Julien Baker kétszámos kislemeze remek lett!

Kiégett, kissé zűrzavaros, elmosódott borító figyelmezteti az embert, hogy ezt a két dalt azonnal meg kell hallgatni, mert elmúlik a varázs. Furcsa összhang ez, mindig fontos a booklet, egyfajta ajtóként gondolhat rá a hallgató, előre képes fantáziálni, mit rakhatott össze mögötte az adott dalszerző, főleg egy kislemeznél. És akkor elindul a Tokyo, ismétlődő hangok, majd a dalban végig vonuló akkordmenet. Tompa dob, angyalian szól az ének, nagyon, de nagyon fáj ez az egész, ami kezd kialakulni, de mégis… Templomian gyönyörű kiállás zabolázza meg ezt a szörnyű, mégis tiszta és szép hangulatot. 

Zongora és ének. Más nem kell.

Utána pedig egyszerűen érthetetlen, de a zaklatott dob és gitár párosa, amely szinte éteri, úgy képes lezárni a dalt, hogy egyszerre érezzük magunkat sebezhetőnek, mégis legyőzhetetlennek.

Váltunk a második számra, szól a Sucker Punch, felismerhető a Julien Baker-ös gitártéma/tempó, felemel minket a padlóról, de valahogy azt érezni, sokkal, de sokkal komorabb ez a dal, mint első hallásra gondolnánk. Folyamatosan hangosodik, legalábbis ezt érezteti a háttérben húzódó effekt, amely drasztikusan elhalkul, ahogy nem sokkal utána a szám is. 

Hogy miért is kell ez a dal?

Hogy ne felejtsük el, honnan is indult ez a huszonéves lány, aki, ha nem is biztos, hogy teljesen, de érzelmileg és zeneileg is felnőtt, mert úgy énekelni és felvételt készíteni, ahogy most tette, kiemelkedő és egyben megnyugtató. Az ember képes felnézni rá, és meghajolni, megköszönni ezt a nagyjából hét percet.

És hogy mi az, ami eddig hiányzott? Talán a csendes dalrészletek, talán a kiállások, talán az, hogy úgy tudta kiadni magából az összegyűlt nehéz pillanatokat, hogy közben mindvégig hű volt önmagához, mert „élőben” és megismételhetetlenül felénekelni egy olyan dalt, amiben, ha szeretnénk, sem tudunk olyan hangot találni, ami ne lenne monumentális és egyidőben fátyolosan tiszta.

Szerző: Molnár Csaba