Szép új felszínes világ

Miközben komoly arckifejezéssel, fontoskodva tesszük dolgainkat, meg vagyunk győződve arról, hogy azt csináljuk, amit eszünk, józan ítélőképességünk diktál, amit logikus ok-okozati összefüggésbe tudunk állítani. Valójában teljességgel megfeledkezve arról, hogy az életben szinte minden lépésünket végső soron az a velünk született program irányítja, mely túlélésünket és szaporodásunkat hivatott biztosítani.

Ha ilyen összefüggésben figyeljük, látjuk a dolgokat, inkább nevetni támad kedvünk, mint komolykodni, mert ha tetteinkért a felelősséget legalább részben a természetre háríthatjuk, mindjárt felszabadultabban nézünk az élet mosolyt keltő dolgaira, s legalább magunkon is nevethetünk önfeledten. Mert akkor egyszeriben világossá válik, hogy a férfiaknál minden a kakaskodásról, a nőknél pedig a pipiskedésről szól.

Minden mondom és valóban minden, még ha ezer áttételen keresztül is. Ezért a férfiak örök versengése, ezért a küzdelem, a karrier, a pénz, a hatalom. És úgyszintén ezért a nők örökös önkínzása, a harc a kilókkal, a fiatalos test, a smink, a szép ruha, ékszer stb.

A mi teljesítmény orientált társadalmunkban a nemeken belüli versengés már-már kóros mértékeket ölt.

A férfiak a konditermekben jószerével többet ártanak egészségüknek, mint használnak (de hát persze ez sosem az egészségről szólt), s közben kinézetükkel inkább elriasztják, mint vonzzák a nőket. A nők ugyanezt teszik a túlzott nőiesség hangsúlyozásával – akkorára „növesztik“ melleiket, hogy elijednek a férfiak. Van persze ez alól egy-két kivétel, de a nők pont azt a férfit akarják legkevésbé. Az izomagy a plázacicával jó párost alkotna, de valahogy ők sem vonzzák egymást.

Ugyanakkor megmosolyogtató a túlélési és szaporodási alapképletből kiindulva látni, hogy a férfiak drága pénzért kilóra szeretnek szerelmet vásárolni, a nők pedig azért csetlenek-botlanak égig érő cipősarkaikon, mert teherbe akarnak esni. A férfiak küzdenek pénzért, hatalomért, mert azt számukra sokkal könnyebb elérni, mint a nők nyelvén megtanulva és az iménti kettőt empátiával, szenzibilitással kiváltani. A nőknek meg árulni könnyebb magukat, mint elfogadtatni, megszerettetni.

Így aztán a természet egyszerű programját bonyolult viselkedéssel zavarjuk össze, s lassan már nincs senki, aki megtalálná lelki útvesztőjéből kivezető Ariadné fonalát.

Többnyire látszatkapcsolatok keletkeznek csupán, amik túl felszínesek ahhoz, hogy kiállnák az idő próbáját. Miközben mindkét nem a másikról álmodozik, egyre távolabb kerülnek egymástól. A korszellem az egynemű kapcsolatoknak kedvez. A családmodellnél azonban még ma sincs jobb, s ha kimegy a divatból, nem lép helyére semmi működőképes.

A családi élet ingó alapjain felnövekvő ifjúságon már ma is érezhető, hogy nincs mibe mélyeszteni gyökereit. Ilyetén labilis értékrenddel eleresztve számára a szex inkább öncélú örömforrássá válik, minthogy az két ember bizalomba és szeretetbe ágyazott kapcsolatának intim összetartó erejét jelentse. Aztán a kritikus kort elérve a gyermeknemzés és nevelés kérdése megoldhatatlan problémákat vet fel.

A jóléti társadalom kínálta lehetőségekből valahogy sosem több tudás, nagyobb műveltség, növekvő kulturális igény lesz, hanem felszínes, üres szórakozás és időtöltés.

Többet utazunk, de a turizmus eredeti és nemes céljait közben teljesen elfelejtjük. A társadalmi mobilitás teremtette pályaválasztási lehetőségek sem az elhivatottság irányába viszik a fiatalokat, sokkal inkább a divat, pénz karrier szempontjai útmutatóak. Még a párválasztásban is sokszor az aktuális trend érvényesül, a valós érzések figyelmen kívül maradnak.

Az élet dolgai tehát a felszínesség irányában siklanak ki, távolodnak el a természetes mozgató erőiktől. Nem gondolom, hogy ez akaratlagos, hiszen senkit sem tesz boldoggá. Egyszerűen abból indulok ki, hogy az ember felhalmozódott dolgait, az egyre differenciálódóbb világ jelenségeit a valós szükségletein túl csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudja kezelni. Persze most lehetne azon vitatkozni, hogy hol van a valós és nem valós szükségletek határa. De hogy szükségleteink túlnyomó részét az egyre növekvő piacok teremtik, az vitán felül áll.

A luxus, a kényelem végső soron többet árt, mint használ.

Akinek reggel be kell gyújtani a kályhába, hogy ne fázzon, a meleg sokkal boldogítóbb érzés, mint annak, aki zavarba jön, ha kiesik a fűtés. Vagy egy halász, aki akkor lakik jól, ha kimegy a tengerre, s fog magának valamit, másképp viszonyul az ételhez, mint aki a fele tányérját otthagyja, mert az úgy sikkes. Úgy tűnik, egy egyszerű, szerény élet keretei közt mélyebb tartalmak kerülnek előtérbe, s a kommunikáció is jobban működik.

Mi nem tudjuk már a deficiteket, így az éhséget sem kezelni. Úgy tekintünk rá, mint valami betegségre, amit azonnal orvosolni kell. Egyszer egy ötvenszemélyes luxusbusznak – történetesen én is azon utaztam – azért kellett útközben megállni, mert egy falánk gyerek megéhezett. De ami magától értetődő és megszokott, azt nem vagyunk képesek értékelni. A jóllakottságot sem. Ezért – még mielőtt jó dolgunkba belehülyülnénk – célszerű lenne időnként éhezni, fázni, jól elfáradni, mert e nélkülözések legalább részben ráébresztenének bennünket arra, hogy milyen jól is megy nekünk ebben a szép, új, felszínes világban.