Örömóda

Euro

Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra, szent öröm!

Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk szent öröm!

Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít!

Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.

Alleluja! Friedrich Schiller – a német klasszicizmus nagy mestere – örömhöz címzett ódájában magasztos pátosszal énekli meg egy egyenjogú társadalom klasszikus ideálját, ahol az embereket az öröm és barátság köteléke kapcsolja össze. Beethoven kilencedik szimfóniájának negyedik tételében adaptálja Schiller költeményét és zenéjének köszönhetően az Örömóda azóta is elsősorban dalként él a köztudatban.

Leonard Bernstein 1989 karácsonyán, a leomló berlini fal árnyékában a kilencedik szimfóniát vezényelte és úgy rendelkezett, hogy az öröm szót a szabadsággal váltsák ki. Azt mondta, biztos benne, hogy e különleges esetben Beethoven is egyetértene.

A költő és a zeneóriás közös műve, amire a klasszicista korszellem még külön rányomja bélyegét, szinte predesztinálja e művet arra, hogy az egyesített Európa zenei önkifejezésévé váljon. 1985 óta Schiller költeménye Beethoven megzenésítésében az Európai Unió hivatalos himnusza. Minden sora szimbolikus jelentéssel bír, s a klasszicista ideálokkal teli költemény Beethoven heroikus zenéjével a zene egyetemes nyelvén szól a szabadság, béke és szolidaritás humanista eszményeiről.

Hosszú út vezetett Európa sokat szenvedett népeinek megbéküléséig, mire ellentéteiket és kicsinyes nemzeti érdekeiket félretéve a soknyelvű és színes kultúrájú konglomerátum egy magasabb egységbe olvadt össze. Olvadt össze mondom, s ezzel már meg is előlegeztem a jövőt, pedig a dolgok jelen állása mellet ez az „összeolvadás“ igen csak kétesélyes és koránt sem biztos, hogy nem szakad meg az ígéretes, de sokat vitatott folyamat.

A jelen gazdasági válság meglehetősen megtépázza az európai érdekazonosságokba vetett hitet, azt, hogy a közös jövő ennyi széthúzó erő mellett egyáltalán elképzelhető-e még egyáltalán. Lassan a nagy eszme legfőbb szószólói is elbizonytalanodnak, hiszen mindeddig töretlen volt a (tév)hit, hogy az Unió minden tagország számára egyformán, kizárólag előnyökkel jár.

A szolidaritás puszta gondolata azonban mindenkit elrémiszt, hiszen a dolog egyoldalú, a szegény csak formailag tud szolidaritást vállalni a gazdaggal – ilyen értelemben a kölcsönös előnyök már üres frázissá válnak, vagy csak a hatodik derivált szintjén érvényesülnek, amiről viszont az átlagpolgárnak sejtelme sincsen, s ha lenne sem örülne, mert ezek az előnyök többnyire a nagytőke és finánctőke előnyeit jelentik.

Az északi országokban ráadásul makacsul tartja magát a felfogás, miszerint lent délen a csavaros eszű, léha, sógorom-komázó, korrupt, örökkön kiskapukat kereső mediterrán mentalitás az EU tagságot arra használja ki, hogy dolgos északi szomszédaik számlájára könnyelműsködjön, léhasággal, szórakozással, csak éppen nem szorgalmas munkával töltse a napot. Ilyetén tehát a déliek szorult helyzetükért maguk tehetnek, miközben a megoldásért meg északi szomszédaiknak, mindenek előtt a németeknek kell felelősséget vállalni.

Fordítva is így van persze – már csak a látszategyensúly fenntartása végett is – a délvidéken tüntetők Merkel asszony orra alá is mindjárt hitlerbajuszt festenek, azt demonstrálandó, hogy bizony fasiszta diktatúra áldozatai lettek. S ha nem is, de mindenképpen ők a nagytőkés európai elit kiszolgáltatott áldozatai. A rossz nyelvek sem késnek a válasszal – ha a görögök olyan elánnal dolgoznának, mint ahogy tüntetnek, nem is lenne okuk demonstrálni. Az egymásra mutogatás véget nem ér.

Mindeközben bizonytalankodik az Euró, egyes tagországok az Unióból való kilépést latolgatják, mások egyesek kizárását. A véget nem érő recesszió motorja pedig a kilátástalanság és a reménytelenség. Pedig hát remény mindig van és megoldás is. Csak el kell hinni, hogy van és meg kell fizetni az árát. Mert a megoldást mindenképpen az előre  és nem a visszalépés hozhatja. Tudomásul kell venni, hogy az Unió mai formában hosszú távon nem működőképes, de semmiképpen sem krízisbiztos.

Előre lépést pedig a további egységesítés jelentené, ami persze kényszeredetten a tagországok szuverenitásán ejt még több csorbát. Ezt furcsa módon még egy Németország is – az Unió legerősebb állama – könnyebben el tudja fogadni, mint mondjuk Magyarország. Mintha csak nekünk lenne nagyobb veszteni valónk. A pszichózis oka a  sokáig elnyomott nemzetek lélektanában keresendő. Szeretnék egyszer végre megélni nemzeti nagyságukat, mielőtt nemzeti szuverenitásukat végleg feladják.

Lassan nem ártana tudomásul venni, hogy a nemzet szó ma más jelentéssel bír, mint a nemzetek keletkezésének korában, Schiller és Beethoven idejében. Ehhez azonban újra kéne definiálni a huszonegyedik században a nemzet fogalmát. Mi ma egy nemzet? Elsősorban politikai, vagy kulturális identitás? Erre keresi a választ az Unió minden állama, s megoszlanak a vélemények. A két radikális tábor mindeközben egyre ellenségesebben néz egymással szembe.

Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít!

Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.

Dicsértessék! Szép is lenne! De mostanság valahogy a szellemnek nincs egyesítő ereje és az emberek sem nagyon akaróznak testvérekké lenni. Szabadság még úgy-ahogy van, csak örömünk nincs benne.