25 db. 25 éves album II.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Renegades of Funk

Dal, ami még mindig nagyot szól: Rock DJ

8. Eminem: The Marshall Mathers LP

Eminem radikálisan átformálta a hiphop világát. Egy fehér srác szőkített hajjal, tele frusztrációval és féktelen dühvel – szülők, tanárok, melegek, de még a saját anyját sem kímélte szókimondó szövegeiben. Provokatív, agresszív, néha már pszichotikus dalszövegei tele voltak kreatív káromkodással. Szerencséjének és technikai virtuozitásának köszönhetően hamar kitört a detroiti lakókocsiparkból, de annak nyomorát továbbra is magával cipelte. Miközben folyamatos vitákat gerjesztett, hatalmas kereskedelmi sikereket is aratott. A hirtelen jött reflektorfény ellenére gondjai továbbra is egy kisember problémái maradtak: megcsalt feleség, verekedés, letartóztatás. A Marshall Mathers LP tökéletesen tükrözi ezt a kettősséget: miközben alakítja agresszív, eltúlzott karakterét, mindig ott vibrál mögötte a személyes fájdalom és a belső konfliktus. Mindezt úgy tette, hogy sötét és nyers tónusai ellenére is fülbemászó slágereket tudott írni. A lemez hangzásán Dr. Dre és Mel-Man mellett Eminem detroiti csapata, az F.B.T. is dolgozott. A Marshall Mathers LP a hardcore hiphop keménységétől a funkos lüktetésig széles spektrumot jár be – hangzásban éppúgy, mint érzelmi intenzitásban.

Dal, ami még mindig nagyot szól: The Real Slim Shady: 

7. Nelly Furtado: Whoa, Nelly!

A korabeli pop sztenderdeket nagyjából Britney Spears sikere határozta meg, Nelly Furtado viszont sehogy sem illeszkedett ebbe a képbe. Portugál gyökerei éppúgy átszövik debütáló lemezét, mint a korszak mainstream zenei hatásai. A Whoa, Nelly! ereje a sokszínűségében rejlik: reggae-hatású rock, minimalista pop és szarkazmus is helyet kap rajta. Hangja érzelmes, de kemény; szövegei személyesek és reflektívek. A fado pátoszát idéző, remegő énekstílusa miatt sem volt könnyen besorolható. Túl popos volt az indie közeg számára (nem gitározott a színpadon), túl kiszámíthatatlan a klasszikus popsztár-imázshoz (nem táncolt). Tehetséges és egyedi volt, de nem elég radikális ahhoz, hogy beégjen a kollektív emlékezetbe – és klasszikussá váljon.

Dal, ami még mindig nagyot szól: I’m Like a Bird

6. Green Day: Warning

A Warning a Green Day kísérlete volt komfortzónájuk feszegetésére – de még közel sem érte el az American Idiot szintjét. A kaliforniai Oaklandben, a Studio 880-ban kezdték felvenni a lemezt Scott Litt producerrel, aki korábban olyan zenekarokkal dolgozott, mint az R.E.M. és a Nirvana – de az együttműködés hamar megbukott: Litt és a zenekar nem találta meg a közös hangot. Végül visszahívták Rob Cavallót, aki inkább csak felügyelte a munkát, míg a produkciós folyamatokat Billie Joe Armstrongék irányították. A zenekar Bob Dylan Bringing It All Back Home című albumából merített ihletet, a végeredmény viszont inkább tűnt bizonytalan próbálkozásnak, mint egy új irány egyértelmű kijelölésének. A keményvonalas rajongók megtalálták benne a szépséget, a szélesebb közönség és a kritika viszont nem fogadta osztatlan lelkesedéssel. Utólag viszont hallani benne az American Idiot előszelét: a Minority és a Warning szövegeiben már ott vibrál az a politikai elégedetlenség, ami később teljes erővel robbant ki. A Warning nem klasszikus, de fontos állomás – a Green Day botladozása, mielőtt igazán nagyot lépett volna.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Minority

Dal, ami még mindig nagyot szól: Yellow

4. 

