Meghalt a király, éljen a király! De ki?

Moammer Kadhafi

Moammer Kadhafi hatalma, mint láttuk, hallottuk, dicstelen véget ért. Akár Szaddám Huszeint, őt is valami lyukból rángatták elő, de diktátortársával szemben még a hosszú, megalázó bírósági procedúrát is – melynek kimenetele nem lehetett volna kétséges – megspórolták neki. A zűrzavaros felvételek tanúsága szerint röviddel kézre kerítése után meglincselték. A kivégzés szó ez esetben nem lenne helytálló, mert szabályosan kivégezni valakit csak törvényes ítélet alapján lehet.

Kadhafi halott

Kadhafi negyvenkét évig volt hatalmon Líbiában, miután 1969-ben katonai puccsal megdöntötték első Idrisz király hatalmát. Líbiában az ötvenes években olajat találtak, s a világ egyik legszegényebb államából egycsapásra gazdag ország lett. Az olajmilliárdok, a gazdagság azonban az uralkodó és az elit réteg kezében összpontosult. Ez ellen lépett fel a nasseri szocializmustól és arab nacionalizmustól vezérelt puccsisták csoportja. Az ország élére az akkor huszonhat éves kurafi, Kadhafi ezredes került.

Kadhafi kibékítette a számtalan, Líbiában honos törzset, stabil állapotokat teremtett és uralkodása alatt Líbia, GDP/ fő értelemben, Afrika leggazdagabb országává vált. Kadhafi sajátos szocialista berendezkedése következtében maga mögött tudhatta a Szovjetunió és a szocialista tábor támogatását. Emlékszem, magyarországi látogatása során, nem sokkal hatalomra kerülése után, valóságos hősként fogadták. Úgy nézett ki, akár egy egyenruhába bújtatott sunnyboy, s az uniformistól még csak szexisebbnek tűnt. Akkoriban még élt a Castro és Che Guevara által teremtett forradalmi romantika.

Berlusconival

Otthoni és külpolitikai sikerei következtében azonban féktelenül öntelté, elbizakodottá vált, s a „felségvíz konfliktusban“ az amerikaiakkal folytatott kakaskodása közben a rövidebbet húzta. Megszégyenítésére szélsőségesen antiimperialista politikával válaszolt, ami az ő értelmezésében terrorizmussal volt egyenlő. Innentől számítva már lefelé ívelt karrierje, de még sokáig tartotta magát. Közben gondoskodott róla, hogy az olajmilliárdok jelentős része, magán számláin nyerjen elhelyezést a világ számos országában. Az emberi jogok sárban tiprása mellett, népes családjának, s a hozzá lojális köröknek hollywoodi viszonyokat varázsolt a sivatagi országban.

Tudjuk a folytatást. Az arab tavasz Kadhafi hatalmát is elsöpörte. Nyilvánvalóan, mi európaiak elfogultak vagyunk, s nem ejtünk könnyeket ilyen gátlástalan, kalandor diktátorokért. Mikor azt látjuk, felkel a nép és a zsarnokság megdöntése a tét, európai történelem tudatunkkal azt is tudjuk, melyik oldalon a helyünk. Az amerikaiak sem haboztak, s akik mellé ők állnak, az biztos is lehet a győzelmében. Lényegében a Nato döntötte el a felkelők szempontjából esélytelen pogárháború kimenetelét viszonylag kevés, de rendkívül célirányos stratégiai csapással.

Barack Obama Kadhafi halálhírére nyilatkozatban reagált. – Most végre a líbiai nép saját kezébe veheti sorsát, s megteremtheti a demokrácia feltételeit. – Hát ez nagyon szépen hangzik, reméljük így is lesz! De én valahogy nem vagyok túlzóan optimista. Elég Irakra vetni egy pillantást, hogy helyt kapjon némi szkepticizmus. Szaddám alatt Irak is stabil ország volt, persze nem egy európai értelemben vett demokrácia, de stabil és működő. Most, mikor a néphatalom feltételei Irakban is körvonalazódnak, jóval nagyobb a káosz, mint valaha, senki sincs biztonságban, bombák robbannak mindenütt. S még elképzelni is nehéz, mi történne, ha az országot üggyel-bajjal stabilizáló külhoni erők végleg elmennének.

Pedig Líbiában még Iraknál is komplikáltabb a helyzet. Líbia sokkal kevésbé nemzetállam, egy törzsi konglomerátum csupán, kisebb nagyobb ellentétekkel. Az erős kéz politikája nélkül összetartani egy mesterségesen összegyúrt nemzetet, ami sosem volt egységes és sosem érezte magát összetartozónak – hát nem tudom. Vannak még csodák, de én jelen esetben nem hiszek bennük. Vagy talán majd ott is külföldi katonai erők gondoskodnak róla, hogy legalább az olajtermelés zavartalanul folyjon. Mert legyünk őszinték, a szép elvek mellett, a nyugatnak mi más érdeke fűződne Isten Észak-Afrikában élő, elfelejtett gyermekeihez.

Sarkozyvel

Kadhafit, akivel nemrégiben még a legjelentősebb államok kormányfői ölelkeztek, ma sárral dobálják. Tudjuk, ez a futballtrénerek és a diktátorok sorsa. Tény azonban, hogy országában népszerű volt és többen támogatták, mint ellenezték. Az erőegyensúly elbillenéséért a külső beavatkozás felelős. Ezt úgy hívják, hogy agresszió, de mi nem úgy hívjuk – mert a győztesnek mindig igaza van – mi úgy hívjuk, hogy felszabadítás. Mikor nyugatnak Kadhafi nemzetközi terrorizmusban játszott szerepéért jó oka lett volna támadni, nem támadott. Most, miután Kadhafi megtért az „igazak táborába“ és elhatárolta magát minden terrorizmustól, most igen. Kihasználva a káoszt, a nyugat kiegyenlíthette a régi számlát.

Kadhafi halott, s egy halottnak a számlájára még azt is rá lehet írni, amit el sem követett. Eddig volt bűnbak, mostantól már nincs. S ha, ne adj Isten, ezután még rosszabbul állna Líbia szénája, vajon kire kenhetjük az okát? Aztán a végén még a nagy diktátor megistenül. Csak egy vele érzelmileg elkötelezett, tehetséges író szükségeltetik, hogy megszülessen a legenda, mely más oldalról és érzelmi telítettséggel – tehát a nagytömegek számára fogyasztható formában – tálalja mindazt, amit az agyafúrt, érdekszövevényes politika egészen más oldalról közelített meg. Amúgy is azt gondolom, hogy élete, karizmatikus személyisége és varietébe illő önmutogatása egy londoni musicalszínház színpadán jobban megállná a helyét, mint a nagypolitika porondján.