizmust sugalló gitárjátéka, továbbá a Jesse Hawkins és Yoni Yahel alkotta harmonikus ritmusszekció a The Lab Studios falai között egyesültek, a végeredményt pedig leginkább egy olyan zenei koktélként definiálhatnánk, amelyet Tom Petty, a The Doors, Taj Mahal, Neil Young és a The Rolling Stones stílusjegyeiből kevertek ki.

Mi is rejlik azonban az erősen Swinging Londont idéző idéző fodrokkal, sálakkal, és némi hasított bőrrel tarkított megjelenés mögött? Az alapvetően blues-os elemeken nyugvó hangzásvilágot feltörekvő ambíciók és kortárs hatások rázzák fel, a külön regényt érdemlő dalszövegek pedig az őszinteség eszközével hasítanak az ember húsába. Zak Hawkins elmondása szerint az album ereje valóban a rögzített anyag közvetlenségében, az egyszerű kis igazságokban rejlik.

„Ez egy eléggé tökös, a ’60-as és ’70-es éveket idéző rock ‘n’ roll felvétel lett, amely a blues hatása alatt fogant. Teljesen nyílt, és az arcodba vág, de azért vannak illedelmesebb pillanataink is.”

Az együttes jelenleg Új-Zélandot járja lemezbemutató koncertsorozatával, míg a nemrég napvilágot látott album az online platformokon (Spotify, Apple Music, Bandcamp) hódít. Mindemellett az autentikus vintage életérzés szerelmesei akár a lemezjátszóra is feldobhatják a frissen nyomott bakeliteket.

Köszönjük, Radio 13 és Bailey Nelson!