A magyar fotóművészet 300 alkotója

Végre végére értem ennek a sok éves munkával készült hatalmas, tartalmas könyvnek.

Sok ember dolgozott érte, a magyar fotográfiai élet két vezető tekintélyének vezetésével. Kincses Károly (1954-) fotómuzeológus foglalkozás meghatározása csalóka – történeti fókusza ellenére kortárs fotókiállítások százait is rendezte. Teljes áttekintése van a magyar fotográfia múltjáról és jelenéről. Az ő nevéhez fűződik a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház létrehozása. Társa a könyv létrehozásában Bán András (1951-) sokkal inkább elméleti, mint gyakorlati szakember. Matematikát és művészettörténetet tanult az ELTE-n. 1982-ben találta meg igazi kutatási területét, a vizuális antropológiát. Volt lapszerkesztő, galéria- és képtárvezető. Három évtizede vizuális antropológiát tanít a Miskolci Egyetemen, jelenleg egyetemi docensként. Más egyetemeken is gyakori vendégoktató. 2006-ban PhD fokozatot szerzett. 

Ők ketten egy szerkesztőbizottságra hagyatkoztak (elnök: Haris László, tagok: Barta Zsolt Péter, Szalontai Ábel, Szarka Klára, Szigeti Tamás) és velük együtt vitatkozták agyon magukat, amíg konszenzusra jutottak a 300 alkotó személyéről.  A cím világossá teszi, hogy a magyar fotográfiának csak egy szeletét mutatják be, a művészi fotográfia (angolul: fine art photography) területét. Ez a könyv csak marginálisan érinti pl. a fotóújságírást, a természetfotózásról és más területekről nem is beszélve. Az autodidakta fotósokat szemlátomást mellőzték, bár ezt nem említették. Ha nem így lenne, biztosan szerepelne a könyvben Kereki Sándor, akit a Fortepan fedezett fel, és a képeiből rendezett kiállítás és annak katalógusa a Capa Központban nagy közönségsikert aratott. 

Ha jól értem, az hamar eldőlt, hogy minden fotósra egyformán két oldal jut, legyen az elhunyt óriás, vagy ígéretes kezdő. De a sorrend már sok fejtörést okozott. Ahogy az egyik bevezetőből tudni lehet, mérlegelték, de elvetették az ábécésorrendet és a születési év sorrendjét is.  Végül amellett döntöttek, hogy a könyvet két hatalmas részre osztják, ennek kimunkálása szerintem dicséretes elméleti teljesítmény.

Az első rész címe: A fénykép formanyelvének változásai. A másodiké: A kép megkonstruálása. Remélem nem tévedek, ha kijelentem, hogy az első elsősorban Kincses, a második inkább Bán gondoskodásának keze nyomát viseli. A részek aztán nyolc-nyolc fejezetre tagolódnak. Az első részben a következő címek vannak: A látvány átírása, Az arc tanulmányozása, Női tekintet, A természet tanulmányozása, A város tanulmányozása, A tárgy tanulmányozása, A társadalom tanulmányozása, Nagyvilágok. A másodikban: Kisvilágok (ez a fejezet szellemesen köt át az előző rész utolsó fejezetéhez!), Szubjektív tekintet, Arc és személyiség, Dokumentarista poézis, Személyes kamerahasználat, Archaikus kamera, Performansz a kamera előtt, Médiahatárok. 

Az oldalpárokon legtöbbször két (ritkán három) kép közlésére volt mód, a kis esszéket csak kisebb részben írták a szerkesztők, ehelyett olyan szakértőkre bízták a dolgot, akik az illető fotóst a legjobban ismerik. Így a megközelítések széles spektruma jelenik meg. Aligha van olyan fénykép-megközelítés, ami ezeken a hasábokon nem található meg. 

Ezt a gigantikus könyvet én legelsősorban tankönyvnek tekintem. Így nem lehet eléggé megdicsérni a két bevezetést, ezek már címükben is demokratikusan mélyre ásnak. Mert azt a két legfontosabb kérdést teszik fel, amelyek a fotográfia rajongóit a leginkább izgatják: 

„Csak azt lehet lefényképezni, ami ott van a kamera előtt?” (Bán András)

„Mitől művészet a fotó, és mitől nem fotóművész minden fényképező?” (Kincses Károly)

Egyetlen szempontot nem találtam meg a bevezetőkben, illetve esszékben (vagy esetleg elkerülte figyelmemet). Köztudomású, fontos trend, a fotográfia szinte minden területén, hogy az inga az utóbbi évtizedekben az egyes műalkotásoktól határozottan átlendült a sorozatok/projektek felé. Vagyis ez a könyv elsősorban a magyar fotóművészet haladó rajongóinak okozza a legtöbb örömet. Két-három fotó csak utalás lehet egy életműre. Ebben még a tartalmas online függelék sem tud segíteni, amely a 662. oldalról, egy QR kódon át érhető el.

Nincs mese: kiállításokra kell járni. Ha valaki elolvasta ezt a hatalmas könyvet, vagy legalább kiadósan megmerítkezett benne, sokkal többet ért majd meg, különösen a legmodernebb irányzatokból. A könyv design szempontból is igazi csemege. Fejér Gábor képszerkesztő Bán és Kincses igazi alkotótársa volt. A címlap, a különleges kötés és a kinyitható első fül és az egyes fejezetek körszelet-szimbolikája (együttesen adnak ki egy teljes kört!) Halász Gabi designert dicsérik.

Ez a hatalmas, minőségi kiadvány igen sokba került. Érje bármennyi kritika is a Magyar Művészeti Akadémia tevékenységét, az erre a kiadványra elköltött hatalmas összeg minden fillérje jól elköltött pénz volt. A könyvről készült érdekes, néhány perces ismertető film megtekinthető itt. 
(MMA-MMKI, 2026, 663 o., ára 17 800 Ft.) 

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben és 2026-ban. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)