Everest app

Sok évvel ezelőtt megnéztem az Everest című filmet. Bevallom, erős előítélettel ültem be a moziba.

Mivel Erőss Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új, róla készült nagyjátékfilm apropóján úgy döntöttem, hogy csütörtökönként a vele kapcsolatos (avagy általa írt), egy évtizeddel ezelőtti írásai(ma)t újra publikálom. Így, tiszteletem jeléül, az elmúlt és következő néhány csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) szól. (Ez a cikk a harmadik a sorban, az első itt található, a második pedig itt.)

/     /     /

A címben említett filmben szakadékokon nekifutásból átugró tomkrúzokat és izzadó arcú szilvesztersztalónékat vártam. Meglepetésemre helyettük valódi karaktereket és (viszonylag) hihető akciókat kaptam. Még Gyllenhaalnak sem a kockás hasát (1x villantják csak meg), hanem inkább a személyes drámáját mutatta be a rendező. (Aki kíváncsi azért azokra a kockákra részletesebben is, javaslom a Southpaw című film megtekintését.)

Mindenekelőtt azonban le kell szögeznem, hogy nem értek a hegymászáshoz (sem). A Fujira egyszer éjjel felmásztunk (felsétáltunk) ugyan (egy csodálatos napfelkeltére értünk fel), de az inkább egy hétvégi trekking túra volt, mintsem hegymászás. A magashegyi hegymászással kapcsolatos (szigorúan elméleti) fotel-ismereteim csak az Erőss Zsolttal folytatott számtalan beszélgetésekből, illetve a témában írt könyvekből származnak.

Filmnézés közben nem tudtam nem gondolni rá, a Hópárducra.

Több mint húsz évvel ezelőtt ismertem meg Zsoltot. Nyomon követhettem az elmúlt mozgalmas történéseit körülötte. A Mount Everest meghódításától (2002) az első, majd a második gyermeke születésén át, lábának amputálásán keresztül, a Kancsendzönga expedícióra való felkészülésen át, az utolsó csúcstámadásig, amikor végül a Himalája legmagasabb csúcsánál is magasabbra jutott fel.

A film őszintén mutat rá, hogy az egyik legnagyobb Csomolungma tragédiához elsősorban nyers üzleti érdekek vezettek, nem valami magasztos és heroikus ok. Mindkét legendás hegyivezető (Scott Fisher és Rob Hall), frissen alapított cégének legfontosabb célja volt, hogy minél több ügyfelet „tűzzenek ki” a Mount Everesten, hogy ezek a (messziről is látszó) sikerek újabb fizető kuncsaftokat hozzanak. Azóta ez az üzleti modell (a több tonna otthagyott szeméten kívül) oda vezetett, hogy a serpák és oxigén nélkül „tiszta stílusban” mászó profik gyakran kénytelenek beállni az amatőrökből álló sor végére a csúcstámadás során. Értem én, hogy szegények a nepáliak, de ez akkor is lehangoló.

Mi lesz a következő lépés, az Everest app?

Földes András, Zsolt életéről szóló remek könyvének második kiadásába annak idején a következő utószót írtam:

Már csak öt maradt

Zsolt négyévesen szenvedte el első fagyási sérülését. Mínusz harminc fokban síelt. Akkor még nem tudta, hogy négy évtizeddel és kilenc nyolcezres megmászásával később, éppen ezzel az erdélyi történettel kezdődik majd a róla szóló könyv. A siker elérésének útját legtöbben egy lineáris vonalnak képzelik, pedig a csúcsra vezető út bizony göröngyös, és komoly megpróbáltatásokkal teli. A siker viszont minden esetben egyenesen következik a megoldandó helyzetek kezeléséből – és persze a rengeteg, következetesen elvégzett, sok áldozattal járó munkából. 

A külső szemlélő gyakran már csak a cél elérésének önfeledt és dicső pillanatait látja, de az odavezető út részleteit és embert próbáló feladatait nem, miközben utóbbi a fontosabb – érdekes paradoxon ez.  Az Erőss Zsolt életéről szóló könyv azonban pontosan, részletesen és sajátos humorral mutatja be az utat magát. Talán ez a legnagyobb erénye.

