Karádi Gergő interjú

Fotó: Andrási Ingrid

A zenélés mellett többek között zenei újságírással is foglalkozol, mostanság pedig az f21 platformján publikálod az írásaidat. Nemrég a Meg Egy Cukorka új számáról írtál, ami azért volt érdekes számomra, mert éreztem benne némi hasonlóságot a Sorbonne Sexual Csodára című szerzeményével, ahogy mindkét dal a férfi lét sztereotípiáiból való kitörést boncolgatja. 

Természetesen van egy ilyen kérdés, hogy egyáltalán a szöveg írója egyenlő-e a szöveg beszélőjével. A költészetben egyáltalán nincs így, de egy rockzenésznél azért már más a helyzet. Barna (Hárs Barna, a Meg Egy Cukorka frontembere – a szerk.) szövegeinél is az van, hogy összeér a két beszélő, ebből a szempontból hasonló a két tematika. Ha az ember dalokat ír, azzal a létezésének teljes spektrumát felvállalja.

Specifikusan a Csodára című dalnál az történik, hogy van egy ilyen szokatlan társadalmi helyzet, mint a Covid, ami egyfajta hiányt eredményez az emberben. Nem arról a hiányról beszél a dal, ami a mindennapiságban az egyedülálló férfi sajátja, hanem pont egy olyan helyzetről, ami még nem volt soha.

Nyilván nem tudjuk kivenni a képletből, hogy a férfinak a nézőpontjából beszélünk, aki személyesen megéli ennek a kapcsolódásnak hiányát.

Pár helyen a sajtóban „férfihimnuszként” emlegették. Egyrészt a himnikusság nem olyan igaz rá, nem tud és nem is akar az lenni, másfelől pedig egyfajta érzékenyítődalként felhívja a figyelmet arra, hogy a férfi is lehet gyenge, a férfinak is lehetnek kétségei. Egyszerűen ne ezt a nemtörődöm sztereotípiát erősítsük. A férfi is lehet egy olyan elkeseredett pozícióban, ahol azt tudja mondani, hogy már csak a csodára vár. Pontosan ez a lényege a dalnak, hogy ezt fel kell vállalni. Sok számunkban megjelenik ez, hogy inkább a sebezhetőségünkben van az erő, mintsem a maszkulinitásunkban. Ha binárisan beszélünk, akkor azt vettem észre, hogy a nők is elég erősen tudnak kapcsolódni ehhez. Sőt, ők még talán mélyebben is, mert jobban ismerik ezt a gyengeséget a férfiban, mint a férfi önmagában. 

A karantén után, az Amíg Álmodik nagylemezt követően jelent meg a legutóbbi anyagotok Húszas évek címmel. Milyen volt a zeneírás terén megélni ezt az izoláltságot és hogyan állt össze végül a kislemez?

Voltak dalok, amik már a karantén időszaka előtt megvoltak, tehát nem indultunk olyan nagy hátrányból. Főleg azért, mert az Amíg álmodikelőkészületeinél már forgott egy-két dal, ami végső soron rákerült a Húszas évekre. Ha nem tudunk találkozni, akkor lényegében írni sem tudunk. Az egy dolog, hogy otthon összeteszek egy dalvázlatot, de abból csak a zenekarral együtt jöhet létre a dal.

Fotó: Székely Zsófi

Aztán bejön a képbe a producer – aki ebben az esetben Egyedi Peti (Óriás, Mmamt) volt –, megnézi a dalokat és azt mondja, hogy „gyerekek, ebből egyiket se lehet kiadni”. Ez egy rettentően érdekes dolog, amikor az ember próbálja elengedni a saját makacs nézőpontját egy dallal vagy zenei résszel kapcsolatban. Mi nagyon sokat tanultunk a producerrel való közös munkából, hogy nem szabad mindig önfejűen ragaszkodni a saját ötleteidhez. Természetesen van, amit nem szabad elengedni, de a saját hibáid beismerése is rettentően fontos.

Az előprodukciós időszakban éppen úgy alakult, hogy nem kellett nagyon belenyúlni a dolgokba. Kivéve a Csodára esetében, annak egy elég sajátos evolúciója volt, de végül valahogy kigördült ez a lemez. A karanténidőszaknak voltak pozitív felhangjai is, mert távol tudtunk kerülni daloktól. Felvettünk egy demót, aztán mindenki ment a „maradj otthon turnéra”, és akkor félretettük az anyagot hosszabb időre. Amikor visszatértünk, már jóval érettebben tudtunk hozzászólni az egészhez, éppen azért, mert sokáig távolról tekintettünk rá. Ennek a lemeznek a relatív sikere ebben rejlett szerintem. 

Van jelenleg bármilyen zenei mániád, egy szám, előadó, vagy album, amit újabban „vallásosan” hallgatsz?

