Az oroszok már Hamvas Béla spájzában vannak

Ahogy talán kiderült már rólam, szeretem az esszét mint formátumot. Akár írom, akár olvasom.

Persze szembe megy a korszellemmel, ezt jól tudom, de soha nem volt az a célom, hogy minél többen olvassanak. Hamvas Béla esszéinek őszinteségét, emberségét és lényeglátását különösen szeretem. Ráadásul Szentendrén élek, amely város sok szállal kötődik Hamvashoz. A Karnevált is itt írta. BTW: Érdemes élmény volt múlt év augusztusának végén a főtéren megnyitott Karnevál Kávéház felső szintjén meghallgatni Weiner Sennyey Tibort az esztétáról. (Kis színes: Sennyey is itt lakik.)

 „Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.”

Soha nem volt ennyi neofita ruszofil hazánkban, mint manapság, ezért gondoltam, hogy Sz. Bíró Zoltán értő írásai mellett „leporolom” Hamvas Patmoszát és újra elolvasom, mit gondolt ő az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a magyar és orosz népről, valamint e népek kapcsolatáról. (Sajnos nem írhatom, hogy nem fog fájni, mert fog…) Ráadásul régi meggyőződésem, hogy sem az öntelt USA, sem a kulturált vén Európa, valójában nem érti az oroszokat. Az „ideiglenesen” évtizedeken át itt állomásozó nagy medve fojtó ölelése ellenére még Kelet-Európa sem igazán…

Kezdjük a Patmosz I. 283. oldalán, ahol 1956 kapcsán a következőket írja Hamvas a „gyarmatosító” Oroszországról és a „gyarmatosított” magyarokról:

„Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal fölismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt a hazugságot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a »korbácsra és igára született nép«.

De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért nem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban.

Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.”

Őszinte, kemény és keserű szavak ezek. (’56-hoz közel születtek.) Ha valaki (törzsi érdekből vagy büszke tudatlanságból) nem ismeri el-, és/vagy fel Hamvas hitelességét, hazaárulónak titulálja majd ezekért a sorokért. Pedig a filozófusnak ismét igaza van, még ha fáj is a görbe tükörbe néznünk. (Azonban, egy betegség kezelését, még ha mentális is, mindig a helyes diagnózis felállítása kell, hogy megelőzze.) Könnyen a torkán akadhat a mohó roncstársadalom torkán a burgonyaleves krumplija és akkor a finnyás értelmiség homárlevese is hamar megromlik…

Bár azt mondják, „ha a gödör alján vagy, hagyd abba az ásást”, de most a 283. oldalról mégis ugorjunk a 315.-re és folytassuk a „fedettpályás hazaárulást”. A politikusok által gyakran elkövetett képzavar eszközével élve úgyis mondhatnám, hogy a kényelmes hazugságok langy mocsarában dagonyázás helyett ugorjunk fejest a kényelmetlen igazságok hideg, de frissítő forrásvízébe!

Innentől azonban, rendhagyó módon, vééégre „befogom a szám” és „csak” Hamvas Béla sorait, illetve a végén, sötét disztópiáját olvashatjátok a kommentárom nélkül.

… „Már magában az oroszságban is van valami felszabadultság. Európához képest mindenesetre sokkal kevesebb bénító elv. Nem annyira mindennemű tevékenység esztelenségének belátása, sokkal inkább az a magasrendű cinizmus, az a kihívó és pimasz hang, amelyen ezt megfogalmazzák úgy, hogy ennek olyan ereje van, mint a káromlásnak. Esernyőre mindenki érdemes, szól Dosztojevszkij, és ezzel meghatároztuk az emberi jogok minimumát. Íme, milyen csodálatraméltó megfogalmazás, amely az európai idealizmusok mellett szakrilégiumnak hangzik. Ez az oroszkodás, amely a fanatikus szekták bigott ateizmusában tetszeleg. »Lázadást fogunk szítani, de ebben a legrövidebb út: a földet ateizmussal elárasztani.«

Bűnöket az utóbbi időben csak az oroszok tudnak elkövetni, a többiek legfeljebb hülyeségeket csinálnak. Persze bűnt elkövetni csak vallásos ember tud, és a bűnről tudni: a vallás elég magas foka. Ez a bűn ezúttal tudatos és provokáló, tulajdonképpen ostoba, de a vallás döntő pontokon mindig ostoba, ez az ereje. Ez a támadó és felháborító tudatos bűncselekmény program. Az emberben megpiszkál valamit, hogy egyszerre megretten és helyesel, helyesli a radikális őszinteséget, és megretten attól, hogy ez a „jó” milyen aljassághoz vezet. A tudatosan elkövetett bűn tulajdonképpen hívő magatartás, a hit, amelyet kimond: az életben célhoz nem a jó vezet, hanem a rossz. Nosza, tegyük a rosszat. Legyünk gonosztevők.

