JFK vagy Nixon volt jobb elnök?

FIGYELMEZTETÉS! Ez egy hosszú bejegyzés. A szerző nem vállal felelősséget a túlzott karakterszám elolvasásából adódó esetleges szervi bajokra. Olvasás előtt kérem kérje ki gyógyszerésze, optikusa vagy szakorvosa véleményét!

Történelmi tévhit

A Vademecum Könyvklub tagjaként múlt hónapban Hahner Péter történész “100 történelmi tévhit” című könyvét kaptam kézhez. András (Török András, a Summa Artium alapítvány igazgatója) ismét jól választott, a könyv gyakorlatilag letehetetlen. Köszönöm András!

Hahner Péter történész

Ha megkérdeznénk 1000 átlag amerikait, hogy nevezze meg az általa legjobbnak és legrosszabnak tartott elnökét, valószínűleg sokan JFK-t tartanák az egyik legrátermettebb, és Nixont az egyik legrosszabb elnöknek. Helytelenül tennék.

Nixon vs. JFK

A könyvből megtudhatjuk, hogy a legtöbb történész számára John Fitzgerald Kennedy, aki 1961-től 1963-ban bekövetkezett haláláig volt az Egyesült Államok elnöke, inkább playboy volt, mint sikeres államférfi. Gazdag apja politikai kudarcainak kompenzálása érdekében minden hatalmát és persze pénzét bevetette, hogy valamelyik fia eljusson az általa elvárt és elképzelt politikai csúcspozícióba. Ennek érdekében a médiát ügyesen használva építette fel fia virtuális képét a választópolgárok számára. A valódi kép azonban nagyban különbözött az általa a fiáról megrajzolt(atott) mindig vidám, makkegészséges és felelős államférfitól. JFK lényegében gyermekkorától kezdve beteges volt és folyamatosan gyógyszereket kellett szednie. Az egyik lába rövidebb volt és szinte állandóan hátfájás kínozta, ezért fűzőt kellett viselnie a derekán.

Egyébként az is világosan kiderül a könyvből, hogy a közfelfogással szemben, majdnem mindent tudunk a merényletről és szinte biztos, hogy magányos gyilkosként valóban Lee Harvey Oswald végzett vele. Kennedy egyébként halálakor is fűzőt viselt, többek között ettől sem bukott előre a felsőteste a fejébe hátulról becsapódó lövedéktől.

JFK a merénylet előtt

Az egészség hiánya persze nem minősít önmagában egy államférfit, hisz sok politikus óriás is súlyos betegségekkel küzdött stresszel teli élete során. A britek legnagyobb stratégája, a legendás Churchill mániás depressziótól szenvedett, Kennedy honfitársa, Roosevelt pedig gyermekbénulással és számtalan egyéb komoly kórral küzdött hosszú pályafutása során. A kiemelt jelentőséggel bíró csúcstalálkozón, Jaltában pedig már szinte alig élt.

Kennedy betegségeiről tehát nem (feltétlenül) tehetett, de arról már annál inkább, hogy valójában szinte egyetlen jelentős kormányzati eredmény sem fűződik a nevéhez. Az a tény sem vált előnyére, hogy számtalan szeretője kiválasztásában is óvatlan és sokszor felelőtlen (egy dán náci kémnő és egy maffiafőnök kedvese is megfordult az ágyában) volt, amelyekkel könnyen zsarolhatóvá válhatott volna. Valóban Pulitzer díjat kapott egyik könyvére (Profiles in Courage, 1956), de sajnos nem ő írta a kérdéses művet.

Amikor Kennedy küzdött az elnöki pozícióért, a másik (republikánus) elnökjelölt Richard M. Nixon volt, aki később (1969-1974 között) az Egyesült Államok 37. elnöke lett. A következő (1960. szeptember 26-án rögzített) felvételen JFK még szenátorként, Nixon republikánus alelnökként vett részt. Ez volt az első ilyen jellegű televíziós vita az Egyesült Államokban. Tanulságos, hogy a televíziónézők többségének Kennedy, a közvetítést rádión követők többségének Nixon volt a meggyőzőbb. JFK (és tanácsadói) megfelelően kontrasztos (háttértől elütő) öltönyt választottak az alkalomhoz, elnökjelöltjük napbarnított volt, egészségesnek tűnt és kisminkelték a felvétel előtt. Ezzel szemben Nixon (térdsérüléséből felépülve) szinte „beesett” a megmérettetésre, hiszen 50 államot turnézott végig a 26-át megelőző stresszes időszakban. E mellett ő és tanácsadói elkövették azt a hibát, hogy borostásan, smink nélkül ültették ki az alkalomra jobban „feltuningolt” JFK mellé.

