Komolyzene nem olyan komolyan (1/5)

Persze most nem azokra az olvasókra gondolok, akik a zene világában nálam sokkal jobban kiismerik magukat, inkább azokra, akik eleddig a komolyzenétől valamilyen okból elzárkóztak. Talán maga az elnevezés bűnös, mert a „komoly“ jelző azt sugallja, hogy a populáris kortársi zene komolytalan. A komolyzenével szembeni fenntartások esetleg bizonyos értetlenségre vezethetők vissza, mert a hallgatók meg vannak győződve róla, hogy a klasszikus zenét nem elég hallgatni, feltétlenül érteni is kell.

A klasszikus zeneirodalom dzsungelében nem könnyű tájékozódni.

Főleg azoknak nem, akik sosem próbálták és a zeneirodalom-történeti ismeretekkel sem rendelkeznek. Milan Kundera egy irodalmi esszéjében azt írja, hogy a műalkotás művészettörténeti ismeretek nélkül értelmezhetetlen. Lehet, hogy értelmezhetetlen, de attól még élvezhető lenne, ha az ismeretlennel szemben nem lennének fenntartásaink. De vannak. Zeneirodalmi műveltség azonban nem szerezhető meg máról holnapra.

Akkor mi a megoldás?

Az, hogy valamilyen áron kapcsolatba kell kerülni a zenével. Persze nem mindegy hogyan, mert egy elhibázott találkozás többet árt, mint használ. Olyan műveket kell tehát kezdetben meghallgatni, amitől megjön és nem elmegy a kezdő műélvező kedve. Aki még sosem olvasott, annak nincs rossz irodalom. Teljesen mindegy mit olvas, komik füzeteket, vagy pornográfiát, az olvasáson keresztül jut el a nívósabb irodalomig, mert maga az olvasás művel, cizellál. A komolyzenével is ugyan ez a helyzet. Kezdetben hallgassuk azt, ami tetszik, lényeg, hogy a zenehallgatás beépüljön az életünkbe.

Ezért elsősorban olyan műveket szeretnék ajánlani, amelyek a zeneirodalomban járatlanoknak is garantáltan első hallásra tetszenek.

Miközben a művekkel ismerkedünk, kalandozunk egy kicsit az elmúlt évszázadok zenetörténetében és körüljárjuk a komponistákat, valamint a zeneművek keletkezési körülményeit. Antonín Leopold Dvořák (1841-1904), Bedřich Smetana mellett a legismertebb és legjelentősebb cseh zeneszerző. Termékeny és sikeres komponista, nem csak hazájában – egész Európában. Ennek köszönhetően kérik fel 1891-ben a New York-i Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatói állására, amit el is fogad. Három évig marad az államokban, ahol élénk érdeklődést mutat az indián zenék és a spirituálék iránt. Ezekre a hatásokra komponálja IX. Újvilág szimfóniáját. Hazatérése után ismét elfoglalja konzervatóriumi állását, melynek később haláláig igazgatója marad.

Nem tudom, mennyire érezhetett Dvořák honvágyat abban a számára idegen világban, de zenéjében a nagy szláv lelkének lágysága érezhetően nosztalgiákba oldódik. Az Újvilág szimfónia varázslatosan szép dallamokra épül. Aki már látta a Távol Afrikától című filmet, annak a fő motívum kísértetiesen ismerősnek fog tűnni. És mert abból nem indulhatunk ki, hogy Dvořák plagizálta volna a dallamot az öt Oscar-díjas John Barry-től, az eredetiség kérdése legalábbis vitatható marad, mert kis változtatással és modern hangszereléssel a Távol Afrikától filmzene fő dallama a szimfóniáéval megegyezik.

A film világsikere után milliók dúdolták, de ennyi erővel Dvořákot is dúdolhatták volna. Ilyen értelemben tehát az Újvilág szimfónia, helyesebben Dvořak IX. szimfónia (az újvilágból) igazi slágerzene. Következik egy részlet a műből. Aki kedvet kap hozzá, a Youtube-on az egészet meghallgathatja.