Az élet az, amit Te csinálsz belőle

Kedves hűséges B42 olvasó Barátaink!

Ezen a héten “Nagy Obersovszky Hetet” (One Man Show) tartottunk, mivel Jules egy nagyobb lélegzetvételű (a blog forma kereteit erősen feszegető) írását publikáltuk részletenként hétfőtől máig, vasárnapig bezárólag. Ez a hetedik, egyben utolsó post, melyben az egész bejegyzést publikáljuk az eddig közzé nem tett tanulságos befejező résszel/viccel, melyet dőlt betűkkel szedtünk.

Kutvölgyi Pál

Pokol vs. Menyország

A lét határozza meg a tudatot – mondják – s valóban, objektívnek és meghatározónak vélt létünk oly mélyen befolyásolja tudatunkat, hogy sokszor egy élet kevés annak belátására, hogy végső soron létünket is mi formáljuk. Vagy tudat alatt olyanra, amit adottnak vélünk, vagy – ha van hozzá bátorságunk – tudatosan olyanra amilyet szeretnénk. Sokan, a legtöbben nem mernek kitörni az adott keretekből. Inkább elhiszik, hogy az a sorsuk, s azzal nem lehet szembeszállni.

Szüleink féltenek bennünket, ezért – és ez már a nevelés sajátja – a leghétköznapibb sorsot óhajtják nekünk, mert biztonság képükbe az illeszkedik legjobban. Legyenek meg a vizsgák, szakmai képesítések, képesek legyünk az önállóságra, találjunk egy megfelelő partnert, alapítsunk családot, szülessenek meg gyermekeink és különösebb megrázkódtatások, betegségek, sorscsapások nélkül éljük békésen életünket.

Az a szülő, aki nem így gondolkodik, nem is szereti gyermekét. Tehát ilyeneket nem várhatunk tőlük: – Legyél bátor, elsőként halj meg a csatában és ezredévek hirdessék dicső neved! Vagy pl. – Mondj le mindenről, csak a tudományoknak élj, s legyél te a Nobel díj várományosa! Vagy – kezdj önpusztító életbe, mint Buddha, hogy megvilágosodj – esetleg – vállald fel a meg nem értett művészsorsot, mert csak egy fájdalmas, keserű élet jussán adatik meg neked a halhatatlanság.

Szüleink már tudják azt, amit majd mi is tudunk egyszer, mikor már mi adjuk tovább a stafétát. Tudják, hogy a boldogság többnyire egy langyos, kiegyensúlyozott életbe van beágyazva, ahol a leghétköznapibb dolgok játsszák a főszerepet. Tudják, hogy a karrier, hírnév, pénzhajszolás sokszor kompenzáció, egy kiegyensúlyozatlan lélek vesszőfutása, mely folyvást látszateredményre kárhoztatik.

A siker pedig cifra komédiás, nyomorúságos kis bohóc, aki vidám viccelődésével nevetteti közönségét, miközben pedig sírni lenne kedve. Amit mi siker alatt értünk felszínes, felületes. Az ember lelkéig nem jut el. A valódi siker egészen más, de erről majd egy más fejezetben. Szüleink tudják mindezeket, így tőlük nem igazán várhatunk útmutatást arra, hogyan szakítsuk át létünk korlátait.

Hogy vegyen más irányt sorsunk, hogy formáljuk életünk álmaink szerint. Ezért nem is kapunk tőlük helyes tanácsokat ez irányban. A maguk elvárásainak megfelelően, a hétköznapiság erényeit nevelik belénk – legyél pontos, türelmes, szorgalmas, kitartó, stb. Ez is érthető, mert a minimum programhoz mindezek elengedhetetlenek. De azt, amin egy nagy élet múlik, nem tőlük tudjuk meg.

Bátorság és képzelő erő

Két dolog elengedhetetlen a rekordok, csúcsok döntögetéséhez, új utak, világok felfedezéséhez, rendhagyó élethez. Bátorság és képzelő erő. Azt hiszem a homo sapiens is végső soron ettől lett homo sapiens. Képzelő erő nélkül sosem alakulhatott volna ki az absztrakció képessége, azon képességé, mely a kreativitás alapja is és végső soron az emberré válásért felelős.

Az ember nyelve, a beszéd, attól beszéd és nem egyfajta jelrendszer, hogy a direkt utalásokon túl, képi eszközökkel él és egyfajta virtuális valóságot teremt. Nyelvi fejlődésünk során, így mehetett át a tudat alatti a tudatos állapotba. A tudat nem is más, mint egy állandósult absztrakció, mely már nem csak a környezet ingereire reagál.

A bátorság jelentőségét alig kell magyarázni, mert hosszabb rövidebb élete során már mindenki megtapasztalhatta. A bátorság nélkül nem hagyjuk el a járt utat, félünk kétesélyes döntéseket hozni, veszteni, s akit csak a veszteség elkerülése motivál, az utcára kimenni sem serény. Valójában csak a bátrak élnek, a gyávák csupán nézők a nézőtér elszigetelt, dróthálóval védett biztonságában.

Tehát az élet a bátraké. Gyáván is lehet élni, de nem érdemes. A gyáva ember önmagát határolja be, mert fél mindenféle változástól, és kockázattól. Így persze nem remélheti élete megváltozását.

Akinek nincs képzelőereje, az pedig képtelen „barlangrajzokkal” vizualizálni  azt, ami még nincs, de szellemének immaginációs vetítőtermében már létezik.

Egyszerűbben kifejezve, csak ezen képességgel képzelhető el az, ami még nincs, de az emberi lehetőségek határain belül lehetséges. Ezt hívják teremtésnek. Az elképzelés minden teremtés kezdete. Az Úr is így kezdte, s művébe belekezdve valószínűleg ugyan azt a kínt érezhette, mint egy festő, vagy zeneszerző az üres papír láttán.

