Örök körforgás

Csaknem nyolcvan évvel a zeneóriás halála után feltámad a barokk zeneszerző géniusza és attól kezdve az egyik legragyogóbb állócsillag a zenetörténelem egén. Bach halála után ugyan nem merült feledésbe – fiai tolmácsolásában tovább élt – de „prófétává“ csak azt követően vált, hogy Mendelssohn hatására kezdetét vette a Bach-reneszánsz.

A „Tamás templom karnagyának“ hagyatékát feldolgozva egyre több csembaló és orgona műről derült ki, hogy azok valójában vonós versenyművek átiratai. A kutatások egyértelműsítették, hogy ezek a művek az akkorra már feledésbe merült Antonio Vivaldi-tól származnak. Vivaldit tehát Bachnak köszönhetően fedezte fel az utókor, mert az olasz kollégáját csodáló német zeneszerzőre nagy hatással volt Vivaldi munkássága.

Bach tehát újra „felfedezte“ Vivaldit, Mendelssohn Bachot. Aztán Mendelssohn is feledésbe merül, mert egy zsidó bankár polihisztor fia minden tehetsége dacára nem passzol az ébredező német nacionalizmus nemzetépítő szellemiségébe és így magát Mendelssohn-t is csak születésének 150. évfordulóján, 1959-ben fedezték fel újra. Elgondolkodtató, hány géniusz – olyanok, akik a legnagyobb magától értetődőségek az egyetemes kultúrtörténetben – köszönheti véletlennek, hogy ma egyáltalán ismerik őt. S ha ez így van, mindjárt adja magát a következő kérdés, vajon hány zseniális művész élt, akiknek ma senki sem ismeri a nevét. Feltehetően sokkal több alkotó kilétét fedi a feledés homálya, mint kiket megőrzött a kollektív emlékezet.

Mikor tehát Vivaldit, vagy Bachot csodáljuk, tiszteljük bennük az egyetemes művészet teremtő erejének nevesített képviselőit, s vegyük figyelembe, hogy mindahányan a kollektív alkotóerőből, elődeik és kortársaik műveiből merítettek, s művészetüket olyan művészek is befolyásolták, akiket ma nem is ismerünk. A természet és a kultúrtörténet evolúciója nagy hasonlóságot mutat. Minden élet lenyomata megmaradt a földön, kék bolygónknak még színéért is a földi élet hosszú története felelős. A volt életek humusszá komposztálódtak, s a termőföld – mely évmilliók során jött létre – az új élet, a szüntelen megújulás forrása.

Kultúrtörténetünk jéghegyének a mélyből kilátszó csúcsát ismerhetjük meg csupán, legtöbb összetevője az utókor és a felületes szemlélő számára rejtve marad. Az a hihetetlen tömegű alkotás azonban, ami egyetemes kultúrtörténetünk során létrejött és ami civilizációnk egységes kultúrkincsévé komposztálódva van csak jelen, az örök alkotási törekvések kiapadhatatlan táptalaja marad.