Marvin Says #61

Soha története során az embernek nem volt annyi ruhája, mint évtizedeinkben, és soha nem volt az összkép ennyire „összeszedetlen”, mint éppen ebben a korban. New York egyik legbefolyásosabb stílus-szakírója a Tőzsdecápák című film Gekko alakjának kitalálója, Alan Flusser egyik legutóbbi cikkében azt fejtegette, hogy Hollywoodnak sincs igazi stílusa. Korunk sokat emlegetett sztárjai a magánéletben, esetlenül, ötlettelenül öltözködnek, pedig – Flusser véleménye szerint – kötelességük lenne a példamutatás. (Why Hollywood can’t dress, Esquire, The Big Black Book 2013)

Hiszem és vallom, hogy az öltözködés fontos része a személyiségnek, megmutatjuk vele, hogy mit gondolunk önmagunkról, és azt is, hogy mi a véleményünk a körülöttünk lévő világról. De látnunk kell, korunk embere nem kedveli a formalitásokat, nem akar a szabályok betartásával bíbelődni, legyenek azok, érintkezési,viselkedési szabályok, ruházati elvárások.

Legyünk hát könnyedek, feleljünk meg a kornak, de tegyük ezt stílussal, találjuk meg az ilyen megjelenésben is a különlegest, a kifinomultat és az egyedit. A francia nonchalance kifejezés tökéletes válasz, korunk kihívására, hiszen a könnyed laza stílus is lehet személyes, emlékezetes, egyedien más, dandys…

A londoni  Beau  Brummell által megteremtett dandyzmus még korunkban is felfedezhető… Ma is dandynek nevezhetjük azokat a férfiakat, akik ruhatárukat különösen igényesen és változatosan állítják össze. Akiknek a klasszikus jólöltözöttség ma is a sorvezetőjük, akik előszeretettel viselnek együtt nagy-mintás kelméket, mintás inggel és nyakkendővel, szőrmével és különleges színvilágú darabokkal. A dandy az élet minden helyzetében máshogyan, választékosan öltözködik, keveredik nála a különc megjelenés, az igényesség, a klasszikus értékek kritika nélküli tisztelete, intelligenciával és a szellemességgel ötvözve.

Ruhatárában békésen megférnek az elegáns darabok a casual hangulatúakkal, ezek kombinálása által teszi magát emlékezetessé, ezért lesz ő, a dandy, aki gondolkodva öltözködik. Stílusának éppen az a lényege, hogy fantáziával, szabad könnyedséggel viseli együtt a meg nem szokottakat, és teremt ez által sajátságosan egyedit. Ez a nonchalance, a kitalált, mégis könnyed, emlékezetes stílus.

Öltözetével nem akar mást, mint önmagát szórakoztatni, élvezi az anyagok újszerű kombinálását, tudja, hogyan viseljen világos kelméket télvíz idején, miként illeszthet ruhatárába egy piros felöltőt vagy akár egy lila mellényt. Megjelenése következetesen más, és ez által lesz hiteles és valóságos.

Szívesen hord rövidre szabott nadrágot, amely alól kivillan gyakran színes zoknija, klasszikus nehéz városi cipőt, nyáron  zokni nélkül visel, mandzsettás inget és tökéletesen kötött nyakkendőt párosít casual megjelenésekhez. A szabályok áthágása által teremt új stílust, de eközben megőrzi a klasszikus értékrendet, és a feltétel nélküli stílusosságot.

A casual dandy a könnyed darabokat is ilyen eredetiséggel övezi, nála a lila és zöld mokaszin, farmerrel és felgyűrt ujjal viselt színes len inggel, a fehér nadrág kék zakóval és bátran mintás selyemkendővel, a vibráló színű sál és a fehér béléses zakó, nem a feltűnni vágyás, hanem az igényesség, az önmagára fordított figyelem és idő jutalma.

A modern casual dandy szereti a színeket, nem akar a szürke, barna és fekete mögé bújva eltűnni, nem a fal mellett jár, hanem a járda közepén, kedveli a kitaláltat, az összerakottat. Ínyenc, aki az árnyalatok nüánszaiból, a minták keveredéséből, az anyagok egyedi illesztéséből épít egy más, személyes világot!