A nagy modern esemény, hogy a bűn nem betegség többé, nem őrület, nem hibbanás és szervi tökéletlenség, hanem ténylegesen bűn, és nem kenhető el semmiféle biologizmussal és pszichológiával és morállal. A bűn tényleg az, aminek a vallás mondja, vagyis az emberi lény bemocskolása és elaljasodása. Az oroszkodás ennél annyival több, hogy ebben tetszeleg, és henceg vele, mintha különleges kiválóság lenne, trágárul és káromkodva tanúságot tesz mellette, mondjuk Istent szembeköpi. Ez a hallatlan felszabadultság már nem törődik az értelemmel, hanem gyönyörrel merül el abban, hogy az Isten és az emberszeretet ösztönét, mintha a bűntől lerészegedett volna, lepiszkolja.” …

Az oroszok istene már meghátrált a bundapálinka elől.

Dosztojevszkij a megszállottságot, mint világprogramot, egyik alakjának, Szigaljevnek tanításában fejtette ki. Szigaljev találta ki az egyenlőséget, mondja. Platón és Morus és Fourier, és a többi utópista elmélete hozzá képest érzelgés. Ha a szigaljevizmus megvalósul, „mindenki megfigyeli a másikat, és köteles a másikról jelentést tenni” —, „valamennyien rabok, de a rabságban egyenlőek” —, „a legelső teendő, hogy alsóbb szintre helyezzék a műveltséget, a tudományt, a tehetséget” —, „a kiválóbb tehetségek nem szükségesek” —, „mihelyt van család, szerelem, tehetség, azonnal kívánság támad a tulajdonra” —, „a kívánságokat kiírtjuk”, „a rabok kötelesek egyenlőek lenni” —, egytized rész a szabadság, és a korlátlan hatalom fölött rendelkezik, a többi elveszti személyiségét, őseredeti ártatlanságban, paradicsomi állapotban él, mint a csorda, és dolgoznia kell —, „despotizmus nélkül soha nem volt szabadság, sem egyenlőség” —, „Szigaljev a legkorlátlanabb szabadságból indult ki, és a legkorlátlanabb despotizmusba érkezett el”.

A gyakorlatban ez természetesen úgy valósul meg, hogy kivétel nélkül mindenki eszeveszett erőfeszítéssel az egytized részhez akar tartozni, ezért elkövet árulást, csalást, elaljasodik, följelent, csakis azért, hogy odatartozzék, lemond értelméről és igazságáról és önérzetéről („manapság már senki sem él eszével”).

Természetes, hogy „kell néha változatosság”. „Harminc évenként elkezdik egymást felfalni, csak hogy az egyformaságot meg ne unják.” „Az unalom arisztokratikus érzés, és ilyesminek nem szabad elterjedni.” A szigaljevizmus bevált, számításon felül bevált, az oroszkodás sokkalta eredményesebb volt, mint amilyen például az egyszerű oroszság lett volna. Ezt most, keletkezése után körülbelül száz évvel mindenki kénytelen belátni. Csupán egyetlen ponton szorul még kiegészítésre, hogy fel kell ébreszteni, és ébren kell tartani a hitet: a legfőbb jó az élet, — az élet az egyetlen érték, — nincs több és nincs magasabb —, vagyis meg kell alapítani az életvallást, amely rajongó eszelősséggel ragaszkodik a mulandósághoz, az állati élet- valőrökhöz, őrjöngve hadakozik a halhatatlanság és az életfölötti értékek és a túlvilág gondolata ellen.

Mert ha az embert ebbe a merő és puszta életbe, ebbe az egy évig, vagy öt percig tartó életbe csukják, és ha az életfölötti erőket kizárják (racionalistává, vagy ateistává teszik), okvetlenül kifejlődik benne az életéhség, hogy a pálinkáért és a cigarettáért, a szalámiért és a szendvicsekért el fog követni sikkasztást és csalást és árulást, és kötelesnek érzi magát, hogy aljas és becstelen és hitvány legyen, és mindenkit, aki útjában áll, legázoljon, még öt percért, még egy szendvicsért és egy fagylaltért.

A számítás jó. Ahhoz, hogy az emberi közösség fundamentumát szétrombolják, és azután ne következzék semmi, tényleg ezt kell csinálni. Ha már kezd kifejlődni, sejtetni kell, hogy ebből valami nagy dolog, valami nagyon nagy dolog lesz. Talán a paradicsom. Szűntelenül haladunk feléje. Ez a fejlődéseszme. Acheronta movebo — megmozdítani az alvilágot. Mert amire szükség van, az embert átváltoztatni hitvány, ocsmány, gyáva, kegyetlen állattá, és amire szükség van, százmillió fejet levágni. A régi időket elpusztítani anélkül, hogy helyükbe újak jöjjenek. Nem következik semmi. De ez a semmi a legeslegfontosabb dolog. Ez az az elem, amelyben a szigaljevizmus tenyészik. Gyakorlat, amelynek nincs elmélete. Ez az, amelynek tartalma az esernyő, vagyis a cigaretta és a pálinka és a szendvics. A fundamentumok szétrombolásához a legbiztosabb út az életvallás elterjesztése (ateizmus, racionalizmus).

