Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány gondolat

Elérkeztem kétszázadik bejegyzésemhez és egyben a búcsú pillanata is elérkezett.

Nem régen publikáltam itt egy írásom hasonló címmel. Akkor Cipőt búcsúztattuk, most én búcsúzom a tőle kölcsönzött majdnem megegyező dalszöveggel. Nem úgy megyek el, mint Cipő – legalábbis remélem, hogy egyenlőre még nem. Ő a földi létből távozott, én csak más vizekre evezek.

Elérkeztem kétszázadik bejegyzésemhez és egyben a búcsú pillanata is elérkezett. Két év és egynéhány hónapon keresztül igyekeztem írásaimban dolgokat új megvilágításba helyezni, gondolatokat ébreszteni, érzelmekre hatni és tabukat döntögetni. Nem tudom mennyire sikerült – én megpróbáltam. Írásaimban mindvégig az eredetiség igénye vezetett, sosem nyúltam olyan témához, amiről ne lett volna saját véleményem, amibe ne próbáltam volna valamiféle nóvumot, külön bejáratú gondolatot becsempészni.

Azzal is tisztában vagyok, hogy írásaim sokszor egy blog felület keretein túlnyúltak, s talán az olvasó figyelmét is, türelmét is a megengedett mértéken túl strapálták. De sajnos alkatomnál fogva képtelen vagyok az aktualitások árján úszni, engem a mélységek, a dolgok miértje érdekel. Így az írások napi könnyed fogyasztásra sokszor alkalmatlannak bizonyultak. Ennek ellenére számos pozitív visszajelzést kaptam. Megragadom az alkalmat, hogy ezt most itt mindenkinek megköszönjem. Köszönöm az ajánlásokat, a like-okat, a hozzászólásokat!

A Blogger42 egy átmenetet képez a tematikus, elmélkedő és a személyes blogok közt. A hét egyes napjainak témái tematizálva vannak, tehát egy adott nap bizonyos mértékben meghatározza a témát, ami persze sokszor csak az alaphang, a kiinduló gondolat, mert az átjárás a filozófia és a személyes élmények irányában mindenkor adva van. Az én írásaim azonban akarva-akaratlan legtöbbször átcsúsztak egy másik műfajba, az esszébe. Az esszé egy roppant nehezen definiálható műfaj, egy szabad gondolatfolyam – a szabadon gondolkodók kedvenc műfaja – sokszor a szépirodalom határát súrolja.

Nem szeretnék alkatom ilyetén megnyilvánulásainak útjába állni, s a jövőben inkább ezt az utat választom. Hosszabb lélegzetvételű, elmélyültebb írásokra koncentrálni azonban nehéz, ha az ember örökkön „házi feladataival“ bajlódik. Sokszor kikívánkozik az emberből egy-egy téma, de, ami úgy spontán kikívánkozott, azt már itt többnyire megírtam. Vendégíróként azonban visszajárok és bizonyára a jövőben is még sokszor találkozunk ezen a felületen.

Köszönöm most is, mint ahogy gondolatban eddig is halkan és alázattal megköszöntem a megtisztelő figyelmet, mert egy „író“ legnagyobb jutalma mégis csak az, ha elolvassák. És, hogy a szombati tematikának is eleget tegyünk, a (majdnem) címadó dallal búcsúzom el tőletek – kicsit fájó szívvel, mert minden említett nehézség dacára, a Blogger42-es szerepléseim sok szép pillanattal ajándékoztak meg, rengeteg olyan írás és gondolat született, ami a Blogger42 nélkül most nem lenne.