Elnökként Nixon belpolitikai sikerei nyilvánvalóak voltak. Ahogyan Hahner Péter az említett remek könyvében részletesen leírja, Nixon gyorsította fel az iskolák szegregációjának felszámolását: 1969-ben a fekete gyerekek 5,2%-a járt közös iskolába a fehérekkel, 1972-ben már 90%-uk. Az ő javaslatára szüntették meg a sorozást 1971-ban az Egyesült Államokban. Megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. 1970-ben környezetvédelmi ügynökséget alapított és 642 új park jött létre elnöksége idején. Megindította a “Háború a rák ellen” elnevezésű programot. Az inflációt leszorította 2,7%-ra, a GDP 6,3%-kal nőtt, a reáljövedelem 4%-kal növekedett elnöksége idején, miközben az adók átlagosan 20%-kal csökkentek.

Nixon külpolitikájának nyilvánvaló sikerét is részletesen leírja Hahner izgalmas könyve. 1972 májusában Moszkvába utazott. Ez a látogatás azért is különlegesen fontos volt, mert a már említett Roosevelt óta első amerikai elnökként tette a lábát szovjet földre és Brezsnyevvel aláírták a SALT (hadászati rakétarendszereket korlátozó) egyezményt.

Mindezen sikerek azonban porrá omlottak, amikor beütött a Watergate néven elhíresült botrány. A sztorit ismerjük. 1972. június 17-én lehallgatókészülékekkel felfegyverkezett betörőket (egyik Nixon újraválasztási bizottságának alkalmazottja volt) fogtak el a demokrata Párt főhadiszállásán, a washingtoni Watergate irodaházban. Nixon ugyan valószínűleg nem tudott a tervezett betörésről, de óriási hibát elkövetve utólag fedezni próbálta a tetteseket. Ez a kirívó szarvashiba később odáig eszkalálódott, hogy 1974. augusztus 9-én lemondani kényszerült pozíciójáról. Ennyi.

A Watergate irodaház komplexum

Nem szeretném e könyv leírásáról szóló bejegyzésemet úgy befejezni, hogy legalább egy magyar történelmi tévhitet nem osztok meg Veletek. Nos, remélem tudjátok helyén kezelni (nem deheroizáló!) a könyv szerzőjének azon megalapozott kijelentését, hogy nem mosta soha három tenger Magyarország partjait. Nagy Lajos korában a magyar király fennhatósága alá tartozó lengyeleknek valójában nem volt tengerpartjuk, mivel a német lovagrend foglalta el a part menti területeket. Sőt, valószínűleg két tenger sem mosta Nagy Lajos birodalmának partjait, ugyanis a Moldva feletti magyar fennhatóság nem terjedt a Fekete-tengerig. S ha így lett volna, e tengerek akkor sem Magyarország „partjait” mosták volna – legfeljebb a magyar király fennhatóságát elismerő idegen országok partjait. (Ettől még persze Nagy Lajos valóban nagyhatalommá tette hazánkat.)

E hasznos könyv (már az előszóban megfogalmazott) végkövetkeztetése pedig az, hogy a történelmi tévhitek nyilván sokféle okból kerülnek be a köztudatba, rosszabb esetben a tankönyvekbe. Ezek az okok a következők lehetnek:

1. Média időről időre (általában évfordulók alkalmával) feléleszt bizonyos témákat (pl. Kennedy gyilkosság)

2. Aktuális politikai érdek félremagyaráz nyilvánvaló történelmi eseményeket, a saját érdekeinek megfelelően (pl. marxizmus-leninizmus évtizedei alatt készült tankönyvek)

3. Kényelmes és kétségtelenül szívmelengető elhinni bizonyos tévhiteket, melyek önnön (ember, népcsoport, de akár egy komplett nemzet) nagyságunkat igazolják (pl. 3 tenger mosta Magyarország partjait Nagy Lajos király korában)

Hahner Péter egyik legviccesebb felvetése pedig az, hogy a 19. században több történész és író – például Jókai is – felidézte, hogyan próbálták egyes kortársaik az ókori neveket „megmagyarosítani”. Xerxészből „szekeres” lett, mert sok szekérrel indult Görögország meghódítására; Kambüszészből „kan biz ez”, azaz valódi férfi.

„Ilyen alapon mondhatnánk, hogy Barack Obama is magyar, mert a barack magyar szó.” – summázza Hahner.