Coldplay lemezbemutató dupla koncerttel

Forrás: Coldplay Twitter

Okosan felépített promó előzte meg az Everyday Life kiadását, finoman csepegtetették az albuminformációkat, végül két teljesen eltérő kislemezzel és egy stílusos, kopottas borítóval állt elő a Coldplay. Környezetvédelmi okokra hivatkozva a banda idén tudatosan nem indult turnéra, cserébe a YouTube-on keresztül streamelve adott felejthetetlen koncertet két felvonásban, egy napba sűrítve, megosztva az egész világgal, mégis elszigetelten. A fent emlegetett lemez első részét (Sunrise) stílusosan a napkeltével, a második részét (Sunset) pedig a napnyugtával szinkronban vették fel.

Hogy sikerült a bemutatkozás? Tökéletesebb és átfogóbb képet nem is lehetett volna kapni Chris Martinékról. Gyenge lemezt és zenei világot persze most sem vártunk, de azt nem is reméltük, hogy az új dalokkal egyfajta időutazásra indulunk a zenekarral, vissza a klasszikusok felé.

Jordániában járunk, Ammanban, ahol épp ébredezik a nap. Elindul az első lemez, a Sunrise hanganyaga, mondhatni steril minőségben. Kézikamerás és drónfelvételek között ugrálunk, keressük a helyünket, mert noha borús az ég, a banda tagjainak arca fel-felsejlik, az egész közeg rejtett, mégis tiszta. A harmadik szám zongoratémája érezteti, hogy a Trouble In Town húzódal lesz, szépen emelkedik, és itt érezzük először, hogy mi is részesei lehetünk ennek az egész alkotási folyamatnak. Mert bár ezek a számok kiforrottak, mégis elragadnak minket, és azt éreztetik, tudnak többet nyújtani, képesek a város romjain felülemelkedni és újjászületni.

A frontember örömtáncot jár, amikor felpattan a zongorától, gospel-szerű vokál kíséri a BrokEnt. Bevallom, elhamarkodott volt az előző állítás, mert ez a dal tündököl igazán. Mosolyog az ember, örül, hogy több millió ember kíséretében csatlakozhat a Coldplay-hez, akik szintén önfeledten dúdolják ugyanazt, ugyanabban a percben.

Mindeközben felszakadoznak a felhők. Az aprócska stáb igyekszik elbújni a felvételről, de szerencsére nem teljesen sikerül nekik, és pont ez az, amitől csontig hatol minden leütött billentyűhang és minden sóhaj. Ezen a felvételen mindenki egyként mozog, és pontosan ugyanolyan értékes, mint a kitartó napsugarak. Kezd minden narancssárgába burkolózni, egy szál zongora és egy szál gitár váltja egymást, és jön a már megjelent Arabesque, Stromae hullámzó lüktetésével erősítve. Már mindenki tisztán kivehető, ahogy az album első fele is. Komplex hangzás üti át az eget a dal végére, következik a When I Need a Friend, szívbe markol a kórus, ideje megpihenni.

Egyszer csak dörren a Guns, eltalált kezdés, hangszercserékkel megbolondítva. Mozgalmas a kamerakép, szinte szédítő a megállás nélküli körözés. A Sunset felvonásán érződik a feszesebb tempó, hamar rá tudunk hangolódni, sokkal emberközelibb a helyszín, legszívesebben együtt ugrálnánk az Orphans alatt berohanó kórus tagjaival.

A következő pillanatban egy magasabb épület tetejéről integetnek helyi emberek, olyan önfeledt megnyugvással, hogy igen, el kell hinnünk nekik (noha sem a koncert, sem az eddig ismeretlen lemez nem ért véget), hogy a Coldplay egy mesterművet alkotott. Sok-sok év után, de sikerült neki.

Szól a Cry Cry Cry, mégis mindenki csak mosolyogni tud ezen a történelmi pillanaton, mert bár a Ghost Stories lemezzel igyekeztek visszabillenteni a zenekart abba a mederbe, ahová igazán tartoztak, ez valójában most jött végre össze. Olyan őszinte gesztusok és mozzanatok kísérik a banda tagjait, ami felszakít bennünk minden kétséget, és kienged egy olyan világot, amelybe már réges-rég szerettünk volna belecsöppenni.

Érkezik az Old Friends, a város egy másik pontján üldögélünk, két akusztikus gitár, más időpillanat, hirtelen nehéz is eltávolodni a lassan 40 perce megszeretett háztetőtől. Komolyzenei zongoratéma rántja vissza az ember minden porcikáját a jelenbe, gyönyörű átvezető simogatja a mellkasunkat. Még egy nagy levegő, és újra átélhetjük, milyen lehetett anno egy olyan Coldplay-t hallani, amely épp megírta első dalait a debütáló nagylemezéhez. Mindezt a Champion of the World dallamain keresztül. Egy rövid köszönőbeszédet hallunk Chris Martintól, majd elkezdődik a címadó és egyben záródarab, az Everyday Life. A napkorong már csak félig látható, a vonósok kísérik utolsó útjára azon a bizonyos november 22-i napon…

Tengernyi kérdés kúszik fel az égre, felváltva az eddig perzselő melegséget. Tényleg sikerült nekik? És miért vagyok ennyire boldog? Pedig közben legszívesebben elfutnék a világ elől. De mégis hova rohannék? Hiszen minden egyensúlyba került. Holnap is felkel a nap, bár Coldplay-koncert nem lesz. De lehetőségeink igen! Szeretném azt hinni, hogy ez a koncert már rég létrejött, mint vizuális élmény, és csak utána születtek meg a dalok, amelyek megtöltötték azt lélekkel. De ha nem is így történt, az sem baj, mert én akkor is ezt éreztem minden percében. Egy szóval: köszönöm, Coldplay.

Szerző: Molnár Csaba