Forgách András: ZeHu

A héber zehuze szó azt jelenti: „Ez van”, „C’est la vie”, „That’s life”, a zehu meg csak annyi „Ez az!”, „C’est ça!”, „That’s it!”. 

Forgách András (1951-) már mind a két címmel kiadott egy-egy hatalmas regényt. Az elsőt (Zehuze) 2007-ben, a másodikat (Zehu) 2024-ben. A második voltaképpen az első könyv sorról sorra újraírt változata. Közben történt valami súlyos dolog az író életében. Miután kikérte a családjára vonatkozó állambiztonsági iratokat, azzal kellett szembesülnie, hogy apja, Forgács Marcell Pápai fedőnéven ügynökjelentéseket írt. Amikor pedig egészsége megromlott, az író anyja vette át a szerepet, Pápainé fedőnéven. Erről Forgách egy nagy sikerű könyvet írt, Élő kötet nem marad címen, ezt a Vademecum is részletesen ismertette és dicsérte. (Megjelent angol, holland és spanyol nyelven is.)

A nagy magyar siker után kiadója ki akarta adni a Zehuzét újra, ám az író eredeti formában már nem tartotta érvényesnek, így aztán teljesen újraírta. Én csak ezt olvastam el. A Zehu egy csaknem hatszáz oldalas, leírt élőbeszédre alapuló, szélesen áradó szövegkolosszus, amely túlnyomó részt egy Magyarországon született, Izraelben élő, idősödő, sokgyerekes, sokunokás asszony monológja. Ő volt a szerző nagymamája, aki után mintegy ötszáz levél maradt. A beszélő és családjának sorsát 1947 és 1976 között követhetjük nyomon. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy ez a személy szinte nem is vesz levegőt… A szöveg évekre van tagolva, de a szerző a lezárult év végén pont helyett is csak vesszőt tesz ki.

„Apus felolvasta a leveledet: tudod, egy jó levél felolvasása olyan, mint színes ablakú, napsütötte csendes kápolnában, orgonára figyelni csukott szemmel, vagy erdőben, tisztáson, patak mellett madarak füttyére figyelni, szóval ritkán élvezett jó!”

A narrátor két gyermeke is Izraelben él, a heti rendszerességgel Budapestre írott levelekből az ő életükről is értesülünk, de a fókusz a saját életén, valamint a budapesti és izraeli eseményeken van. Ebben a könyvben mintha mindenki máshol szeretne élni, mint ahol életük javát leélhetik. Időnként azért meglátogatják egymást, de ez csak tovább szítja a vágyakozást.

A narrátor egyszerre olvasott és műveletlen, ugyanakkor a lehető legdoktrinerebb kommunista eszméket vallja. Az országalapító David Ben-Gurion miniszterelnököt ott ekézi, ahol lehet, szomorkodik az egyre zsugorodó izraeli kommunista párt kettészakadása, általában a szélsőbal eljelentéktelenedése miatt. Ugyanakkor rettentően érdekli a világpolitika, mindenről véleménye van, elsősorban az amerikai imperialisták bűneit katalogizálja. Asztaláról sose hiányzik az éppen aktuális magyar kommunista napilap, imád magyarul olvasni mindenfélét. Szélsőségesen arab-párti nézetei lassanként elidegenítik őt izraeli gyerekeitől és unokáitól, egyéb rokonaitól, kevésbé szemellenzős barátaitól.

„A Ción eszméjét csak kislányként tudtam szeretni, de ebben a forróságban kihűlt iránta a szívem, a zsidók azt hiszik, okosak, pedig a túl okos sose okos, a magyarokról jobb nem beszélni (…) az egyik még soha életébe nem sütött el egy puskát, másnap fejlövést kap, van pár rendes is, ha valaki megjárta a poklot, még nem biztos, hogy igaza van, semmire sincs garancia, van aki pofát vág, ha a Rákosi nevét kiejtem a számon, én végig itt voltam, békébe, biztonságba, ők az elmondhatatlanba, a szám ott a karján, ezt én már nem tudom megváltoztatni, aki megúszta, kussoljon.”

Ez a szövegtenger érdekes módon képes arra, hogy néha öniróniával is éljen, és nem hiányzik belőle a poézis sem.

Ehhez a szerző egy speciális, helyenként enyhén rontott nyelvet kísérletezett ki. (A héber szavak első előfordulása helyén szómagyarázó lábjegyzeteket is alkalmaz.) A narrátor a Budapestről kapott leveleket sose idézi szó szerint, de rengeteg mindenre rákérdez, ezzel a trükkös módszerrel meglehetősen tiszta kép alakul ki a család budapesti ágának életéről. Ez, mint az író interjúiból megtudható, számtalan ponton eltér a valóságtól, bár a történet nyilvánvalóan a nagymamától örökölt levelekre épül.

Ez a fura házaspár koránt sincs bezárva Izraelbe, elég sokat utaznak, a legritkábban éppen Magyarországra. Főleg gyógyítás céljából, többször jártak Moszkvában, Prágában, de leginkább az NDK-ban, ahol néha hónapokig időztek. A nagypapa Izraelben, miközben Thomas Mann hatalmas regényeit fordítja héberre éhbérért, kénytelen újságcikkeket is írni, mert egyben valamiféle kommunista Haza Bölcse is. Ő egyedül is utazik néha, akkor narrátorunk elmeséli a budapestieknek, mit írt neki haza – az évek előre haladtával az egészségügyi problémákról egyre több szó esik. Ez egy beteges, sok művészi tehetséggel megvert família, akik szemmel láthatóan eltévedtek a történelemben. (Az nem ejti gondolkodóba az izraeli nagymamát, hogy miért kell neki ruhaneműket és IKKA csekkeket küldeni Budapestre, húsz év kommunista rendszer után…)

A regény utolsó ötödében aztán megjelenik egy új nézőpont, az egyik unoka, Gabó (az író alteregója) hosszas látogatóba jön, azután is egyre többet ír nagyszüleinek, akikhez meglehetősen közel áll – ezek a részek dőlt betűvel szerepelnek.

„(…) csak el ne bízzátok magatokat, téged nem féltelek, Robit inkább, nehogy nagy mellénye legyen, akit tejbe-vajba fürösztöttek gyerekkorába, annak minden privilegium természetes, de fő, hogy végre az élet első nagy csatáját minden vonalon megnyerte, gratulálok, remélem, egy percig se úgy fogadtátok a tágas lakást a népi demokráciától, mint ami kijár, míg máshol egész családok egyetlen szobába zsúfolódnak, megszenvedtetek érte, egymással is, egymáson kívül is, ő is szeretett mást, te is, ő a cukorkagyáros lányát, sose felejtem, amit a fotó hátára írt: ez a kép két bűnöst ábrázol, bűnük: hogy szívük egyformán mert dobogni, ítélet: közös sors, a szíve mélyén Robi talán még mindig azt a feketeszemű cseresznyét szereti, az ő drága Katóját, akit meggyilkoltak, te meg a hosszú combú, szeplős vikinget a világító szempillájával, Robi okos és kopasz, Tim buta és tejfölszőke, épp ez kell a jó házassághoz, külön afférok, közös hit, igaz barátság.”

Varázslatos könyv, de bizonyára sokaknak próbára tenné a türelmét. Nem kivételek az olyan olvasójelöltek sem, akiket ilyen-olyan kötelék fűz a zsidósághoz és/vagy a pártállami rendszer belsőbb köreihez.

(Jelenkor, 2024. 589 o., ára 6499 Ft.)

A címlapfotó Németh Dániel munkája.

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)