Antonín Leopold Dvořák (1841-1904)

A következő zenei bejegyzéseimben szeretnélek benneteket a klasszikus zeneirodalom néhány „slágerével“ megismertetni. Persze most nem azokra az olvasókra gondolok, akik a zene világában nálam sokkal jobban kiismerik magukat, inkább azokra, akik eleddig a komolyzenétől valamilyen okból elzárkóztak. Talán maga az elnevezés bűnös, mert a „komoly“ jelző azt sugallja, hogy a populáris kortársi zene komolytalan. A komolyzenével szembeni fenntartások esetleg bizonyos értetlenségre vezethetők vissza, mert a hallgatók meg vannak győződve róla, hogy a klasszikus zenét nem elég hallgatni, feltétlenül érteni is kell.

A klasszikus zeneirodalom dzsungelében nem könnyű tájékozódni. Főleg azoknak nem, akik sosem próbálták és a zeneirodalom-történeti ismeretekkel sem rendelkeznek. Milan Kundera egy irodalmi esszéjében azt írja, hogy a műalkotás művészettörténeti ismeretek nélkül értelmezhetetlen. Lehet, hogy értelmezhetetlen, de attól még élvezhető lenne, ha az ismeretlennel szemben nem lennének fenntartásaink. De vannak. Zeneirodalmi műveltség azonban nem szerezhető meg máról holnapra.

Akkor mi a megoldás? Az, hogy valamilyen áron kapcsolatba kell kerülni a zenével. Persze nem mindegy hogyan, mert egy elhibázott találkozás többet árt, mint használ. Olyan műveket kell tehát kezdetben meghallgatni, amitől megjön és nem elmegy a kezdő műélvező kedve. Aki még sosem olvasott, annak nincs rossz irodalom. Teljesen mindegy mit olvas, komik füzeteket, vagy pornográfiát, az olvasáson keresztül jut el a nívósabb irodalomig, mert maga az olvasás művel, cizellál. A komolyzenével is ugyan ez a helyzet. Kezdetben hallgassuk azt, ami tetszik, lényeg, hogy a zenehallgatás beépüljön az életünkbe.

Ezért elsősorban olyan műveket szeretnék ajánlani, amelyek a zeneirodalomban járatlanoknak is garantáltan első hallásra tetszenek. Miközben a művekkel ismerkedünk, kalandozunk egy kicsit az elmúlt évszázadok zenetörténetében és körüljárjuk a komponistákat, valamint a zeneművek keletkezési körülményeit.

Antonín Leopold Dvořák 1841-1904, Bedřich Smetana mellett a legismertebb és legjelentősebb cseh zeneszerző. Termékeny és sikeres komponista, nem csak hazájában – egész Európában. Ennek köszönhetően kérik fel 1891-ben a New York-i Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatói állására, amit el is fogad. Három évig marad az államokban, ahol élénk érdeklődést mutat az indián zenék és a spirituálék iránt. Ezekre a hatásokra komponálja IX. Újvilág szimfóniáját. Hazatérése után ismét elfoglalja konzervatóriumi állását, melynek később haláláig igazgatója marad.

Nem tudom, mennyire érezhetett Dvořák honvágyat abban a számára idegen világban, de zenéjében a nagy szláv lelkének lágysága érezhetően nosztalgiákba oldódik. Az Újvilág szimfónia varázslatosan szép dallamokra épül. Aki már látta a Távol Afrikától című filmet, annak a fő motívum kísértetiesen ismerősnek fog tűnni. És mert abból nem indulhatunk ki, hogy Dvořák plagizálta volna a dallamot az öt Oscar-díjas John Barry-től, az eredetiség kérdése legalábbis vitatható marad, mert kis változtatással és modern hangszereléssel a Távol Afrikától filmzene fő dallama a szimfóniáéval megegyezik. A film világsikere után milliók dúdolták, de ennyi erővel Dvořákot is dúdolhatták volna. Ilyen értelemben tehát az Újvilág szimfónia, helyesebben Dvořak IX. szimfónia (az újvilágból) igazi slágerzene.

Következik egy részlet a műből. Aki kedvet kap hozzá, a Youtube-on az egészet meghallgathatja.

