Amber Smith interjú

A trióvá formálódott együttes egy befelé néző, reflektáló albummal, a Recorddal ünnepelte meg születésnapját, amellyel régi kedvencekhez nyúlt vissza. Az elmúlt évekről, az Amber Smith-ről és az új anyagról beszélgettünk a formáció frontemberével, Poniklo Imrével a Phenom’ Plán fotós interjúsorozatunk keretében.

Phenom’ Plán: Amber Smith | Fotó: Lékó Tamás

Az Amber Smith az egyik legrégebben alakult magyar indie zenekar. Számodra mit jelent ez a műfaj 2020-ban?

Kettős a viszonyom ezzel. Egyrészt meg tudom érteni, hogy nagy általánosságban kellenek kategóriák, valahogyan be kell határolni, nem lehet azt mondani, hogy csak állnak az emberek, és játszanak hangszereken. De ha teljesen őszinte leszek, én nem tudom ezt az indie-t meghatározni, annyi zenekarra mondják. Tegyük fel, ha nem is zenélnék, és valaki megkérdezi, hogy mi az az indie, 2006-2007-ben még lehet, hogy lett volna valamilyen leszűkített válaszom, de lehet, akkor sem egyébként.

Nem tudom megmondani, nekem úgy istenigazából sosem volt ilyen műfaj, hogy indie. Megértem, miért van ez a kategória, és persze fontos, de nem tudok már ebben gondolkodni őszintén szólva. Nem érzem azt, hogy mi sorolható indie-nek. Van egy csomó zenekar, ami ma már nem az, de tíz éve még az lett volna, vagy fordítva. Annyira kitágult ez a fogalom, mintha azt mondanánk, hogy popzene.

Neked amúgy tetszik az, hogy megkaptátok ezt a címkét, hogy ti vagytok a magyar srácok, akik öltönyben brit gitárpopot játszanak?

Nem nagyon tudom, hogy tetszik-e, nem vagyok ellene, nehéz megmondani. Nem is zavar, nem is hízeleg, mert többnyire ezek vagyunk mi. Tény, hogy olyasmi a hangzásunk, mint azon zenekaroké, amiket indie-nek mondtak, és tény az is, hogy én is ilyen zakós-inges típusú ember vagyok. De ez teljesen független bármitől, tizenévesen is így szerettem öltözködni.

Már a 2000-es évek közepe óta turnéztok Európában, de megjártátok az USA-t és Japánt is. Milyen átalakulást tapasztalsz a magyar zenében, aminek következtében több magyar együttesnek már természetesebb külföldre menni koncertezni, mint akkoriban?

Nagyon kinyílt a világ. Az a vicc, hogy akkor se volt nehéz ezeket megszervezni, amikor mi csináltuk régebben. Ha az internet sötét bugyraiban találsz ilyen 2003-2004-es interjúkat, akkor azt mondtam – és ezt fenntartom ma is -, hogy könnyebb volt akkor leszervezni egy európai turnét, mint egy magyart, halál komolyan mondom.

Kifejlődött ez a háttéripar, amelyről ugye manapság pont szó esik a koronavírus kapcsán, hogy nehéz helyzetben van. Már rengeteg ilyen iroda és menedzsment van, aki segítheti ezeket a zenekarokat. Nyilván hogyha eljutnak egy bizonyos szintre itthon, akkor ezek az irodák elkezdenek dolgozni velük, és szerintem emiatt iszonyúan kinyílt Európa.

Idén húszéves az együttes, ez alatt sok minden történt mind veletek, mind a magyar zenével. Érzel a közönség akkori és mostani ízlése között változást? A debütáló lemez címe a beszédes Nincs szükség ránk volt.

Változott és folyamatosan változik az ízlés, és azt gondolom, hogy ebből a szempontból Magyarország furcsa hely. Bár nem tudom, hogy Csehországban, Litvániában vagy Lengyelországban pontosan milyen, de azt gondolom, hogy itthon amennyire fel tudnak emelni zenekarokat a közönségek, olyan hamar ott is tudják őket hagyni, ahogy divathullámok vagy trendek kifutnak.

Mi sokat beszélgettünk arról mindenféle értékítélet nélkül, hogy az utóbbi tíz évben futó hiphop és hiphop alapú pop előadóknak, akik itt futnak Magyarországon, elég nagy közönségük van, de ezek az emberek nyolc évvel ezelőtt mit hallgattak? Tehát igazából otthon ültek, és nem jártak koncertre, csak arra vártak, hogy bárcsak feltűnne egy ilyen zenekar, és miután megjelent kettő-három ilyen együttes, egyszerre megjelentek közönségként? Szóval eléggé át tudják programozni magukat az emberek másfajta zenékre, meg kicsit az is van, hogy itthon egy bizonyos életkor után – a közönséget értve – eléggé elmegy az érdeklődés a popzene, könnyűzene iránt. Mintha elvágnák. Eléggé le tudnak állni azzal, hogy ezeket a dolgokat követik.