A teremtés isteni sugallata mindig az első vonalban, az első hangjegyben rejlik, innentől már minden a maga útján megy. A többi rutinnal is pótolható. Amikor a festészet a hatalmas megrendelések következtében „nagyipari” kereteket öltött mondjuk a Németalföldön, a kor legkiválóbbjai nem bírtak a rájuk zúduló feladatokkal egyedül megbirkózni.

Hatalmas festő műhelyekben egy sor festő inast foglalkoztattak és műveik értékéből számomra mit sem von le, hogy számos alkotásukhoz valójában csak tehetségüket adták, azt az isteni sugallatot, amitől a kép az lett, ami lett. Hogy aztán a részleteket a segédek dolgozták ki a festőtől eltanult, vagy továbbfejlesztett stílusban, már részletkérdés. Ezen mindig csak a kisszerűek ütköznek meg. Akik a kisszerűség nevében a részletmunka perfekcionizmusának megszállottjai, mert a valódi teremtésből kimaradtak. Ennyit a képzelőerőről és bátorságról. De mire számíthatnak azok, akik evvel nem rendelkeznek?

Talán nem ők fognak a holdra utazni, de ez őket nem is zavarja. Életük ettől még nagyon kerek lehet. Egy sor más képesség mentén lehet izgalmas és tartalmas életet felépíteni, érdemeket szerezni.

Ezer példa van erre. Tisztesség, becsület, szorgalom, mesterségbeli tudás is csodákra képes. És ne feledjük, hogy kívülről nézve néha a legszürkébb életek a legkiegyensúlyozottabbak és legboldogabbak. S valójában mi a fontos? Hogy az emberiség (vitatható) fejlődésénél mi vigyük a zászlót? Vagy, hogy tisztességgel, erényes élettel példát mutassunk az utánunk következőknek, s ettől szépüljön és tisztuljon a világ? Hogy személyes világunkat megteremtve találjuk meg azt az életformát, mely a legnagyobb harmóniát, kiegyensúlyozottságot biztosítja számunkra? Válassza ki-ki azt, ami legközelebb áll hozzá! Lényeg, hogy találja meg és éljen legjobb képességei szerint!

Nem csak az életünk az, amit csinálunk belőle, hanem a világ is. Világképformálással talán nem változik meg a csillagok járása, de még ebben sem vagyok biztos. A csillagok ugyanis „hivatalosan” úgy járnak, ahogy magyarázzuk. Hogy valójában hogyan járnak, arról fogalmunk sincs. Illetve van, az a hivatalos dogma, amire így szoktunk hivatkozni: A tudomány mai állása mellett… És ezt az óvatos fogalmazást is csak a múlt hibáiból való okulás végett vezettük be.

Számtalan példát ismerünk, hogy jártak azok, akik a hivatalos dogmákkal szembe mertek szállni. Aztán a végén még kiderült – milyen kínos – hogy nekik volt igazuk. Galilei óta még neve is van ennek a dacos viselkedésnek, „és mégis mozog a föld” formájában. A történelmi nagy vitákat eldöntendő kérdéseket nem kívánom feszegetni, csak az elefántok lábai közt cikázó kisegerekhez hasonlatos kisembernek szeretném tanulságul továbbadni.

Ha nem tetszik neki a világ úgy, ahogy van, csináljon magának egy jobbat! Csak ne másoknak, mert az nagyon veszélyes. Abból világnézeti, vagy politikai konfliktus lesz. Elégedjen meg avval, hogy a saját világa szép és élhető és csak avval ossza meg, aki igényt tart rá! Persze teheti ezt úgy is, mint Mohamed, Lenin, vagy Ghandi. Csak ne csodálkozzon rajta, ha nem természetes halállal hal meg! Viszont jó esetben igényt tarthat a halhatatlanságra.

Világképünk nagyban befolyásolja, hogy érezzük magunkat ezen a földön. Egyik kedvenc viccem, már nem is vicc, sokkal inkább bölcselet. A szkeptikus meghal és kopog a pokol kapuján. Belzebub megtárja a kaput és köszönti az érkezőt. – Üdvözlégy fiam, térj be hozzánk! A megboldogult nehéz szívvel, remegő térddel lép be, s mindjárt visszahőköl. Mert amit benn lát, szinte sokkolja.

Gyönyörű virágos park, fantasztikus teniszpályák, golfpályák, amerre csak ellát, paradicsomi állapotok. Jól öltözött, boldog emberek szürcsölgetik koktéljaikat a park bárjainál. – Bocsánat, én eltévesztettem a házszámot, én ugyanis a poklot keresem. – Nem, fiam, nem tévesztetted el. Ez itt a pokol. Térj be végre és érezd jól magad minálunk!

Nagy nehezen kötélnek áll, de kétkedésében nem talál nyugalmat. Már harmadnapja ténfereg egyre csak nyughatatlanul, de hiába, csupa kellemes dolgot lát. Egyszer csak egy magas falra lesz figyelmes és szörnyű gyanúja támad. Valahogy felkínlódja magát, hogy átlásson felette. És beigazolódik a gyanú. Kénköves lángok mindenhol. Emberek fortyognak hatalmas üstökben és piros szarvú, gonosz, fekete ördögök szurkálják őket vigyorogva vasvilláikkal. Halálsikoly, szenvedés mindenütt.

Szinte megkönnyebbülve csúszik le a falon és rohan vissza. Belzebub, Belzebub, tudtam, tudtam és most megtaláltam! Mit fiam, mit találtál te meg? A poklot, a poklot ott a fal mögött. Ja, most már értem miről beszélsz, ott a fal mögött. Tudod az a katolikusoknak van. Ők úgy szeretik.