Tobey Magruire ebben a filmben alapozza meg későbbi világhírét.

De ne siessünk ennyire előre, hiszen nem Tobey az első és utolsó színész, aki obulusokra váltja tehetségét. Aki a mi világunkban él, ezen nem is csodálkozhat, és Maguire-t sem marasztalhatja el. A Pókember kétségtelenül látványos produkció és bombasztikus kasszasiker, de – és most elnézést kérek minden gyerektől, kamasztól, és gyerekes felnőttől, akik más véleményen vannak – az én értékrendemben eltörpül az Árvák hercege, grandiózus alkotás mellett. Tobey tehát attól még, hogy pénztárcája vastagodott, nem előre, visszafelé lépett – legalábbis művészi értelemben.

Az Árvák hercege számomra nem csupán értékes produkció, a szívemhez különösen közel álló filmek egyike. Hogy miért? Mert szép és szívbe markoló, megrázó és felemelő is egyben. Megtisztulva, boldogan jön ki az ember a moziból, visszanyerve az emberbe vetett hitét. A történetet csodálatos színészek játsszák el. Még a gyerekszínészek is meggyőzőek és a svéd rendező, Lasse Hallström úgyszintén remekel. A filmet hat Oscarra jelölték, ebből kettőt meg is kapott. Michael Caine a legjobb mellékszerepért, John Irving pedig a legjobb forgatókönyvért járó Oscart.

Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) és Homer Wells (Tobey Maguire)

Homer Wells (Tobey Maguire) egy Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) által vezetett árvaházban nő föl. A közeli pályaudvarra érkezők többnyire az árvaházat látogatják. Vagy hoznak gyereket, vagy visznek, vagy nem kívánt terhességüktől szeretnének megszabadulni. Homert is itt szülte meg anyja és az árvaház gondjaira bízta. Kétszer adoptálják, de mindkétszer visszakerül az intézetbe. A nem kívánt gyereket végül Larch doktor „megtartja magának“ és megkülönböztetett figyelemmel saját gyermekeként neveli fel. Mindeközben az árvaház mindennapjait és a többi lakót is megismerhetjük.

Az intézetben családias a hangulat, s bár az árvák valóban árváknak érzik magukat, Larch doktor két női munkatársával különös szeretettel és emberséggel bánik velük, mindent elkövet azért, hogy sorsukat egyengesse. Csodálatos, mély emberi érzéseket gerjesztő jeleneteknek vagyunk tanúi, melyek néha szomorkásak, néha mosolyt fakasztóak, de sohasem szentimentálisak.  A doktor beavatja Homert saját tudományába, s az évek teltével – annak ellenére, hogy a fiú még gimnáziumba sem járt – nőgyógyászt farag belőle. Homer készséges, jó fiú, de az az időtájt tiltott abortuszra lelkiismereti okokból nem vállalkozik, hiszen sorstársai fölött mondana ítéletet.

Az orvos viszont annál inkább – s ő is lelkiismereti okokból, mert hasonló szomorú sorsokat igyekszik evvel elkerülni. Mindketten tanúi lesznek egy esetnek, ahol egy fiatal lány enyhén szólva nem szakavatott módon szeretné nem kívánt terhességét megszakítani és mire az orvoshoz kerül, már nem tudnak segíteni rajta – belehal sérüléseibe. Az abortusz körüli vitákban a film nem foglal állást, a jó és rossz antagonizmusában pedig roppant békülékeny. Ez a regény és a film legnagyobb morális ereje, nem a bűnösöket keresi, hanem a megértést, megértetést igyekszik elősegíteni.

Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) és Homer Wells (Tobey Maguire)

Így van ez a paradoxonokkal is, az orvost például, aki sokszor lépi át a legalitás határait, tiltott abortuszokat végez, csal, okiratokat hamisít, nem lehet nem szeretni, mert a filantróp Larch, aki egy roppant pragmatikus lény egyben – a rosszat is habozás nélkül vállalja a jó érdekében – jobb annál a világnál, aminek törvényeit nem tartja be. Ezért is fogadja döbbenettel, mikor szeretett védence egy pillanatnyi hangulatból adódó spontán elhatározással elhagyja az intézetet egy fiatal párhoz csapódva, akik szintén abortusz ügyből kifolyólag jártak náluk. Az orvos még csak el sem búcsúzik fogadott fiától, féltékenyen nézi az ablakon át, ahogy a „hálátlant“ elveszi tőle a nagyvilág, amitől eddig óvta.

