Semmi különös?

Akkor is, ha „nem áll nyerésre” maga a műfaj és a profi fotóriporteri szakma sem, ráadásul az összetett szó mindkét tagjának jelentése és technológiája is hatalmasat változott az elmúlt évtized(ek)ben. Egyrészt mi, amatőrök az egyre jobb és egyszerűbben használható fotós hardverek és szoftverek miatt elbíztuk magunkat, másrészt hamar rájöttek a lapkiadók és tulajdonosok is, hogy  az általunk gyártott töméntelen ingyen kontentet könnyen reklámbevételekre tudják váltani.

A fotóesszék és a sajtófotók megszületését is gyakran maguk a riporterek finanszírozzák, nem egy média tulajdonos.

Ahogy e cikk elején is már említettem, szeretem tehát a sajtófotót. Plasztikusan, drámaian és közérthetően mutatja be az adott kor/kór/core történéseit. A nemzetközi World Press Photo és a hazai sajtófotó pályázat kiállításainak meglátogatása ezért „örömtelien kötelező” programom évről évre. Ez a cikk pedig a 2016-os, 34. Magyar Sajtófotó Kiállításról szól.

A „papírformának megfelelően”, a menekültválság dokumentálása már 2016-ban is sok fotográfust mozgatott meg a 240 pályázóból, ezért két külön kategóriát is nyitottak a szervezők ennek a témának. A MÚOSZ nagydíjat is ilyen témájú képek, Fazekas István (HVG) Tranzitország című sorozata szerezte meg. (Az ellenfényes kép misztikuma lenyűgözött, ahogyan az éjszaka sötétjében felsejlő, sötét bőrű, síró menekült félprofilja is.) Az André Kertész Nagydíjat pedig Déri Miklós kapta meg A roma test politikája – Nincs ártatlan kép című sorozatáért. Illyés Tibor, Tiszteletadás című képe pedig egyértelműen markáns kordokumentum, méltán kapta meg (sztem) a hír-, eseménykategória első helyezését.

A cikk fotója és a borító kép is iPhone-nal készült a helyszínen, a „Prezi prezi” pedig Bojti Anna munkája.