Sok hűhó mindenért

Hibát sem találunk a másikban – a szerelmesek egymás szemében tökéletesek és teljességgel kitöltik egymás életét. Szép is lenne, ha örökké így lenne, de ez sajnos egy akaratunktól független időleges állapot. Ez a vonzódás biztosította tudattalan állapotunkban az utódgondozás feltételeit. Az előembernél, ősembernél három-négy év elég volt arra, hogy az utódok eljussanak a kellő öngondoskodás szintjére. A mi társadalmunkban ez minimum húsz év.

A szenvedélyes szerelem múltával sokan szerelmüket gyászolják és el sem tudják képzelni, hogy egy takaréklángon izzó szenvedély még jobb alapot is képez egy életen át tartó kapcsolatnak, szemben egy érzelmi túlfűtöttséggel. A vak, eruptív szerelem időszakában döntéseket hozni amúgy sem áldásos, a szerelmet inkább megélni kell, nem eldönteni. Ugyanakkor a kezdeti románc egy életen át édes nosztalgiákkal fűszerezi kapcsolatunkat.

Bármily jelentőséget tulajdonítunk is a szenvedélyes szerelemnek, a házasság legfőbb közös értéke a bizalom.

Ez a társkapcsolat fundamentuma. A bizalom nem napi szintű visszaigazolásra vár, a kapcsolaton átívelő kölcsönös elkötelezettségbe vetett hitből táplálkozik és cementként tartja össze a házasságot. A bizalom és egy mély-gyökerű szeretet kéz a kézben járnak és egymást feltételezik. Nem olyan hangosak és látványosak, mint a szenvedélyes szerelem, de meggyőződésem, hogy magasabb rendű emberi érzéseket és értékeket képviselnek.

A szerelemről nem tehetünk.

Jön, s mint a ciklon, letarol, magával ragad. Amíg tart, szenvedünk tőle, aztán alig várjuk, hogy megint felénk tévedjen. A szeretetről és bizalomról tehetünk, mert mindkettőt mi építjük hosszú, kitartó munkával. A szeretet a tégla, a bizalom a habarcs. Kéz a kézben járnak mondom és egyik sem képes túlélni a másikat. Akiben már nem bízunk, azt nem is szeretjük, akit nem szeretünk, abban nem is bízunk. A bizalmat nem lehet eljátszani, a bizalmat csak megvonni lehet valakitől.

Az ember vagy néhány másodperc alatt ismeri a másikat, vagy sosem fogja megismerni, csak azt nehéz eldönteni, hogy melyik üdvösebb. De azt, hogy bizalmunkat tíz év elteltével vonjuk meg valakitől, arra hivatkozva, hogy most ismertük meg igazán a valódi arcát, ugye magunk sem gondoljuk komolyan? Pedig sokan abból indulnak ki kapcsolatuk bölcsőjénél, hogy ők majd „megnevelik” a másikat és mikor évek teltével belátják, hogy ez nem megy és bedobják a törölközőt, pont ezt állítják.

A kapcsolatban a férfi szabadságra vágyik, a nő biztonságra.

Mindkettő valójában csak illúzió. De legalább ezt az illúziót add meg a párodnak és boldoggá teszed! Viszont semmi sem mérgezi annyira az emberi és a párkapcsolatokat, mint a kölcsönös elvárások. Az elvárások mindig a deficitek mentén épülnek fel – akarni csak azt lehet, ami nincs. Tudnod kell, hogy nincs olyan ember a világon, akitől mindent egyformán megkaphatsz. Nem fair dolog csak arra koncentrálni, amit nem kapsz meg, mert ettől kevésbé fogod látni azt a sok minden szépet, amit megkapsz. Egyébiránt te már döntöttél párod mellet, aki mellesleg néhány dologra képtelen. Ne próbáld megnevelni, mert az anyukájának sem sikerült!

Az elvárásokról szóló frusztrált viták közepette a kommunikáció minősége gyalázatos. A kölcsönös értelmetlen odamondogatások során a helyzeten nem javítunk azáltal, hogy partnerünknek folyvást fejére olvassuk hitványságait, hiányosságait, mert ez egy önmagát gerjesztő spirállá válik. Ilyenkor társak nem építik, hanem rongálják egymást. A tartós „rongálás” frusztrált rezignációhoz vezet, ahol a házastársak csupa rossz példát látnak egymásban.