Phenom’ Plán: Amber Smith | Fotó: Lékó Tamás

Sok tagcsere történt az Amber Smith-ben, Bátor Bence dobossal vagytok régebb óta folyamatos tagok. Hogy tekintesz erre a projektre húsz év után?

Nyilván egy kis zenekarról beszélünk, teljesen tisztában vagyok ezzel. Egy rétegzenekarról van szó, de az az érdekes, hogy tényleg Bence a kvázi állandó tag, és régen is volt több tagcsere. Így könnyen abba a csapdába eshetnék, vagy hízelgő lenne azt gondolni, hogy alapvetően ez az én projektem, és én vagyok az, aki ezt az egészet leginkább formálja – ami sokáig így is volt egyébként -, de az az érdekes, hogy nagyon számít a többiek inputja. Hogyha egyedül csinálnék egy lemezt, bezárva egy stúdióba, akkor biztos picit ambersmithes lenne, de igazából máshogy hangzana. Ezt igazából az tudja csak, aki zenélt már együttesben, hogy mennyire fontosak ezek az ilyen összenézések, vélemények. Nem akarom túl hosszúra nyújtani a választ, de alapvetően nyilván én vagyok a frontember, én énekelek, most én is gitározom, a fő dalszerző én vagyok, de ennek ellenére nekem az Amber Smith mindig zenekar.

Igazából nemcsak lelki értelemben, támaszként nagyon fontos nekem, hogy ott vannak mögöttem a srácok, hanem olyan értelemben is, hogy tényleg értik, mit gondolok, és nekem is nagyon tetszik, amit ők beleadnak, és zenei nyelven folyékonyan tudunk együtt beszélni. Szóval nekem ez egy ilyen alkotói közösség, vagy nem tudom, hogy mi a jó fogalmazás. Nyilván, amikor mondjuk más tagok voltak a zenekarban, akkor a kémia miatt kicsit másképp is működött a dolog, de éppen emiatt én azt gondolom, hogy ezért is tudott az Amber Smith mindig más és más lenni. Az én számomra mondjuk az eggyel ezelőtti albumon lévő dal nem kerülhetett volna rá mondjuk a nyolc évvel ezelőtti lemezre, pontosan ezért, mert más volt a basszusgitáros, és nyilván más energiákat hoztunk ki egymásból, más típusú számok születtek. Ez nekem igazából izgalmas, mindig kicsit kihívás, amikor újra összejövünk, és dalokat írunk.

Phenom’ Plán: Poniklo Imre | Fotó: Lékó Tamás

Nem tudom, hogy amikor te elkezdted ezt a projektet megvalósítani, akkor milyen elvárásokat állítottál fel magadnak, de szerinted sikerült ezt eljuttatni oda, ahová szeretted volna?

Szerintem igen, nagyjából. Én azt gondolom, hogy – ez most kicsit negatívan hangozhat vagy borúlátón, de nem úgy értem – ez az, amikor az ember megöregszik, visszatekint, és másképp lát dolgokat. Szóval, amikor volt az úgynevezett csúcsidőszaka az Amber Smith-nek, persze nagyon élveztem, és tök jók voltak a koncertek, jók voltak a visszajelzések. De nagyjából az a tapasztalatom, hogy ezzel a típusú zenével egy bizonyos réteget lehet megfogni Magyarországon, és én azt gondolom, hogy nem nagyon tudja senki ezt átlépni.

Ez szerinted más műfajra is igaz?

Ez nem feltétlenül csak az indie zenével van így, akármilyen elektro vagy bármilyen más zenére is igaznak látom. Minden zenének van egy bizonyos határa itthon, amit szerintem nem nagyon lehet átlépni. Ha igen, akkor tökre drukkolok, és támogatom, de nekem ez az utóbbi 30 évnek a tapasztalata.

Úgyhogy én azt gondolom, hogy az Amber Smith nagyjából elérte ezt. Nem tagadom és nem állítom, hogy nem lenne jó, ha az utóbbi anyagainkat is annyian hallgatták és ismerték volna meg, mint mondjuk a 2009-2010-es dolgokat. Folyamatosan dolgozom, és csinálunk lemezeket, de nincs bennem hiányérzet vagy keserűség egyáltalán.

