Morricone és a Sorstalanság

Tegnapi bejegyzésemet így kezdtem: „Ma Sergio Leone „amerikai” trilógiájának első darabjáról, holnap Ennio Morriconéról és a filmhez írt zseniális zenéjéről írok.„

Mivel éppen ma van az a bizonyos holnap, amiről tegnap írtam, szóljon hát a dal ma erről a híres filmzenéről és még híresebb, 2020 nyarán eltávozott szerzőjéről. (Egyébként nem is Morricone írt zenét a filmhez, hanem pont fordítva történt.) Ennio hamarabb komponálta meg a zenét (nyilván a történet motívumaira és szereplőire szabva) és Sergio a muzsika alapján tervezte meg később a jeleneteket és vág(at)ta meg a filmet.

Morricone nélkül egészen biztosan más film lett volna a Volt egyszer egy Vadnyugat.

Emlékezzetek csak a tegnap már általam megemlített, vasútállomáson játszódó zseniális nyitójelenet „valódi” filmzene nélküli akusztikus feszültségkeltő „zörejeire”. (légy zümmögése, szélkakas nyikorgása, vízcsepp koppanása a kalapon, telegráf kopogása stb.)

A nyitóepizód csúcspontján először felhangzó harmonika dallamai ugyanúgy beégtek a köztudatba, ahogyan egy másik, szintén általa jegyzett alkotás vonósainak elfelejthetetlen taktusai, ami egyben Belmondo egyik leghíresebb filmje is. Igen, valóban A Profi (Le Professionel, 1981)  című, George Lautner által rendezett filmről van szó. Tarantinó II. világháborúban játszódó filmjét saját maga illette a spagetti western besorolással, nem csoda hát, ha sok Morricone alkotás is helyet kapott a Becstelen Brigantik (Inglourious Basterds, 2009) anyagában. Végül említsük meg e híres filmzeneszerző egyik magyar vonatkozású munkájaként a Sorstalanság (Fateless, 2005) című filmhez írt dallamait is. Az óceánjáró zongorista legendája (La leggenda del pianista sull’oceano, 1998) című filmet pedig mindenképpen nézzétek meg. Szép film, a szó mindenféle értelmében.

Nem csak a Morricone által írt filmzene miatt kötelező darab…

A Volt egyszer egy Vadnyugat mellett a másik kedvenc muzsikám tőle A Misszió (The Mission, 1986) című film zenéje. Ez szintén egy olyan mozi, aminek nem csak a sound trackjeit érdemes meghallgatni. Még csak ne is a két remek színész miatt nézzétek meg, hanem azért, mert egyszerűen jó! (Persze Jeremy Irons és Robert de Niro is nyomós érvek.)