Amint két ember párba áll, lázasan húzogatják, tologatják zsenge kapcsolatuk határait. Mi az, ami, a határokon belül van, mi az, ami kívül reked. Mit tehetek egyedül és mit csupán a párommal? A határok, akár csak a párkapcsolati formák manapság roppant változatosak. De bármilyen rugalmasak legyenek is a házassággal kapcsolatos határaink, rendíthetetlenül ragaszkodunk a monogámiához. A monogámia eredetileg holtig tartó, kizárólagos párkapcsolatot jelentett és az állatvilágban van rá példa. Ezek az állatok egyetlen párt választanak egész életükre. Például a hattyú, vagy a gibbon.

Az ember nem ilyen.

Még, aki monogámnak nevezi is magát, házassága előtt és után, esetleg két házasság közt létesít nem egy szexuális kapcsolatot. Ez a monogámia eredeti értelmének ellentmond. Amit mi monogámiának hívunk, a régmúltban gazdasági és családjogi meggondolásból jött létre, ma pedig a társkapcsolatban gyakorolt feltétlen testi hűséget jelenti, tehát, hogy egy időben, csak egy partnerünk lehet. Pedig, ahogy Oscar Wilde mondja szokott polgárpukkasztó cinizmusával:

„Egy jó házassághoz több, mint két ember kell.”

Ezt most mindenki helyettesítse be ízlésének és világnézetének megfelelően, de azért nem árt tudni, hogy a „harmadik” árnya mindvégig ott lebeg minden kapcsolat felett. A lehetséges betolakodó, vagy konkurens réme kísért, féltékenységet gerjeszt, ugyanakkor – az ördög nem alszik alapon – ébren tartja bennünk az érzékeket és tudatosítja velünk, hogy partnerünkért újra és újra meg kell küzdenünk. Amíg párunk másoknak is tetszik, nekünk is jobban fog. A tűzzel játszadozás az erotikus vágyakat felpezsdíti.

Ha kapcsolatunkat kiszabadítjuk a monogámia kényszerzubbonyából és elfogadjuk a másik szabadságát, csökkenni fog a kisértés, hogy éljünk is lehetőségeinkkel. A harmadik be-, vagy megengedése segíthet a kisértés megzabolázásában, s egyben partnerünk vonzerejének megélésében.

Csak az lehet igazán az enyém, aki póráz nélkül is mellettem van és ha el is megy, visszajön, mert engem tekint párjának, minket családjának és a közös fészek az otthona!

Egyébiránt a „megcsalás” – a szó maga is a monogámia terméke – nem a félrelépéssel kezdődik, hanem a félregondolással. Ha szexuális fantáziánkban idegen arcok jelennek meg, a kisértés már jelen van. Az egyetlen módja pedig, hogy a kísértéstől megszabaduljunk, ha engedünk neki.

Az elfojtásokból eredő pszichózisok, frusztrációk levét megint csak párunk issza meg.

Ahhoz, hogy a partnerünkkel a „hűségről” beszélni tudjunk, az kell, hogy a testi hűség egy vita tárgyát képezhesse és ne tekintsük azt eredendően kapcsolatunk kitinpáncéljának, amin ha a legkisebb repedés is keletkezik, azonnal Szodoma és Gomorában érezzük magunkat. 

Mai modern, toleráns és individuális társadalmunk elég teret kínál arra, hogy kölcsönös megértés és egyetértés mellet mindenki úgy húzza meg saját házassága határait, hogy abban jól érezze magát! A határok kijelölésénél ne csupán a konvenciók és bevett erkölcsi normák legyenek irányadóak, hanem saját személyiségünk, alkatunk és kapcsolatunk fenntarthatósága! Merjünk kísérletezni, mert ha az közös szándékon és bátorságon alapul, a „rossz” tapasztalatok is csak erősíteni fogják kapcsolatunkat!

Rossz tapasztalatok egyébként nincsenek, csak tapasztalatok, jobbára azoknak fenntartva, akik mernek élni.

De mi az esetek többségében nem ezt tesszük. Egyszerre akarunk egymás legfőbb bizalmasa, legjobb barátja és szenvedélyes szeretője lenni, egymás seggébe bújva a kizárólagosság igényével. Ha ez nem sikerül, nem azért választjuk a válást, vagy a házasságon kívüli kapcsolatot, mert az általunk ideálisnak tartott házasság intézményét megkérdőjeleznénk, hanem mert abból indulunk ki, hogy nem a megfelelő személyt választottuk, akivel eljuthatunk a nirvánába, de ez majd legközelebb jobban sikerül.

Nem fog jobban sikerülni.

A házasság akkor válik egy fenntartható intézménnyé, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy párunknak nem kell mindenben a legjobbnak és kizárólagosnak lenni, sőt, semmiben sem! Csak egyben! Hogy társunk maradjon egy életen át és egy életen átívelő programot valósíthassunk meg vele. Helyesebben nem csak egy életen, generációkon átívelőt – dinasztiát teremtve.