Én általában lemezekbe szeretek beleköltözni. Nagyon sokat hallgattam Laura Marling Once I Was An Eagle című albumát. Ez egy viszonylag koncepciózus, de nagyon személyes anyag. Country és kissé népzenei vonulatokból indul ki, illetve az indie irányzatnak a távoli lecsapódása érezhető rajta. Összességében egy nagyon intim dolog. Ezt meghallgatom egyben néha többször is, és utána már nem tudok semmit hallgatni. Megtelítődök, és üressé válik számomra a többi zene. Amit hallgatok még igazán, az a KFT-nek a Macska az úton című lemeze. Furcsa módon aKFT-ről is azt gondolom, mint a Heaven Street Seven-ről, hogy van ezekben a nagy magyar zenekarokban egy mániám és „vallásosságom”. Próbálom őket egy sokkal komplexebb világként megérteni, hiszen a KFT nem csak annyiból áll, hogy Afrika, Elizabet, és Balatoni nyár.

A Heaven Street Seven-ről is ugyanúgy azt gondoljuk néha, hogy a Krézi srác és a Dél Amerika a slágereik, de közben meg olyan íve van annak az életműnek, aminek a viszonyában jobban is értékeljük ezeket a nagy számokat. Valahol mániákusan érdekelnek a zenekari sorsok, hogy egy nagy nyilvánossággal rendelkező orgánum hogyan tud felemelni vagy elrontani zenekarokat.  Nagyon sokszor turnézunk a 30Y-al, és ott is azt látom, hogy a Bogozd ki című dal mögé való beállás az már egy ontologikus kérdés. Ott a léted forog kockán, hogy igazat tudsz-e mondani azzal a dallal. Amikor láttam az elmúlt években 30Y koncertet, akkor mindig elhangzott ez a dal, mindig el volt játszva rendesen, egy állításként volt előadva. 

Az édesanyám / édesapám eredeti verziója 8 évvel ezelőtt, a Fáma című debütáló lemezeteken jelent meg először. Milyen utat járt be a dal a megszületés pillanatától a Tóth Laura Lili által rendezett klip forgatásáig?

A Fámát Makay Andris barátunkkal vettük fel, amikor még nem tudtunk semmit semmiről. Viti (Vitányi Dávid, a Sorbonne basszusgitárosa – a szerk.) azóta hangmérnök lett, úgyhogy ő egy komoly figura már, pontosan tudja, hogy kell egy felvételnek szólnia. Miatta én is kezdem kapiskálni a dolgokat. Szóval akkor még nem tudtunk semmit, de valahogy felvettük ezt az albumot Rákospalotán, Andrisék garázsában. Alapvetően a lemez az eléggé rosszul szól, azóta viszont újrakevertük, és majd ki fogjuk adni a közeljövőben. Az édesanyám / édesapám eredetileg egy stúdiódal volt, ami valahogy kiszakadt belőlem a családommal kapcsolatos dolgok utózöngéseként.

A zenekar sem foglalkozott ezzel túlságosan. Nem ismertük fel, hogy mekkora ereje van. Pont a hangszerelés miatt nem nagyon játszottuk, mert le kellett hangolni a gitárt, emiatt félre is volt téve. Egy évre rá, hogy Balu (Imhof Bálint – a szerk.) megérkezett a zenekarba, elkezdtük zongorával játszani. Beraktuk a koncertműsorba, mert azt gondoltuk, hogy dramaturgiailag fontos, hogy legyen egy pont, amikor leteszem a gitárt, a koncert egy picit megtörik bizonyos értelemben, és akkor egy zongora, basszus, dob hangszereléssel eléneklem a dalt. Ez elég jól sikerült, és elkezdett erős hatása lenni. Aztán rájöttünk, hogy már csak azért sem hagyhatjuk ki, mert

mind a négyünknek az életében történtek ilyen anyátlansággal-apátlansággal kapcsolatos problematikák, és ebbe mindannyian bele tudunk helyezkedni. Itt már nem arról van szó, hogy „Karádi Gerinek milyen szar volt, hogy nem volt anyja”, hanem egy interszubjektív élményről.

Átélhetővé válik a szöveg által, egyszerűen beért a dal. Ezért is gondoltuk, hogy csinálnánk egy meghatóbb klipet hozzá.

Fotó: Székely Zsófi

Milyen volt a szám fogadtatása?

A legnagyobb visszajelzés, mind a színházban, mind az adott koncerten, az a pár másodperc csend, ami követ valamit, ami után azt mondaná az ember, hogy „gratulálok, megvolt az első közös csendünk”.

Itt a hatást a csendben mérjük, nem az üdvrivalgásban. Persze végül az következik, de az már csak liturgia.

Ami előtte történik, az mindig esetleges, hogy ott van-e vagy sem. Mondták is egy páran, hogy ez egy szívszorítóan jó élményt adott nekik.

Új dalokon dolgoztok-e már, és ha igen, akkor mit érdemes tudni róluk?

