Frank Turner az A38-on

Koncertbeszámolóim rendszeresen úgy kezdődnek, hogy „nem nagyon volt kedvem elindulni otthonról, de aztán…” és valóban, nehezen indul el az ember egy hosszú nap után számára még ismeretlen (jóllehet külföldön igen népszerű) előadók koncertjére, még akkor is, ha korábban a hasonló esetek tendenciózusan a legemlékezetesebb koncertélményekkel szolgáltak. Csütörtök este ilyen módon – majdnem nem – jutottunk el az A38-ra, Frank Turner koncertjére, aki pár hónapja megtöltötte egyébként a Wembley-t is, ami azért csak egy olyan lépték, ami felkelti az ember érdeklődését!

A Frank Turner zenekarát jellemző folk-punk kategorizálás eléggé megtévesztő, a zenekar sokszor ugyanis úgy hangzik, mint egy igazi amerikai tínédzserrock banda, annak minden idealizmusával, naivitásával, lendületével és életkedvével – a koncert kifejezetten ebben a szellemben indult, a végére azonban sokkal inkább érvényesült a folk vonal, ami egyébként engem sokkal inkább érdekel, de lehet, hogy csak a hangulat ragadt rám egyre inkább és azért tudtam a koncert második felében maximálisan azonosulni a produckióval.

A zenekar kifejezetten művelt jófiúk bandájának hat, a főhős alkarján látható aránylag nagy számú tetoválás sem változtat jelentősen ezen a benyomáson – Turner beszéde, viselkedése, barátságos közvetlensége mélyen gyökerező kulturált közeget, és igen jó neveltetést feltételez, amit egyébként a szakirodalom is igazol, miszerint „Jól szituált gyermekkorának kezdetén még semmi sem utalt arra, hogy Frank Turner valaha is lázadó, társadalmilag elkötelezett punkrocker lesz. A módos felső-középosztálybeli családból származó Frank például az egyik legpatinásabb angol magániskolába, Etonba járt, ahol maga Vilmos herceg volt az osztálytársa. Ám a kis Frank már fiatalkorában keményen lázadt a szigorú rendszabályok ellen, és egy Kneejerk nevű rockzenekar frontembereként próbálta feszegetni a kereteket. Miközben mindenki azt hitte, hogy jól menő jogász vagy befektetési tanácsadó lesz, Turner húszévesen végleg leszámolt a családi álmokkal, és beállt a Million Dead nevű punkrock-együttes frontemberének. Maga a zenekarnév egy Refused-számból származik, ez alapján képet alkothatunk a Million Dead dühös, hardcore-ba hajló rockjáról.” 

Annak ellenére, hogy ez az amerikai rágógumirock nagyon nem a stílusom, lenyűgözött a zenekar professzionális fellépése, a közönséggel való folyamatos kommunikáció, olyan közösségi élményt varázsoltak a koncertből, amit ténlyeg ritkán tapasztal az ember. Mert ez azért szintén kultúra kérdése, hogy hogyan tekint a zenekar a közönségére, mennyire kezeli partnerként, vagy mennyire játssza az elérhetetlen rocksztárt. Hát a Frank Turner bandája semennyire, és maximálisan megható volt a következő jelenet, ami szépen példázza az odaadást és azt a plusz energiát, amit a zenekar – valószínűleg amúgy minden egyes – koncertbe fektet.

Frank Turner and the Sleeping Souls az utóbbi idők legkedvesebb koncertélményével szolgált, a koncertről 2 zenekaros pólóval és fülig érő szájjal tértünk haza. Végszónak pedig a már sokszor emlegetett tanács – járjunk el eddig nem ismert bandákat meghallgatni, csináljunk belőle rendszert, így szerezve minél több kellemes meglepetést magunknak, hiszen ha elvárások nélkül indulunk neki, úgy is csak pozitív lehet a csalódás!