Homer számára a nagyvilágot kezdetben ez a szimpatikus pár, Candy és Wally jelenti. Barátság szövődik köztük, Homert elviszik a tengerhez, amit még sosem látott. Később Homer a fiú családjának almaültetvényén dolgozik, s amikor Wally-t behívják katonának – a történet a Második Világháború idején játszódik – a magányos, érzelmekre éhes lány és a zsenge, tapasztalatlan Homer közt érzelmi szálak szövődnek. Közben az almaültetvényen az almaszedő nőgyógyász átesik személyes tűzpróbáján, amikor is Arthur Rose előmunkás lányán „segít“. A lány apjától esett teherbe. Homer saját elveivel szakítva elvégzi a lányon az abortuszt.

Folytatódnak tehát a filmre jellemző paradoxoniák, az incest vétke alól, ha nem is menti fel a néző az apát, annak szociális helyzetét és önvívódásait figyelembe véve legalább némi megértést tanúsít. Mikor pedig a műtét után a lány leszúrja apját, a haldokló Rose minden gondolata, hogy lányát védje és halálát balesetnek tüntessék fel. Rose úr tehát rászolgál a néző bizalmára, de a néző ugyanakkor a lányt sem ítéli el. Tehát csak áldozat van, tettes nincs. Ilyen áldozat a szerelmes pár is, akik nem tudnak felelősséget vállalni elemi ösztöneikért, s azért sem, hogy a történelem forgószele ilyen helyzetet teremtett.

Ezekért a felemelő pillanatokért sajnos a Pókember nem kárpótol.

Közben Larch doktor az árvaházban elárvultan elvesztett fia után kesereg s majd belehal a bánatba. Szabad idejében diplomát hamisít Homer nevére, reménykedve, hogy a fiú örökébe lép majd, s ilyetén életpálya perspektíva kedvencét visszacsalogatja az intézetbe. De Homert ezidőtájt a gyönyörű Candy iránt sarjadzó szerelme köti le. Az orvos, aki túlhajszolt életében régóta csak kámforral tudja magát elaltatni, túladagolás következtében meghal. Ezzel egy időben tudja meg Candy, hogy Wally-t a fronton repülőgépével lelőtték és a balesetben mindkét lábát elveszítette. Ráérez küldetésére és tudja, hogy bár érzelmeiért nem volt képes felelősséget vállalni, döntéseiért azonban igen – elkövetkező életét Wally ápolásának szenteli. Bimbózó, gyengéd szerelmüknek ezzel vége szakad.

A lány küldetéstudata Homert is ráébreszti arra, hogy hol van a helye. Visszalátogat az intézetbe, ahol kitörő lelkesedéssel fogadják. Gyönyörű jelenet még annak az árva lánynak örömében osztozni, aki latens szerelmében már a fiú távozásakor a legboldogtalanabb volt, most pedig ő a legboldogabb. Homer átveszi Dr Larch helyét, akiről mellékesen kiderül, Homer leleteit is meghamisította, hogy a fiút megkímélje a katonaságtól.

A pátosz, ami a filmen mindvégig átvonuló poézis katartikus végkifejleménye által keletkezik, halk és visszafogott. A hősök sem hősi pózban pózolnak, hétköznapi, esendő emberek, akik azért a döntő pillanatokban helyt állnak. Helytállásuk mindazonáltal nem lép túl az emberi dimenziókon, ezért hiteles. Mert meglátni és megtalálni egy szürke, hétköznapi élet poézisét és felemelő pillanatait, mindig nagyszerű érzés. A kitűnő színészi alakításokkal megtámogatott alkotás megtekintése után evvel a nagyszerű érzéssel jöhettünk ki a moziból. Ezekért a felemelő pillanatokért sajnos a Pókember nem kárpótol.

