Ai WeiWei így látta New York egy évtizedét

4,5 éve zárt be az akkor éppen évszázados Ernst Múzeumban a kínai művész fotóit bemutató kiállítás.

Eredetileg 2012. október 21-ig tervezték a rendezők a tárlatot, de végül meghosszabbították. Jól tették. Ha akkor októberben lemaradtatok ezekről az „utcai fotókról”, január 6-ig még megvígasztalhattátok magatokat Vivian Maier fotóival a Mai Manóban (Erről a kiállításról itt írtam, Wei Weiről pedig itt.) Nagy túrát nem kellett tennetek, mivel WeiWei fotóinak hűlt helyétől számítva, három perc könnyű séta után megvehettétek a jegyeket a Vivian fekete-fehér, mégis sokszínű fotóit bemutató kiállításra. Amennyiben még Vivien Poppins dada fotói sem tudták kitölteni a kínos űrt, mely az aktivista kínai fenegyerek képeinek helyén keletkezett, olvassátok el ezt a rövid összefoglalót a kiállításról.

A történet ott kezdődik, hogy WeiWei egy évtizedet csellengett („purposeless hanging out”, mondta) a barátaival és egy ösztöndíjjal New Yorkban, miközben gyakorta kattintgatta fényképezőgépét. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy sűrűbben exponált, mint előhívott, hiszen több mint 10.000 képet készített (!), de egyet sem hivatott elő, csak Kínába való visszatérése után.

Manhattan inspiráló, bohém negyedében (East Village) élt hasonszőrű társaival, ahol a művészeti események forgatagában szívta magába az amerikai szabadságot a nyolcvanas évek elején. Kínában ebben az időben még más szelek fújtak. Persze „most sem tombol még a demokrácia”, hiszen pont a WeiWei művészetére reagáló kormány reakciói mutatták meg, hogy csak egy bizonyos pontig engedik a kritikát, utána meglehetősen határozottan lépnek fel ellene.

Mivel a kiállítás 226 képét a szervezők idősorrendben helyezték el a falakon, jól nyomon követhető volt, hogy WeiWei fotóin a nyolcvanas évek vége felé egyre gyakrabban jelentek meg a tüntetések rohamrendőrei, hajléktalanok és New York sötét oldala is. Gergő fiam öt éve még csak 11 éves volt, de még neki is feltűnt, hogy Ginsberg bácsi sűrű feltűnésén kívül, egyre több gumibotot és morcos rendőrt lát a képeken. Az installációt gazdagította Alison Klayman (a Never Sorry című dokumentumfilmet is ő rendezte) közel húsz perces anyaga, amelyben WeiWei is beszél erről az évtizedről, illetve a képek készítésének körülményeiről.

„Az a New York, amit ismertem, már nincs többé… Ha visszatekintek a múltba, azt látom, ezek a fotók tényszerűek, de nem feltétlenül igazak. A jelen mindig felülírja a múltat, és a jövő nem törődik a jelennel…”     Ai WeiWei, 2008

A fotókat egy iPhone-nal követtem el, nem fényképezőgéppel.