Phenom’ Plán: Oleg „Tooff” Zubkov | Fotó: Lékó Tamás

Megszoktuk már tőletek, hogy lemezről lemezre valami új hangzásvilágot próbáltok ki. Ezúttal régi kedvencekhez és a new wave-hez nyúltatok vissza. Ez Faragó Tamás kiválása után természetes folyamat eredménye lett?

Ilyen szinten volt természetes, hogy Tomi “félig” lépett ki (vagy ki se lépett), mert az a felemás szituáció van, hogy ő Londonban él, és hárman maradtunk. Viszont decemberben a Mikában is felléptünk, akkor hazarepült, és játszott, illetve nemrég volt M2 Akusztik, ahova szintén beugrott. A lényeg az, hogy valóban kiment, és olyan szinten természetes volt a jelenléte, hogy kicsit meg voltunk lőve, amikor kiderült, hogy kint marad. Gondolkoztunk, hogy most mit csináljunk hárman? Amúgy is, amikor elérkezik az idő, hogy új számokat vagy albumot írjunk, akkor picit bizonytalan vagyok, hogy mi és hogy legyen. Valóban egy külső szemlélőnek, akinek nem ez a pályája, mondhatná, hogy az Amber Smith az kb. mindig ugyanaz, de nekem nem. Soha nem szeretnék ugyanolyan típusú dalokat írni, mint az előző lemezre. Nem azért, mert ez egyfajta hitvallás, hanem csak unalmas lenne nekem.

A keret alatt azt értettem, hogy sose mentetek át mondjuk EDM-be, és csináltatok egy elektrós anyagot, hanem mindig azt éreztem, hogy van egy keret, de azon belül mindig más. Vagy shoegaze-es, gitározós, mint a RePRINT, vagy ott van a Modern, ami teljesen szintipopos. Tehát itt azért voltak kísérletezések, én legalábbis ezt érzem.

Igen, illetve pontosabban ez jól hangzik, hogy kísérletező, de az egyszerű profán válasz az, hogy én nagyon hamar megunok dolgokat. Borzasztóan elkezdek unatkozni. Olyan értelemben is, hogy ha mondjuk tizenötször kell elpróbálni egy dalt, akkor megcsinálom, de tökre unom. Ennél a lemeznél meg amúgy is gondolkodnunk kellett, hogy most mit és hogyan csináljuk. Hárman maradtunk, elkezdtünk jammelgetni közösen, ami igazából sosem működött, de most valamiért igen, és akkor adta magát a dolog. Eszünkbe jutott, hogy vajon hogy oldották meg az olyan zenekarok, mint a The Cure, a The Smiths vagy a The Police, mert sokkal nagyobb megfejtés kell, hogy úgy szólaljon meg élőben valami, hogy csak dob, basszus, gitár meg persze ének van. Ez ihletet is adott nekem, hogy akkor ebben az irányban kezdek el gondolkodni.

Phenom’ Plán: Bátor Bence | Fotó: Lékó Tamás

Miben volt más az alkotói folyamat úgy, hogy hárman voltatok, és ezúttal te egyedül kezelted a gitárt?

Főleg pont a gitárban volt más, mert nem úgy kellett játszanom, ahogy eddig. Őszinte leszek, amíg ott volt a Kőváry Zoli (az Amber Smith egykori gitárosa – a szerk.) vagy a Faragó Tomi, egyszerűen megoldottuk a dolgokat. Itt viszont tényleg az kellett, hogy legyen valami olyan gitártéma, ami önmagában is működik, és el is tudjam játszani úgy, hogy énekelek mellette. Szóval ez tényleg egy kihívás volt.

A karantén alatt a legtöbb előadó eltolta a megjelenéseket, de te azt mondtad, hogy a Recordnak most van itt a momentuma. Miért gondoltad így?

Főleg magam miatt. Amit az előbb mondtam is neked, a türelmetlenség és az, hogy bennem van az akarás arra, hogy újabb dolgokat kell csinálni. Utálok várni, ezért is biciklizek, amikor csak tudok, mert utálok várni járművekre, miközben szerintem szuper a közlekedés Budapesten. Szeretek mindig mozgásban lenni fizikálisan és mentálisan is, és leginkább én gondoltam azt, hogy ha most várunk a megjelenéssel például őszig, akkor eléggé mélyen lett volna a morálom. Azt érzem, hogy így is, hogy pandémia volt, azért adtunk karanténkoncertet, meg volt pár akusztikus koncertünk, augusztus 21-én voltunk a Fekete Zajon, és játszhattuk a számainkat.