BeoLab14 – hangfal szett

A teljes hangsugárzó piac majd 30%-át úgynevezett “hangfal szettek” eladása teszi ki. Ezek a csomagok szatellit hangsugárzókból (2,4,5 esetleg 7) és egy különálló mély-sugárzóból állnak, többnyire egy dobozba csomagolják őket, amiben valahol ott lapul még egy erősítő is, amely a legtöbb esetben még házimozizásra is alkalmas. Ma már tényleg bárhol a hónunk alá kaphatunk egy ilyen szettet, aztán irány haza, izgatottan bontjuk, mit bontjuk, tépjük a csomagolást, rendezgetjük a hangsugárzókat, dugdossuk a vezetéket, lefuttatjuk a teszt hangokat, szól a jobb első, a bal első, a bal hátsó és még a jobb hátsó is, kisvártatva már ott is ülünk a térhatású hang origójában. Újranézzük kedvenc filmjeink legzúzósabb jeleneteit, fülünkkel és szemünkkel egyszerre próbáljuk követni, hogy mikor melyik hangsugárzó dolgozik körülöttünk, az elején még a fejünket is forgatjuk, mozizva tornázunk a kanapén. Népszerű koncepció! Számtalan gyártó tette le voksát a hangfal szettek mellett, voltak és vannak szóra sem érdemes megoldások, silány minőségben, és találni közöttük egy-egy figyelemreméltót, amelyet hallgatva tényleg elégedetten bólogathatunk, hogy ez bizony rendben van.

BeoLab14 – Mesés!

Tegnap este Londonban a Bang & Olufsen is bemutatta a saját interpretációját hangfal szett kategóriában. A család legújabb tagja a BeoLab 14, szakít az elmúlt csaknem 25 esztendő hagyományaival, és ezúttal nem aktív (az erősítőt is magában foglaló) hangsugárzókkal rukkoltak elő. A fanatikusok biztosan fanyalognak a hír hallatán, hiszen megannyi, mind akusztikus és kereskedelmi szempontból sikeres modell után egy teljesen más koncepciót követve alakították ki a hangsugárzókat. Azért csak ne olyan hevesen, ne temessük a BeoLab 14-et, mert a termék tervezéséhez, fejlesztéséhez, gyártásához a hagyományos, zseniális receptjüket használták.

BeoLab14 – Mesés!

Nézzük a tervet: megdöbbentő, hogy a formáért David Lewis tervezőirodája a felelős, élete egyik utolsó munkája lehetett. Örömmel konstatáltam, hogy halála után méltó utódok jelentek meg a horizonton – Cecile Manz-nak köszönhetjük a BeoLit 12-öt, és Øivind Alexander Slaatto-nak a BeoPlay A9-et -, de ha a BeoLab 14-re nézek, azt érzem, hogy még mindig Lewis csapata a király, és reménykedem, hogy még jó néhány megvalósításra váró tervük lapul a Bang & Olufsen tarsolyában.  A B&O szatellit hangsugárzóinak formája leginkább a régi idők mikrofonjaira hasonlít, persze némi “jóindulattal” pingpong ütőt vagy nyalókát is beleláthatunk, a kör formának alumínium adja a keretet, míg a hangsugárzó membránt szövettel takarták, amiből már a megjelenés pillanatában rengeteg színvariáció áll rendelkezésre. A hangsugárzókhoz ugyancsak alumíniumból készítettek különféle konzolokat, falra, mennyezetre, komódra, asztalra és persze klasszikusan padlóállványra is helyezhetjük őket, kifogásnak helye nincs! A mély-sugárzó gúla formája a BeoLab9-re emlékeztet, csak itt az akusztikus lencse helyett visszaköszön a köralakú hangsugárzó szövet, mely a gúla tetején a reflex nyílást takarja.

BeoLab14 – Mesés!

