Az elnyűhetetlen Rolling Stones

Ötven éve immár, hogy négy tinédzser fiú Londonban összeállt, hogy az aktuális trendekhez csatlakozva együttest alapítson. Akkor még feltehetően nem sejtették, hogy zenetörténelmet írnak majd és rajongóik számának félszázados karrierjük során se vége, se hossza nem lesz. A Rolling Stones kivételesen hosszú pályafutása során az elkötelezett hívek az együttessel együtt öregedtek. Így nekik a Gördülő Kövek „Nyughatatlan emberek“ nem csupán kedvencek, ifjúságukból is egy darab, s a nosztalgiák a vénemberek közt már szentimentalizmusba csapnak át.

Rolling Stones - „Nyughatatlan emberek“

A band nemrégiben új koncertkörútra indult, melynek első állomása Párizs volt, ahol a Rolling Stones stadionokat töltő népszerűsége ellenére szokatlanul szerény, háromszázötven férőhelyes klubban lépett fel, s mindössze 15 euróba került egy belépő. Tudj Isten miféle szerénységi roham foghatta el őket, esetleg valami imázsdolog bújhatott meg az ötlet mögött, vagy esetleg csak maguk is nosztalgiáztak, s az ötven évvel ezelőtti körülményekre akartak emlékezni, emlékeztetni. Ők maguk ajándékkoncertről beszéltek, amit a londoni és az amerikai jubileumi turné főpróbájának szántak.

A Rolling Stones szeretete úgy tűnik örökölhető, mert nem csupán sok ősrajongó, azok unokái is ott tolongtak a jegyekért és sokan már a pénztár nyitását megelőző este sorba álltak, hogy biztosan sorra is kerülhessenek, mert az teljesen nyilvánvaló volt, hogy az együttesre Párizsban nem csupán háromszázötven ember kíváncsi. Így hatalmas tömeg gyűlt össze a jegyváltó hely előtt, s nyitás után a háromszázötven belépőt percek alatt elkapkodták. Néhányan a könnyekkel küszködve nyilatkoztak a francia televíziónak, hogy immáron ötven éves álmuk teljesült, végre élőben hallgathatják Mick Jaggert és csapatát.

Jómagam sosem voltam nagy híve a főként kemény rockzenét játszó együttesnek, de fejet hajtok teljesítményük előtt. Még alig pelyhedző ifjakként hallgattuk anno az I can get no satisfaction-t tőlük – amit akkor a beskatulyázós világban a világ legjobb számának tartottak – és próbáltuk a címadó kijelentést megfejteni. Hogy az most vajon elégedetlenséget, vagy kielégületlenséget jelent. Mindkettővel mélységesen azonosulni tudtunk, mert se elégedettek, sem kielégültek nem voltunk. De, hogy ők miért nem azok, arra nem találtunk magyarázatot.

Sok legenda született az elmúlt ötven év alatt, de a Rolling Stones mindmáig élő legenda.

Nos a négy vénember, ha távcső, vagy szemüveg nélkül nézzük őket, vajmi keveset változott az elmúlt ötven év alatt, mert mozgásuk és súlyuk fél évszázad elteltével még mindig a régi. Akárhol is lépnek fel, az I can get no mindig ott van a repertoárban. Kicsit csiklandozza az iróniámat, ahogy nagypapa korú énekesek protestálnak, s önkéntelenül arra kell gondolnom, hogy vajon még mindig nincs, vagy már nincs kielégülés. Meg arra, hogy ha a négy hetven éves bácsi – a Rolling Stones legenda nélkül – ma állna először pódiumon – persze megegyező zenetudással és repertoárral – vajon hogy jönne be a mai közönségnek.

Sok legenda született az elmúlt ötven év alatt, de a Rolling Stones mindmáig élő legenda. Már az sem fontos miért szeretjük őket, mit játszanak, mennyire aktuális az, amit játszanak. Fő az, hogy vannak és hogy elpusztíthatatlanok, mert jó látni, hogy – mint Márquez fogalmaz – „Nem is annyira a halál, az élet határtalan“. És, hogy gyorsan változó világunkban vannak stabil pontok, örökifjú, vitális emberek, akik segítenek elhitetni velünk, hogy előrehaladott korban nem kényszerűen vakvágányon végezzük valamennyien.