A pitypangtól a hársfaillatig

Fájdalmason konstatálom, hogy az én nyaram már a végét járja. Pedig még jócskán hátra van a gyümölcsérlelő, dinnyehizlaló, tikkasztó, lángsugarú nyár, de az már nem az enyém. Az én nyaram a pitypangtól a hársfaillatig tart. Pedig ami utána jön, az az igazi nyár, arra vár mindenki, akkor veszi kezdetét a szünidő, a szabadságos szezon, ekkor megy mindenki nyaralni is. Hát persze, ez alól én sem vagyok kivétel, élvezem a júliust, augusztust úgyszintén, a vége nincs pancsikázást, a felszabadultságot, a meleget, a kabriózást, a forró szelet, mikor motorral repeszt az ember. De ekkor már valaminek vége van.

A hosszú tél után olyan végtelen nagyra nő az emberben a tavaszvárás és a türelmetlenségtől hosszúra nyúlnak a várakozások napjai. Március elseje – akár egy gong az ember szívében – jelzi, hogy a télnek végre vége van. Az eufória már megérkezett, de a tél még jócskán az utolsókat rúgja. A várva várt tavasz csak nem érkezik. Dagadnak a rügyek, s mi tovább fázunk. Bontogatják magukat az első levelek, s fázunk tovább. A sárga-kék színekben játszó április is csak bolondozik velünk – néha ugyan felragyog az ég, de nem ritkán még hó is esik. Valahogy az igazi kellemes idő nem akar megérkezni.

színek

Már nem is igazán hiszünk benne és akkor egy szép napon sárga tengerré válik előttünk a friss zöld fű. Mindent elborítanak a pitypangok, mert ők teljes bizonyossággal tudják, hogy végleg megérkezett a jó idő. Nekem pedig kezdetét veszi a legszebb nyár. Ami ez után következik, számomra egy permanens eufória. Képtelen vagyok ilyenkor a természetről leválni, legszívesebben beültetném magam is a kertbe, hogy legbensőségesebb lelki rokonaimmal együtt ünnepelhessem a nagy orgiát, ami ekkor veszi kezdetét. Mert ebben, vagy az erre várakozásban élek csak igazán.

Elsőként orgonaillat terül szét a tájon. Az orgonát a mézédes akácok követik, majd a fehér jázminok parfüm tengerében, június derekán pedig a hársak mindent átható, a város legeldugottabb zugát is bejáró illatában hajózik a lélek. A kora nyári est gyűjti össze a napsugárban érlelődő illatokat és az ember nem győzi feszíteni a mellét, hogy megteljen velük.

És most még csak a nyár nagy illatait említettem. Hol vannak még a pipacsos rétek? Hál’ Istennek már nem irtják olyan buzgón és helyenként egész táblák piroslanak valószerűtlenül, szívet gyönyörködtetően. Nem beszéltem még a napraforgó földekről, a búzavirágokról, amik már nincsenek, a hosszú nappalokról, enyhe éjszakákról, csillagos, Göncölös, ezer illatú, szentjánosbogaras éjszakákról, az égi háborúkról, a mennydörgős, villámlós nyári zivatarokat követően kiderülő, szivárványos egekről, az aratásra sárguló, szélben hullámzó búzatáblákról.

A végtelenbe és tovább...

Jaj, sorolhatnám még sokáig, de nem akarlak untatni benneteket legszebb dolgaimmal, mert nem tudhatom, hogy ez másnak is jelenthet-e annyit, mint nekem, hiszen én el sem tudom képzelni, hogy lehet-e szebb valami a nagyvilágban, mint ez a közép-európai, magyar nyár. Mert az én szívem végleg a magyar nyarakban van elültetve és olyan mint a lelkemhez legközelebb álló gyomnövény, a pipacs. Ha kitépik a szikes, száraz talajból, ahol nő, elhervad és lehullik, még mielőtt úri vázába állítanák.