Ezzel meg is érkeztünk a fejlesztéshez: Geoff Martin, az akusztikai részleg vezetője és csapata több mint 2000 órát töltöttek a hangsugárzók kalibrálásával, a szatellit hangsugárzókból hiányolt erősítőket (összesen ötöt) a mély-sugárzóba rejtették, melynek az alján elhelyeztek egy, a padló irányába pozicionált membránt, amely csak és kizárólag a mély hangok reprodukciójáért felelős. Teljesítmény: a szatellit hangsugárzók fejenként 140 Watt-tal gazdálkodhatnak függetlenül attól, hogy négy vagy öt darabot csatlakoztatunk, míg a mély-hangsugárzó 280 Watt-tal büszkélkedhet, ha jól számolom ez csaknem 1000 Watt együttesen, szép! Van még egy fontos momentum, mégpedig a kompatibilitásban, ezidáig az összes Bang & Olufsen hangsugárzó zárt rendszerben működött, csak saját rokonával volt hajlandó működni, vagyis vagy egy B&O audió lejátszóra vagy egy B&O televízióra volt szükség megszólaltatásukhoz. A BeoLab 14 ezt a korszakot is lezárja, és egyúttal tárt karokkal várja az idegen televíziókat és lejátszókat.

A gyártás, megmunkálás minőségéhez nem férhet kétség, most is meggyőződhetünk arról, hogy az alumíniummal még mindig a dániai manufaktúra bánik a világon a legjobban, préselnek, anodizálnak, lézerrel gravíroznak és végül kézzel ellenőrzik minden egyes legyártott BeoLab14 felületét, egyszerűen mesés.

BeoLab14 – Mesés!

S hogy mennyibe kerül a B&O újdonsült dobozos terméke? Na, ezt nem árulom el, mert most még titok, aki az árára kíváncsi, előbb menjen el és hallgassa meg valamelyik Bang & Olufsen üzletben, hogy milyen, amikor megszólal a szett, utána biztosan a kérdésére is megkapja a választ.

BeoLab14 – majd ha robban

Tenyeremben erő bizsereg / szemem mögött / készülnek az örömök / és a könnyek. / Szavát gyűjti, nehogy / dadogjon / a kürt, / ha szólni kell / hogy jele vészjel / vagy éppen az a hang / indítja el / a vágyak hatalmas rohamát, / most még nem tudod,  

Tenyeremben erő bizsereg – BeoLab14

mert most még titok. / Most még titok. / Pajkos csöndemen / ősrobaj / távoli zaja zizeg át, / Élet / Halál / közös himnuszát / hallom / minden sóhajodban / majd ha robban / majd ha robban / majd ha robban / majd ha robban / majd ha robban / de most még nem tudod, / mert most még titok. / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok… / Most még titok…

Most még titok – BeoLab14

Ákos – Titok – 1997

Tour Auto Optic Edition Ruby

Három héttel ezelőtt rendezték meg, immáron 22. alkalommal Franciaország leghíresebb veterán autóversenyét, a Tour Auto Optic futamot. E nagy múlttal rendelkező megmérettetésről itt, itt és itt már írtam. Merchandising ügyben évről évre, különösen kényes a szervezők ízlése, ezért a fényképezőgépek Rubyja (Leica X2) és a bukósisakok Leicája (8 darabra limitált Pavillon) minden évben megtalálható az unikális/aktuális kínálatban.

Ahogy korábbi bejegyzéseimben is írtam, a régi versenyautókon asszimetrikusan helyezték el a csíkokat, ezért a 2013-as versenyre tervezett bukósisakon is hasonló módon húzódik végig a híres “le drapeau tricolore”, fejet hajtva a büszke francia tradíciók előtt. A 2013-as Ruby sisak az előző két versenyre tervezett fejvédőtől csak alapszínében tér el.

Tour Auto Optic Ruby Evolution

Egy évszázaddal ezelőtt (!), az autóversenyek kialakulásának hajnalán is rendelkeztek az egymással versengő autócsapatok egy saját, “nemzeti színnel”. Az olasz autók jellemzően pirosak, a franciák kékek, a németek járművei fehérek, a belgák sárgák, a brit száguldó ágyúgolyók pedig zöldek voltak. Ez a tradíció ma is tetten érhető a sokak által választott piros Ferrarik vagy a BRG (British-Racing-Green, RAL6005) színű Jaguárok esetében.

Ebből a speciálisan a Tour Auto Optic versenyre tervezett sisakból “tömegtermék” garantáltan nem lesz, hiszen a korábbiakhoz hasonlóan, csak a 8 (nyolc!) legyártott példány egyikéhez juthatnak hozzá a boldog tulajdonosai a “hyper-titkos Ruby lelőhelyek” egyikén.

