A stílus, avagy az élet színe

Stylus alatt a rómaiak egy íróvesszőt értettek. Ennek segítségével karcolták a szövegeket egy hordozható viasztáblába, tompa végét pedig radírként használták, elsimítva vele a hibákat. A kifejezést, jó stílusa van, azaz jól fog a pennája, már Cicero korában is a választékos, gazdag kifejezésmódra értették. A stílus kifejezésünk idővel levált eredeti értelméről, önálló életre kelt.

Ma már senki sem íróeszközt ért alatta és a választékos kifejezésmódnál is jóval többet jelent. 

A stílus kifejezést manapság számos értelemben használjuk. Beszélünk életstílusról és stílusirányzatokról, korstílusról, egyéni stílusról. Művészet pedig nem is létezik stílus nélkül. A stílus, mint fogalom minden szinten behálózza életünket, de egyben önkifejezésünk elengedhetetlen eszközévé is válik.

Voltak korok, amikor nagy hiányát éltük a stílusnak. A szocialista egység szürkéből alig villantak ki színek, az élet tompán, amorf alaktalanságban hömpölygött még a gyomoktól is elkerült durva betonpartok között. Ez volt az a kor, amikor vidéken kicsempézték a házakat kívülről, eltűnt a tradicionális magyar falu, a városok pedig lélektelen panelsivatagokká erodálódtak. A korszellem hadat üzent a stílusnak, mint az individuum nem kívánatos megnyilvánulásának, mert a kor doktrínája értékrendjét a kollektív értékek mentén igyekezett megteremteni.

Nem sikerült.

Új értékeket alig hozott létre, de a tradicionálisakat gyökerestől irtotta ki. Ezért volt számomra oly fojtogató a lét idehaza, ezért mentem el. Nem a politikai szabadság, a stílus hiányától szenvedtem leginkább. Az „újvilágba“ megérkezvén, az lepett meg legjobban, hogy a sok újonnan megtapasztalt csodát bámulva nem is lepődtem meg igazán, mert azok lenyomatai lelkem rejtett zugaiban ősidők óta rejtőzködtek, genetikusan kódolva, tudván, hogy az emberi teremtő erőből, szebbet, jobbat akarásból valóban többre is futja.

Sokat gondolkodtam azon, miért is szürke az a „socialistisches Einheitsgrau“ a szocialista egységszürke, amíg rá nem jöttem, hogy az élet színeit éppen a szocializmus által száműzött stílus adja.

Egy város, egy falu, egy kert akkor szép, ha stílusos, egy ember is azáltal meggyőző, hogy stílusa van – elegáns is ettől lesz – függetlenül attól, hogy szegény-e, vagy gazdag és hogy milyen intellektussal rendelkezik. Ettől szépek a tárgyak, ettől hiteles a művész a kézműves és minden más mesterember. Minden, minden, amit ember alkotott, amit ember hozott létre stílusában értékelődik fel, azáltal szép. Csak a természet kivétel ez alól, mely, ha úgy tetszik, már önmagában is egy stílus, s ráadásul elvétve sincsenek benne stílushibák. A stílus egy olyan fogalom, amit körülírni sokféleképpen lehet, de igazán megmagyarázni nem, mert kifejezést nyer benne valami túlvilági csoda. Akár a zsenialitás, hordoz magában egyfajta isteni elemet, mely rávilágít arra, hogy az élet – a szüntelen csodák forrása – mégiscsak szép és, hogy élni jó.

Persze stílus nélkül is lehet, csak nem érdemes, mert színessé az életet a szín, a stílus teszi.