Elég a szerelemhez egy ember?

Előrebocsátom, hogy elfogódott vagyok Spike Jonze és Joacquin Phoenix „ügyben”. Szeretem az eredeti embereket, így hát szeretem az eredeti rendezőket és színészeket is.

A teljes film itt tekinthető meg.

Annak idején akkor néztem meg másodszor Jonze mester Her (A nő) című filmjét, amikor Harari 3. könyvével is éppen végeztem. (Persze sok az áthallás, ahogy a remek Homo Deus esetében is.) Azt spoilerezés vétsége nélkül is leírhatom, hogy egy igazi lávsztori a történet, egy apró(nak nem igazán nevezhető) csavarral, ugyanis a főhős, Theodore egy operációs rendszer mesterséges inteligenciájába (AI) lesz fülig szerelmes, nem egy hús-vér nőbe.

Joaquin Phoenix bitang jó, ahogy Jokerként is remek volt.

!  S P O I L E R    A L E R T  !

Ez még akkor is igaz, ha az op.rendszer Scarlett Johansson édes hangján évődik lelkes júzerével. Mondjuk egyszerre (több mint) 8000-rel (!), melyből (több mint 600-ba) szerelmes is, de ez csak persze a végén derül ki, ebből lesz a(z egyik fő) konfliktus. 1000bocs (nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót) ezért a masszív spoilerért!

Jonze Mester egyszerre mutatja meg, hogy az (ún.) SZERELEM, bár kétségtelenül egy kémiai alapon belobbantott illúzió, ugyanakkor az egyik legcsodálatosabb dolog a világon!

Még akkor is, ha „csak” kivetítjük a belülről fakadó, lényegéből adódóan elfogódott cunami érzést szerelmünk aktuális célpontjára.

Az egész filmen végighúzódik ez a fura kettősség, hiszen a Jonze által festett (közeli) jövő nem egy poszt apokaliptikus vízió (Mad Max), nem egy totalitárius rémálom (1984), nem egy hedonista, Huxley féle szép-új-világ negatív utópiája és nem is egy csupa hideg-kék és egyen-szürke ecsettel légi járművek köré festett CGI díszlet. Persze jelen vannak az obligát high-tech kommunikációs kütyük, melyekkel még az utcán és egyéb public helyeken (ismerős?) is kommunikálnak az emberek, de mindez pihe-meleg narancsszínbe van csomagolva. (Ahogy az op.rendszer domináns színe is ez a megnyugtató árnyalat.) A válás után magányos főhőst is sokszor ebbe a holland (hagyjuk a politikát) nemzeti színbe csomagolja Jonze (és/vagy gondolom a jelmeztervező).

Persze az önmagát folyamatosan továbbfejlesztő mesterséges inteligencia ebben a filmben is elér az öntudat egy olyan szintjére, ahol sajnálkoznia illik a szomorú tényen, hogy nem rendelkezik testtel. Ennek a megszokott másik verziója az, amikor azon bánkódik az aktuális robot/android/cyborg/AI, hogy nincsenek érzelmei. Pinokkiótól Óz madárijesztőjén keresztül Ridley Scott alap mozijának, a Szárnyas fejvadásznak (Blade Runner) replikánsáig, továbbá A Sziget (The Island) menekülő klónpárjáig persze hasonló morális kérdések merülnek fel.

Eisenstein babakocsija sok filmen végiggurult már.

Mr. Jonze John Malkovich menetének (Being John Malkovich) kifordultságát és az Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are) szép zenére írt költészetét egyaránt felfedezni véltem ebben a filmben is. (BTW: Ridley Scott mester pedig Napóleonnak rendezi Phoenixet, kb. novemberben érkezik a film!)

Bónuszként pedig a következő linken megnézhetitek Jonze (rendezte és a forgatókönyvet is ő írta) 2010-es keserédes rövidfilmjét, ahol még (már?) mindkét fél robot…