Norton & Ruby

Marvin Says #60

Grace Kelly

A francia Riviéra már száz éve is Európa egyik legkedveltebb üdülőhelye volt, fekvése, éghajlata, különleges hangulata miatt. A gazdag angol és orosz családok, no meg persze a tehetős franciák és németek már az ezernyolcszázas években szívesen időztek itt, belle epoque és Savoyai stílusú házaikban, melyeknek legtöbbje – túlélve a történelem viszontagságait – mind a mai napig pompás állapotnak örvend.

A francia – olasz Riviéra két egymáshoz sokban hasonlító, mégis markánsan más kultúra találkozása is, az olasz temperamentum itt szimbiózist alkot a francia könnyedséggel és eleganciával, a környék kétnyelvűsége szinte elmossa a határokat.

Grace Kelly

Az ötvenes és hatvanas évek dolce vitájának szereplői tették a Riviérát igazán ismertté, a sajtó akkori híradásai, a celeb világ születését nyomon követve, az átlag emberek háztartásaiba is elvitték innen a híreket. A jetset – azaz a repülőgéppel Európa városai és a tengerentúl között cikázó akkori arany ifjak, olajmilliomosok, boldog özvegyek, filmsztárok és más hírességek szívesen időztek Nizza, Cannes, de leginkább Monaco villáiban és pompás hoteljeiben. Az amerikai Grace Kelly, aki Monaco hercegnéje lett, olyan popularitást adott ennek a vidéknek, ami mind a mai napig hat, igaz ma már a „régi világ” mellett megjelentek az orosz, belorusz és ukrán arcok is, akik némileg felrázták, az itt évtizedek óta elfogadott státuszkót.

Grace Kelly

Az itteni életnek különleges illata van, teszi ezt egyfelől a sziklás partok és a tenger rapszodikus találkozása, a dús és igen gazdag növényzet, a tenger mély kékjének és az ég friss kékjének gyakorta egybeforró képe (Cote  d’Azur – azúr part). A sziklaparton épült sűrű falvak terrakotta romantikája, valamint a tojás sárga színű és csont-fehér villák és nyaralók, provokáló nagyvilágisága adja az olasz – francia Riviéra semmi mással össze nem téveszthető stílusát.

A Riviéra más mint Monaco, igaz a törpe hercegségben koncentrálódik a környék gazdagsága, a luxusautók és csodahajók száma ezen a pár négyzetkilométeren provokálóan sok, de kilépve innen, az igazi élet szaga mindenhol utolérhető.

Gwyneth Paltrow

Az itt élő lányok és asszonyok, az egyszerű kombinálható öltözeteket szeretik, a jacht stílus fehér és kék elemeit vegyítik színes kiegészítőkkel, lapos balerina és mokaszin cipőkkel, különleges gazdagon mintázott sálakkal és táskákkal. Öltözködésükben izgalmasan egyesül az olasz praktikum és a francia sikk, ugyanúgy, ahogy az itteni legtöbb étterem is a francia átgondoltságot képviseli, olasz őszinteséggel és könnyedséggel vegyítve.

lányok és asszonyok ízlésesek és finomak

A Riviéra stílusa, elegáns, könnyed és laza, lényege a nonchalance az átgondolt és kitalált könnyedség, amely a  kényelem, a törékenység és a kifinomultság bájos eszenciája. Boka felett érő fehér Capri nadrág, szűkre szabott – pasztell – pamut vagy selyem inggel, színes mokaszin cipő, könyökhajlatban viselt táska, sál a nyakban, vagy a derékon. Szűk farmerek, bermudák, sarúk és könnyed mintás selyem felsők, finom ékszerek. Az öltözet bázisát a kék és a fehér mellett a natúr árnyalatok adják,  mint a homok, a bézs és drapp, ezt dobják fel, a szezon divatjának megfelelően lilával, sárgával, koráll pirossal vagy éppen rózsaszínnel. Könnyed mintás selyemruhák, testvonalat követő len és pamut tubus- ruhák, kifinomultan és stílussal.

