Komolyzene nem olyan komolyan 3/5

(Az öt részes sorozat első tagja itt olvasható, a második pedig itt.)

A zenetörténelem nagy egyéniségei és azok mindenki számára emészthető műveinek bemutatásával igyekszünk kedvet csinálni a klasszikus zenéhez. Célunk nem a tudományosság, hanem a népszerűsítés. Oly korban élünk, amikor a kortársi zene túladagolásával a gyökerekről teljességgel megfeledkezünk, s a klasszikus zenéhez, úgy mint történelmünkhöz fűződő érdeklődésünk egyre csak sorvad. Gyökerek nélkül pedig gyökértelenek vagyunk, s dekadens korunk mégoly szép és látványos megnyilvánulásai sem fognak bennünket megmenteni attól, hogy végérvényesen elmerüljünk a felszínességben.

Az elmúlt két alkalommal tizenkilencedig századi zeneszerzőkről volt szó, most pedig – mert hogy kalandozásunk nem kronologikus – ugorjunk egy évszázadot vissza az udvari és egyházi zenék világába!

A tizennyolcadik század második felében Európa kétségkívül vezető hatalma a Habsburg birodalom. Bár a kontinensen mindenki a Napkirály abszolutisztikus hatalmát majmolja, Franciaországot már megfertőzték a „felvilágosodás“ eszméi és XVI. Lajos nemkülönben gyenge uralkodó. Az angolok is majd csak Waterloo után kapnak igazi lendületet és a tizenkilencedik század már róluk szól. De egyenlőre Bécs, a császsárváros Európa központja, ami mellékesen még a Német Római Császárság fővárosa is.

A kor nagy zeneszerzői egyházi, vagy udvari szolgálatban állnak, zenét többnyire megrendelésre írnak.

A fényes abszolutisztikus társadalmi berendezkedés nagy és látványos ceremóniái, a világi, vagy az egyházi hatalmat hivatottak demonstrálni. A művészetek olyan korokban virágzanak leginkább, amikor a műalkotásokra nagy a társadalmi igény. Most a nap-nap után megrendezett ceremóniákat „ékesítő“ zeneművekre a kor neves zeneszerzői alig győzik a megrendeléseket kielégíteni. A legnagyobbak Béccsel kacsintgatnak.

Wolfgang Amadeus Mozart a legnagyobbak közé tartozott.

Életét számtalanszor feldolgozták, megírták, megfilmesítették. Tudjuk, hogy csodagyerekként kezdte, hogy becsvágyó apja Leopold, aki, ha nem is zseniális, de kiváló zenész és még jobb pedagógus volt, fiát maga tanította, vele koncertezett Európa szerte. Tudjuk, hogy a basáskodó apa, s a szabadelvű, szabadkőművességgel is szimpatizáló Mozart közt a viszony később megromlott, s a fiú ettől kezdve csak magára számíthatott, mert apja kitagadta.

Szűk harminchat évet élt csupán, de monumentális életművének feldolgozására egy hosszú élet sem elég. Az utókor képtelen felfogni a csodát, hogy férhetett egy szimpla, rövid életbe ilyen monumentális életmű. Talán ezért kelt szárnyra személye körül oly sok mítosz, legenda, melyek mindmáig makacsul tartják magukat.  Az obszcénen viccelődő, infantilis nőcsábászról, a megszállott szerencsejátékosról, a bohém, nemtörődöm életvitelről, alkotói képességeiről, miszerint egész zeneművek pattantak ki a fejéből és ezeket javítás nélkül jegyezte le. A lázadó, öntudatos „kamaszról“, aki nem tisztelt semmilyen földi hatalmat, s alkotótársaival fennálló viszonya is örök vita tárgya marad.

Életénél csak halálát övezi nagyobb rejtély.

Az utókor, főleg olyan nagyszerű, de történelmileg nem hiteles alkotások hatására, mint Milos Forman által megfilmesített Peter Shaffer regény, Amadeus, tényként fogadja el ezeket az állításokat. Valószínűleg az igazság – most is, mint mindig – valahol félúton jár. Ha ismerjük Mozart gyerekkorát, apjához fűződő viszonyát és azt a termékenységet, ami ilyen színtű monomániát feltételez, nem szabad csodálkoznunk azon, ha nem egy teljesen hétköznapi figurával állunk szemben.

Mindazonáltal Mozart azon különnemű alkotókhoz tartozott, akik nem zenéltek, maguk voltak a zene. Ilyen költő volt a mi Petőfink is, aki szintén nem költött, maga volt a költészet, mert képtelen volt nem versben kifejezni önmagát. Hangulatai, életérzései, lelki rezdülései örökkön versként váltak le érzékeny idegszál-húrjairól. Mozartra is ez jellemző. Képtelenség különben elképzelni, hogy Mozart, ennyi tökéletes zeneművet lett volna képes megalkotni ilyen rövid idő alatt, ha számára a zeneköltés nehéz szüléssel jár.

A kor, mely Mozartot alkotta, s melyben Mozart alkotott, a klasszicizmus kora, törekvéseiben az ókori eszméket, szépségideálokat, harmóniákat célozza meg. A klasszicista zene adekvát környezete, II. József és a birodalom hatalmasságainak copfstílusú udvara. Ezeket a tereket tölti meg először Haydn és Mozart muzsikája. Olyan nagy korszaka ez a zenének, mint a reneszánsz a képzőművészetnek. Az akkortájt kibontakozó ipari forradalom soha nem látott technológiai lehetőségeket teremt – ezek forradalmasítják a hangszergyártást.

Mozart zenei stílusát, a bécsi klasszicizmust három név fémjelzi: Haydn, Mozart, Beethoven.

Ezen zeneszerzők műveit stílusbeli kiegyensúlyozottság, dallam, harmóniai és formai kidolgozottság, kifejezésbeli gazdagság jellemzi, ezért ezt a zenét mintaszerűnek, példaértékűnek, egyszóval klasszikusnak tekintjük. A klasszikus zene fogalmát tehát e három zeneszerzőtől származtatjuk, de a fogalom alkalmazása bővült az idők folyamán.

A mindig vidám, de sohasem szentimentális Mozart káprázatos életművéből nehéz egyes darabokat kiemelni. Most ígéretemhez és eredeti célkitűzésemhez híven „slágerzenét“ ajánlok, ami komolyzenei felkészültség nélkül, első hallásra legtöbbünknek tetszik.  Bár nem mindenkinek Mozart a kedvence, olyan emberrel még nem találkoztam, aki nem szerette volna. Az egyetlen kritika, amit Mozart ellen fel lehetne hozni, tulajdonképpen nem is Mozart, hanem a klasszicizmus kritikája. A klasszicista művészet az ideák magas régióiban szárnyal és az egyszerű halandó lelkekről megfeledkezik. A részvét e stílusnak nem erős oldala.

Ízelítőnek hallgassátok meg a G moll szimfónia egy részletét és a C dúr zongoraverseny második tételét! Mindkét zenemű még Mozarthoz képest is roppant dallamos.