Nemcsak a sikernek, az intelligenciának is rendkívül sok arca van. Érdekes, hogy milyen összefüggésben áll e két fogalom. Sokféle IQ és EQ teszt (érzelmi intelligencia) látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, melyek segítségével több nézőpontból vizsgálták és mérték e két hányadost. A jelen kihívásokkal teli, intenzív változásában e klasszikusnak mondható hányadosok mérése mellett megjelent egy új „trónkövetelő” is, mely nem helyettesíti, sokkal inkább kiegészíti és árnyalja egy ember intelligenciájának mérését. 

Az EQ (Emotional Quotiens), illetve az AQ (Adversity Quotiens) értékeinek komplex ismerete sokkal többet elmond egy ember személyiségéről és potenciális sikereiről, mint intelligenciahányadosának értéke. A magas érzelmi intelligencia hányadossal (EQ) rendelkező ember jól tud bánni a többiekkel, szinte „belelát a fejükbe”. Empátia, önismeret, önkontroll jellemzi, szinte bárkivel megtalálja a közös hangot.

A magas AQ-val (megpróbáltatás-kezelési képesség hányadosa) rendelkező ember aktív és sikerorientált, nem pedig passzív és kudarckerülő. Sok esetben ahelyett, hogy letörné, gátolná a kudarc, szinte nem is ismeri ezt a rosszul csengő szót. Számára inkább tapasztalat a sikertelenség, ami arra ösztönzi, hogy tanuljon a hibáiból. 

Ezek a tesztek a magas AQ-val rendelkező embereket „hegymászó típusnak” aposztrofálják. A mentálisan erős emberek már a csúcs elérésének pillanatában kiszemelik az újabb meghódítandó „hegye(ke)t”, hiszen tulajdonképpen ez élteti őket, ez ad értelmet és tervezhető keretet aktív életüknek.

Erőss Zsoltot több mint egy évtizede van szerencsém ismerni. (És e közhely ezúttal helyénvalóbb, mint valaha.) Amikor 2002 májusában – első magyarként – feljutott a világ csúcsára (Mount Everest), már rögtön hazaérkezése után azt mondta nekem, hogy legközelebb oxigénpalack nélkül megy fel. Akkor még nem tudta, hogy kilenc évvel később a Mount Everest társhegyének csúcsára (8516m, Lhoce) már egy művégtaggal fog feljutni.

Amikor 2010 januárjában bent jártam nála a kórházban, megértettem, hogy miért döntött az amputáció mellett: így biztos lehetett abban, hogy a jövőben is tudja mozgatni a térdét és műlábbal ugyan, de (szinte) biztosan folytatni tudja a hegymászást. Kollmann András dokumentumfilmje, A Hópárduc talpra áll arról a 488 napról szól, ami a  Zsoltot és két társát a Tátrában ért baleset és a Lhoce csúcsának elérése között telt el.

Erőss Zsolt életének megismerése után nehezebb kifogásokat találnunk, ha megfutamodunk a nehézségek elől. Ha mégis elgyengülnénk az előttünk tornyosuló akadályok láttán, gondoljunk a büszke Hópárducra, aki talán épp most mondja kissé gondterhelten Hildájának, Gerda lányának és a kis Csomának:

„Már csak öt nyolcezres csúcs maradt a tizennégyből…” 

A Kancsendzönga megmászásával már csak négy maradt a tizennégy nyolcezresből, mégis nehéz szívvel illesztem ezt a tényszerű kiegészítést, és egyszersmind szomorú aktualizálást a könyv második kiadásához. Ez a szám ugyanis már nem fog változni: Zsolt a legutolsó expedíción a Himalájánál is magasabbra emelkedett. Ez a végső csúcs azonban nem az út felénél, hanem a legvégén magasodik mindannyiunk fölé.