Ha most őszig vártunk volna, szerintem a zenekari morálnak is rosszat tett volna, ha az van, hogy ott az anyag, és összeülünk próbálni, de nincs, ami hajtson. Most hajt minket, hogy minél több embernek bemutathassuk, koncertezhessünk, és tök pozitívak a visszajelzések is. Azt veszem észre, hogy nagyon régóta ez az a lemez, amit a legjobban szeretnek azok, akik ismerik és követik az Amber Smith-t. Az a vicc, hogy ez görgeti még a kreatív folyamatot is. Ha ilyen jó a spirit a zenekarban, akkor az is még tovább visz előre minket. A Fekete Zaj másnapján megyünk majd stúdióba, és veszünk fel két új számot.

Phenom’ Plán: Amber Smith | Fotó: Lékó Tamás

A The Folksinger’s Midlife Crisis-on megakadt a szemem, ami a 2010-es évek hipszter folkzenészein ironizál/gúnyolódik. Van valamilyen ellenérzésetek ezzel a szcénával szemben?

Nincs! Igyekszem szövegileg folyamatosan megújulni és változni. Az előző lemez, a New előtt még sose próbáltam, hogy fiktív sztorikat találok ki. Valahogy adta magát, amikor írtam a dalszöveget. Nagyon sok zenekarnál eleinte kamuangol szövegekkel indul a folyamat, és vannak olyan mondatok, amelyek érdekesen hangzanak. A The Folksinger’s Midlife Crisis is így jött. Gondolkodtam, hogy milyen történet lehetne, és elképzeltem egy kockás inges hipszter srácot, aki elérte a 40 éves életkort. Kinő ebből folkos énekes-dalszerző dologból, lefut ez a trend, és vajon mit csinál majd? (nevet)

A karantén időszaka alatt akusztikus karanténkoncerteket adtál, illetve az A38-on is játszottatok az üres hajónak. Ezek milyen élmények voltak?

Az üres hajónak játszani tök relaxáló volt, mert annak ellenére, hogy nagyon rég óta koncertezünk, egy rendes közönséges koncerten mindig van egy kis jó és rossz értelemben vett feszültség. Jó értelemben vett, hogy felspanol a közönség, de kicsit negatív is, hogy vigyázni kell, mit konferálsz, meg ne szakadjon a húrod, ne hangolj túl sokáig. Szokásos dolgok. Itt, mivel nem volt közönség, olyan érzés volt, mint amikor próbateremben voltunk. Mindössze annyi, hogy helyileg az A38 színpadán játszottunk. Furcsa, de jó érzés volt. Tudom, hogy tipikus promóduma, hogy “örültem, hogy az emberek láthatják“, de közben meg tényleg. Nyilván egy zenész, ha csinál egy albumot, alig várja, hogy bemutathassa a közönségnek koncerten is.

Magyarországon heves vitákat váltott ki, hogy focimeccsekre lehet jegyet váltani, de koncertet csak 500 fő alatti közönségnek lehet adni, és a fesztiválok is elmaradnak. Hogy látod a zeneipart a pandémia után? Mit gondolsz, Magyarországon milyen hosszú távú hatásai lesznek a helyzetnek?

Nyilván, mivel mi kis zenekar vagyunk, ezért minket nem különösebben érint ez a dolog, mi az utóbbi években nem ebből élünk. Úgy általában a zeneipar és a nagyobb zenekarokat tekintve azt gondolom, hogy persze nagyon-nagyon megsínylik, és tényleg sajnálom őket. Viszont, ha ez hosszabb ideig tart, akkor ki fog derülni, hogy melyek azok a zenekarok, akik ezt túl tudják élni olyan szempontból, hogy ha mondjuk jövő tavaszig vagy nyárig nem lehet koncertezni, kik azok, akiket tényleg szeret a közönség, illetve kik azok a zenészek, akik valóban azért csinálják, mert nekik ez az életük.

Megértem azt, hogy vannak olyan zenekarok, akik kinőtték magukat, és van mögöttük infrastruktúra, de lehet, hogy naiv vagyok, és nem látok a dolgok mögé, de például a Tankcsapdánál láttam, hogy elmennek egy 500-as turnéra. Ez nekem egy szimpatikus dolog, annak ellenére, hogy most ne menjünk bele a magyarázkodós videóba, meg egyáltalán rengeteg necces és fájó pont van a Tankcsapdával kapcsolatban. Igen, tudom, de szerintem ez egy tök jó lépés, ami bemutatja, hogy zenélni akarnak.

Fotók: Lékó Tamás