U2: All That You Can’t Leave Behind

Az All That You Can’t Leave Behind a U2 tudatos visszafordulása volt az 1990-es évek kísérletező korszakából a klasszikus dalszerzés felé. Az Achtung Baby utáni dekonstrukció, az Pop ironikus elektronikus világa után a zenekar újra a himnikus, érzelmi központú hangzásra épített, tette ezt úgy, hogy közben nem tagadta meg a kilencvenes évekből hozott tanulságokat sem. A lemezre a megszokott produceri páros mellé (Brian Eno és Daniel Lanois) becsatlakozott Steve Lillywhite is, aki a tradicionálisabb és élőbb rockprodukciós munkálataiban segítette a zenekar stílusát. A Beautiful Day globális sláger lett, de a Walk On vagy az Elevation is a zenekar újjászületésének bizonyítékai. A lemez középpontjában a remény és a hit áll, de már nem naivan: a személyes és a társadalmi síkok, a spirituális keresés és a földi realitások keverednek benne. A 2000-es évek elején a U2 ismét a popkultúra élére került, nem új formai megoldásokkal, hanem azzal, hogy képes volt relevánsan újragondolni saját hagyományait.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Beautiful Day

3. Madonna: Music

A 2000-es évek elején a Music egy újabb reinvenciója volt Madonnának. A lemez a kilencvenes évek elektronikus irányzataival frissíti fel a mainstream pop nyelvét, új hangzást adva Madonna jól ismert világának. A lemez nemcsak a zenei újítások miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert Madonna ismét képes volt személyes és társadalmi kérdésekről beszélni, miközben megőrizte provokatív és ironikus stílusát. A címadó dal és a Don’t Tell Me olyan erőteljes slágerek, amelyek a lemez központi témáit – szabadság, szexualitás, személyes határok – sűrítik magukba. Az album megerősítette Madonna pozícióját a pop élvonalában: képes volt reagálni a változó trendekre, frissítette önmagát anélkül, hogy elveszítette volna egyéniségét.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Music

2. The White Stripes: De Stijl

A De Stijl egyértelműen kijelöli azt a zenei és esztétikai irányt, amely később ikonikussá tette a duót. A cím a holland modernista művészeti mozgalomra utal, és nemcsak a borítón, hanem a zenei világ minimalizmusában is visszaköszön. A lemez a garázsrock, a delta blues és a proto-punk elemeit sűríti a nyers, analóg hangzással és a szándékosan puritán hangszereléssel. Jack White gitárjátéka és Meg White dobstílusa egyszerre ösztönös és tudatosan leegyszerűsített – az egész albumra jellemző a kevesebb több elve. A Hello Operator, vagy az Apple Blossom jól jelzi a zenekar popérzékenyését, képesek voltak a zajos és gitárcentrikus zenéjükből slágereket gyártani. A De Stijl egy karakteres, önazonos lemez: egyszerre tisztelgés a múlt előtt és előfutára egy új rockhullámnak, ami a kétezres évek elején épp csak kezdett kibontakozni.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Apple Bottom

1. The Cure: Bloodflowers

A Bloodflowers az egyik legkonzisztensebb és legkomorabb Cure lemez. Az érzelmi trilógiának (Pornography, Distintegration) szánt harmadik része szándékosan elfordult a kommersz elvárásoktól: nincsenek kislemezre szabott refrének, helyette a hosszú és többrétegű dalok dominálnak. A Maybe Someday ugyan kapott némi promóciót, de a lemez gerincét inkább a melankolikus gitárhangzások és a sűrű atmoszféra jelentik. Robert Smith hangja itt már kevésbé dühös, inkább rezignált és időtlen, a hangszerelés pedig visszafogott, lassan építkező. A Bloodflowers nem újít, hanem következetesen lezár – egy korszak végét jelzi, a The Cure egyik legbelsőbb és legőszintébb anyagaként.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Maybe Someday