Tods mokaszin cipők

A Riviéra másik arcát az itt átmenetileg élő, leginkább a keleti térségekből érkező gazdag feleségek és barátnők adják, akik mereven ellenállnak az itteni kifinomult és könnyed stílusnak. Ők, magas sarkú cipőben, agyoncicomázott farmerekben, feltűnő ruhákban és csak méregdrága táskákkal és ékszerekkel hajlandóak beülni luxus autóikba, hogy aztán a Hotel de Paris előtt leparkolva, megmutassák magukat a bámészkodó turistáknak, akik, sajnos gyakran azzal a téves képpel távoznak, hogy ez a Cote’d Azur hangulata.

Nem az itteni élet valóságos, a lányok és asszonyok pedig ízlésesek és finomak, őket kéretik észrevenni!

“Lady Blunt” Stradivarius hegedű – 1721

1829-ben Felix Mendelssohn Bartholdy elővette és leporolta Johann Sebastian Bach Máté passióját és március 11-én Lipcsében műsorra tűzte. Csaknem nyolcvan évvel a zeneóriás halála után feltámad a barokk zeneszerző géniusza és attól kezdve az egyik legragyogóbb állócsillag a zenetörténelem egén. Bach halála után ugyan nem merült feledésbe – fiai tolmácsolásában tovább élt – de „prófétává“ csak azt követően vált, hogy Mendelssohn hatására kezdetét vette a Bach-reneszánsz.

A „Tamás templom karnagyának“ hagyatékát feldolgozva egyre több csembaló és orgona műről derült ki, hogy azok valójában vonós versenyművek átiratai. A kutatások egyértelműsítették, hogy ezek a művek az akkorra már feledésbe merült Antonio Vivaldi-tól származnak. Vivaldit tehát Bachnak köszönhetően fedezte fel az utókor, mert az olasz kollégáját csodáló német zeneszerzőre nagy hatással volt Vivaldi munkássága.

“Lady Blunt” Stradivarius hegedű – 1721

Bach tehát újra „felfedezte“ Vivaldit, Mendelssohn Bachot. Aztán Mendelssohn is feledésbe merül, mert egy zsidó bankár polihisztor fia minden tehetsége dacára nem passzol az ébredező német nacionalizmus nemzetépítő szellemiségébe és így magát Mendelssohn-t is csak születésének 150. évfordulóján, 1959-ben fedezték fel újra.

Elgondolkodtató, hány géniusz – olyanok, akik a legnagyobb magától értetődőségek az egyetemes kultúrtörténetben – köszönheti véletlennek, hogy ma egyáltalán ismerik őt. S ha ez így van, mindjárt adja magát a következő kérdés, vajon hány zseniális művész élt, akiknek ma senki sem ismeri a nevét. Feltehetően sokkal több alkotó kilétét fedi a feledés homálya, mint kiket megőrzött a kollektív emlékezet.

“Lady Blunt” Stradivarius hegedű – 1721

Mikor tehát Vivaldit, vagy Bachot csodáljuk, tiszteljük bennük az egyetemes művészet teremtő erejének nevesített képviselőit, s vegyük figyelembe, hogy mindahányan a kollektív alkotóerőből, elődeik és kortársaik műveiből merítettek, s művészetüket olyan művészek is befolyásolták, akiket ma nem is ismerünk.

A természet és a kultúrtörténet evolúciója nagy hasonlóságot mutat. Minden élet lenyomata megmaradt a földön, kék bolygónknak még színéért is a földi élet hosszú története felelős. A volt életek humusszá komposztálódtak, s a termőföld – mely évmilliók során jött létre – az új élet, a szüntelen megújulás forrása.

“Lady Blunt” Stradivarius hegedű – 1721

Kultúrtörténetünk jéghegyének a mélyből kilátszó csúcsát ismerhetjük meg csupán, legtöbb összetevője az utókor és a felületes szemlélő számára rejtve marad. Az a hihetetlen tömegű alkotás azonban, ami egyetemes kultúrtörténetünk során létrejött és ami civilizációnk egységes kultúrkincsévé komposztálódva van csak jelen, az örök alkotási törekvések kiapadhatatlan táptalaja marad.