Örök nosztalgiám

Bee Gees

Vannak együttesek, amelyek megszűnnek, vannak olyanok, amelyek feloszlanak, vagy feledésbe merülnek. És vannak olyanok, amelyek kihalnak. Konkrétan ez történt a Bee Gees esetében 2003-ban, Maurice Gibb halálát követően Barry és Robin bejelentették, hogy a együttes a harmadik, pótolhatatlan tagjának elvesztésével már nem létezik. Nem sokkal később ikertestvérét Robin is követte a sírba, s a legendás együttesből Barry maradt csupán az élők sorában.

A Gibb fivérekre egyébként sem a hosszú élet volt jellemző, Andrew Gibb már harminc évesen távozott az élők sorából, Maurice ötvenkét, Robin hatvankét évet élt csupán. Azt mondják nem a hossza, a minősége számít az életnek, s bár a Gibb fiúk mindennapjainak részleteit nem ismertem, az én személyes életem legendáivá váltak. Életművükkel maradandót alkottak, de személyes elfogultságom okán, számomra ők még annál is többek, mint ahogy a kollektív vélekedés tartja. Pedig az sem szűkölködik a sajátos hangzásvilágú együttes magasztalásában – kétségtelenül a Be Gees minden idők egyik legsikeresebb popzenekara.

http://www.youtube.com/watch?v=lp4r5AJLjl4

Én azonban azt hiszem, akkor is Bee Gees fan lettem volna, ha az együttes nem az örök legek közt tündököl, ha másoknak kevésbé tetszik, mint nekem. Egy olyan korban, amikor a lázadó ifjúság életérzése a hard rockban nyert leginkább kifejezést, a kappanhangú, lírai hangzású, túlságosan „lágy“ fiuk stílusával nem mindenki tudott azonosulni, én azonban a zenei másságomat őhozzájuk kötöttem. Talán nem volt ez annyira tudatos zsenge ifjúságom idején – egyszerűen csak tetszett – bennük találtam meg zenei azilumomat, mert az elgépiesedő zene korában a Bee Gees interpretációkban több érzést, több dallamot véltem felfedezni – persze ez az én szubjektivitásom.

http://www.youtube.com/watch?v=ovASg2ewwMw

A Bee Gess fennállása kezdetétől nem volt mentes a nagy turbulenciáktól, a Gibb család Angliából Ausztráliába vándorolt, majd a fiuk karrier reményében visszatértek szülőföldjükre, közben a band-ben cserélődtek a tagok, egymásnak ugrottak a testvérek, szólókarrierekkel próbálkoztak, de lassan lenyugodtak a kedélyek és végül hárman – folyton cserélődő kiegészítő tagokkal – masíroztak a világhír felé. Már a hatvanas években híresek, a hetvenesekben már világsztárok, majd folyamatosan változó korszakaikkal egészen az ezredfordulóig tartják magukat az abszolút csúcson. A tagok kihalásával végül megszűnik az együttes.

A Bee Gees számomra örök faszcináció. Bennük egybemosódik múlt és jelen, néha fájó nosztalgiákat ébresztenek, máskor azt az érzést keltik, hogy örökké frissek, aktuálisak és elkoptathatatlanok. Kevés együttest éltem meg, mely ily mértékben volt képes haladni az idővel és mégis mindig egyéni hangon szólalt meg. Ezt mi sem példázza jobban, hogy utolsó koncertjükön – bár engem nem is emlékeztettek arra a lányosan szofti bel canto kórusra, ahogy őket a hetvenes évek elejéről emlékeimben őriztem – épp annyira meggyőzőek voltak, éppúgy tetszettek.

A régi dallamok most másképp hatottak, mint anno, mint ahogy az együttes is más benyomást keltett. De a legnagyobb döbbenet számomra mégis az, hogy ez a nosztalgia band az ezredfordulón talán még frissebbnek és aktuálisabbnak tűnt, mint kora ifjúságom idején. Fölöttük nem győzedelmeskedett a pusztító, mindent viszonylagosító idő, kihaltak még mielőtt végleg elvesztették aktualitásukat. Zenéjük azonban mások interpretációjában él tovább.