Nietzsche szavával: a legkisebb ember.

… Szigaljev ürülékkel bekeni mindazt, amit eddig az ember komolyan vett. Kétségbeesésből. Ocsajanyije, mint Dosztojevszkij mondja. „Szigaljev a kétségbeesésből indult ki, és ugyanoda tért vissza. Szigaljev után körülbelül száz évvel azt mondhatjuk:

Először:

Minden létező legfőbb törekvése, hogy egybe nőjjön. A végtelen különbözés, hogy a végtelen egység megvalósuljon, mint Hölderlin mondja, ez az ellen-Szigaljev. Ennek az egybenövésnek ma legeslegfontosabb akadálya a hatalom. Az egybenövés folyamatába a hatalom magát beiktatja, és az egységet, amely meg akar valósulni, mindig újra és újra felbontja. Ez a hatalom sokáig mint személyes önkény élt. Ez volt a Nagyinkvizitor korszaka. A Nagyinkvizitor volt az, aki a közösség létrejöttét megakadályozta, éspedig századokon át. Ma a diktátorok (inkvizitorok) már időszerűtlenek. Az egység létrejöttét a személytelen üzem akadályozza meg. Ezért ma a történet legfontosabb kérdése a szervezés. Szervezni annyit jelent, mint ténylegesen életszerű kapcsolatokat felbontani, és helyükbe fiktív és életellenes viszonylatokat helyezni. Nehogy az emberi közösség, amely mindig újra és újra meg akar valósulni, integrálódhassék.

Másodszor:

A gondolkozásban a primer ösztön és az értelem közé ékelődött világosság, amelynek különös tulajdonsága, hogy vak. Ez a természetellenes világosság az élet ellensége, vagyis életrontó és pusztító és romboló és sorvasztó. „Ez az olcsó és híg népszerű tudomány, mondja Dosztojevszkij, de a valódi tudomány is ennek szolgálatában áll.” Ez a vak luciditás leszűkíti és elnyomja és kifosztja az életet. Kizsákmányolni az erdőt, a tengert, a föld mélyét, az emberi munkát. Az ember önmagát is kizsákmányolja. A vak luciditás az életet korrumpálja, legfőképpen mint filozófia és világnézet és tudomány, vagyis, mint úgynevezett igazság.  

Harmadszor:

Az életfa transzcendens gyökereit és koronáját levágni, és csak a biológiai életet megtartani, minden erőt az életre összpontosítani, berendezéseket építeni, amelyek csak az élettel számolnak, életéhséget szítani, mohóságot igazolni, mert az élet élvezet, itt kell elérni mindent, most, az egészet.

Íme a három kritikus pont:

A személytelen üzem, amely a közösség egybenövését megakadályozza, a vak luciditás, amely az értelemnél okosabbnak hiszi magát, és a szégyentelen életéhség, amely nem akar mást, mint az egészet élvezni.

Ebben a pillanatban ez a három még külön áll, mindegyiknek súlypontja a föld különböző részein van, a személytelen apparátusé valószínűleg Kínában, a vak luciditásé több helyütt, az életéhségé Amerikában. De minden jel arra vall, hogy ez a három találkozik, és akkor a világválság utolsó stádiumába lépünk. Lehetséges, hogy ez Oroszországban fog megtörténni, ahol a talajt a szigaljevizmus már jól előkészítette.

Arra is van valószínűség, hogy az egyesítés nemzetközi lesz, mondjuk, mint a Nemzetek Szövetségének ellen- vagy inkább alszervezete, a bankárok, a zsiványok, a terroristák, a gengszterek, az ideológusok internacionális szövetsége.

A második világháborúban hét hatalom viaskodott, és előrelátható volt, hogy abból csak kettő fog megmaradni, amely az összes többi gazságait akkumulálni tudja. Így is történt. A két hatalom között azonban a küzdelem nem dőlt el, mert mihelyt az egyik elaljasodásban újabb lépést tett, a másik azt azonnal asszimilálta. A kibontakozás ezek után csak az lehet, hogy a végső lépést nem állam és nép fogja megtenni, hanem államfölötti nemzetközi szervezet. Közvetlenül a háború után ennek megvalósulását még meg lehetett volna akadályozni, ma már nem. Közben mindnyájan arcátlan képmutatást tanúsítunk, és meg vagyunk sértve, hogy van szigaljevizmus, hogy ez csupán megfogalmazása annak az életgyakorlatnak, amit már régesrég folytatunk, és amit eszünk ágában sincs abbahagyni.