Jelen pillanatban 3-4 új szám forog körbe. Most hasonló helyzetbe kerültünk, mint amiről az előbb beszéltünk, hogy eltávolodtunk a dolgoktól. Voltunk egy alkotói folyamatban tavaly októberben, aztán Viti eltörte a könyökét. Nagyon sokat koncerteztünk az év végén, és akkor a csodálatos barátaink segítettek. Szinte ugyanaz történt hónapokra, mint a karantén alatt, hogy parkolópályára tettük a dalokat. Most egyelőre az újratanulás folyamatában vagyunk, és ősszel szeretnénk egy kislemezt megjelentetni, illetve egy lemezbemutató koncertet adni. Nagyjából ez az interszubjektív élmény a központi téma, amit kicsit előrevetít az édesanyám / édesapám című dal.

Egy tudatos szerzői elgondolás alapján arra jutottam, hogy a következő dalok alkalmasak valami ilyesmire, hogy kicsit összeforrasszanak közösségeket egymással.

Fotó: Kunics Olivér

Ezeknek jelenleg a munkacímei úgy néznek ki, hogy vannak a „boldogok”, „rémültek”, és a „csalók”. Ahogy az egyszülős létet birtoklók is egy közösség, ugyanúgy tágabban a magukat boldognak nevezők is. Ebben a készülő dalban azért elég ironikusan van kezelve a boldogság. Van egy megcsalás tematikájú dal is, ahol egyszerre csaló a férfi és egyszerre csaló a nő. Május végén megyünk stúdiózni Pécsre a ZAJZAJZAJ-ba, Egyedi Peti lesz a producer. Azt gondolom, hogy egy nagylemez felé baktatunk ezzel, amibe az édesanyám/édesapám is bele tud helyezkedni, de közben egy heteronóm dal marad.

Legutóbb Gödörben játszottatok az IDEGEN társaságábán, akikkel többször léptetek már együtt színpadra. Tudnál mesélni a két banda kapcsolatáról?

Mindig ott voltunk egymásnak. Az első nagy közösködés az volt, amikor egy garázsbanda fesztiválon az IDEGEN nyert egy stúdiónapot, és kedvesen felajánlották, hogy menjünk velük, csináljunk egy közös dalt. Ez lett a Kalap-Kabát. Vannak ennek a kapcsolatnak árnyoldalai is, mert elvesztettük Galgóczi Olivért, aki átment az IDEGEN-be, viszont megnyertük Balut, aki csodálatosan felépítette a zenekar további útját, gyakorlatilag egy új löketet és identitást adott a zenekarnak a billentyűvel. Még a Grabovski zenekart sem hagynám ki ebből a triumvirátusból. Nagyon szeretem ezeket az embereket, komolyan hisznek abban, amit csinálnak, és egy elég egységes vonalat képviselnek. Mind náluk, mind nálunk elmondható az, hogy a zenekar életútja azért nem olyan egyszerű, ők is nagyon sok nehézséget megéltek, és ez is valamilyen szinten összeköt bennünket. Képviselünk valamit, amiről kicsit azt gondolom, hogy muszáj képviselni. Már annyira nem szeretjük használni az alternatív kifejezést. Olivérrel kicsit mindketten ódzkodunk tőle, mert rárakódott egy csomó minden. Nem találtuk még meg azt a fogalmat vagy műfaji meghatározást, ami jól leírná azt, amit képviselünk. Mostmár minden, ami nem a popzenei hagyomány dalszövegeivel szólal meg, vagy egy kicsit ellibben attól, az már alternatív. Közben azért ez nem teljesen így van.

Attól, hogy felveszek egy fura ruhát és a refrénben üvöltözök egy fura szót, attól még nem lesz valami alternatív. Ez szerintem egy sokkal nagyobb tét zeneileg.

Az a baj, hogy ebből a szóból is egyfajta trend lett, és az alternatív a zeneiparban már egy trendkövető magatartás is. Már nem az van, hogy ez a szó lefed egy kulturális közeget, erre a szcéna szót nem tudom többé használni. Nem azt mondom, hogy ez feltétlenül probléma, de az a folytonosság, amiben mi állunk, az tulajdonképpen a Kexen, Cseh Tamáson, Sziámin, Kispálon, 30Y-on át egy út. A ‘10-es és ’20-as években már kezdett elágazni ez a dolog, és a zeneipar fejlődésével ez a folytonosság valamilyen szinten megszakadt. Szerintem az Elefánt és az Esti Kornélazok a zenekarok, akik ebben benne állnak még. Ez az embert egy kicsit megnyugtatja. Szerintem hinnünk kell abban, amit csinálunk, még akkor is, ha most hirtelen nem nekünk állnak a zászlók. Ebből a szempontból van egy testvériség közöttünk, és ezáltal mindig öröm, ha együtt játszunk.

Sorbonne Sexual Facebook | Instagram