Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Két hétig olvastam ezt a végtelenül eredeti, súlyos, egyben szórakoztató könyvet, a világszerte ismert szerző tizenhatodik kötetét.

Mindvégig fogva tartotta érdeklődésemet, egyáltalán nem zavart, hogy lassan haladtam vele. Egy meg nem nevezett, átlagos délkelet-alföldi, viharsarki kisvárosról szól, amely Békéscsabán is túl található. Ide, szülővárosába igyekszik haza Báró Wenckheim Béla, a félresikerült életét Argentínában leélő, öregkorára szerencsejáték-botrányokba keveredő, rozzant senki, akit a börtöntől a család nevére kényes, bécsi rokonság mentett meg. A császárvárosban kistafírozták, és némi zsebpénzzel útnak indították Magyarország felé. Az országos bulvársajtó azonban kiszagolta a látogatást, és a kisváros sarkaiból kifordulva várja a nagy, gazdag embernek képzelt látogatót, egy afféle modern Dollárpapát. 

Ennek a regénynek nem csak a témája, hanem a szerkezete is nagyon eredeti. Több tucat főszereplője állandóan mondja a magáét, ők bekezdésről bekezdésre váltakoznak, úgy, hogy az új bekezdés első mondataiban nem világos, hogy most éppen ki beszél. A városból és a civilizációból kivonult Tanár Úr, a báró ifjúkori szerelme, Marietta, a polgármester, a (rendőr)Kapitány, a motoros banda vezére, a báró mellé szegődő kisstílű szélhámos, az elhízott könyvtárigazgató, a latinul is olvasó rendőrségi irattáros, az asztalos, az újságfőszerkesztő, a masiniszta, és még sokan mások. 

Bámulatos ez a beszéltetésen alapuló szerkesztésmód: nincs szükség a mindentudó narrátorra. Az egész szerkezet olyan, mint egy szorosra varrt focilabda – az egyes darabkák szorosan, hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. Annyiban is működik ez a hasonlat, hogy a cselekmény hol erre, hol arra gurul. Az író kevés szóval mond sokat, az ötszáz oldalas könyv kétszer-háromszor tágasabb világúnak érződik. 

MTI Fotó: Marjai János

Tegyük hozzá, ez egy nagyon fordulatos, emellett végtelenül vicces könyv. Tökéletesen megjósolhatatlan, hogy mi történik azután, hogy a megdöbbent báró leszáll az őt ünneplőkkel zsúfolásig megtelt vasútállomáson. Mindeközben vissza-visszatérünk az elvadult csúcs-értelmiségi, a Tanár Úr sorsához, aki (finoman szólva) összetűzésbe kerül a helyi motoros bandával, és tovább kell menekülnie. 

A legnagyobb fordulat a könyvben egy ismeretlen szerző kézirata, amelyet a városkában kiadott ellenzéki újságnak kínálnak fel közlésre. (Az van aláírva: „Bárótok.” – de ő nem lehet a szerző, nem áruljuk el, hogy miért.) Az iromány hosszú részleteit a főszerkesztő olvassa fel egy értekezleten, ahol a város krémjét előre figyelmeztetik a várható közleményre. Ez a pamflet a valaha írt, számos magyarságot ostorozó vitairat közül a legkeményebb. Bátran lehet botrányosnak nevezni. (Egyeseknek, nem kizárt, a „nemzetgyalázás” szó is eszükbe fog jutni.) Olvastán máris „beszakad alatta az asztal”, hogy Spiró nevezetes, a zseniális könyvek sajátjának tekintett kritériumát idézzük, Az ikszek fülszövegéből.  

Mint minden nagy művet, ezt a könyvet is sok szinten lehet olvasni. Működik mind kalandregény, mint alaposan kidolgozott, metaforákban gazdag politikai pamflet, mint a zsákutcás magyar fejlődést tűpontosan leíró szociográfia. Mire az ember a könyv végére ér, már el is felejtette, hogy a belső címlap előtt van egy Figyelmeztetés című hatoldalas előhang-féleség. Ebben egy magát félistennek tekintő karmester beszél egy szimfonikus zenekarhoz, amellyel csak egyetlen produkcióra szerződött. A végsőkig cinikus, megfélemlítő hatású monológban azt hangsúlyozza, hogy mindenről tudni akar, arról is, ami a fejükben zajlik, egyébként úgy is mindent tud. Emellett ne várjanak ám se plusz jutalmat, se örömöt, mert ilyesmi nem lesz. Ő egyébként se szereti a zenét. Csak azt várja, hogy a dolognak vége legyen. Ha a könyv befejezése után újra végig olvassuk ezt a Figyelmeztetést, hajlamosak leszünk a könyvben zenei szerkesztésmódot felfedezni. 

Hallatlan teljesítmény a Báró Wenckheim hazatér. Az ebben a században írt egyik legjobb könyv. 

(Magvető, 2016 Szerkesztette: Morcsányi Géza és Schmal Alexandra. Tervezte: Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával, Pintér József. 509 oldal, ára 4990 Ft.) 

[Aki nem bírja ki az utánnyomás megjelenéséig, az elolvashatja a könyvet digitális formában, hiszen Krasznahorkai 2004 óta tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. Megtalálható itt.]

A Nobel-díjról

Azért is örültem különösen Krasznahorkai Nobel-díjának, mert ő – Alice Munro (2013), illetve Kazuo Ishiguro (2017) után – a harmadik a Vademecum Könyvklubba régebben beválogatott szerzők közül, aki később Nobel-díjat kapott. Meg azért, mert ráirányítja a figyelmet a magyar kultúrára, ennyiben tehát jogos az országot elárasztó öröm. Ami kicsit hasonlít a magyar olimpiai arany felett érzett össznépi hurrára. Azok a magyar héroszok azonban, kevés kivételtől eltekintve, ismertek a közvélemény előtt, minden érdeklődő át tudja élni a szurkolás örömét. 

Ez a díj a magyar közvéleménynek valami olyasmi volt, amire nincs magyar kifejezés: a „derült égből villámcsapás” szöges ellentéte. Egyszer csak bemondta a rádió, megjelent a Facebookon. Az átlagember Krasznahorkai nevét annyira ismerte, mint Krausz Ferenc fizikusét – azaz semennyire. Krasznahorkainak szerencsére összetéveszthetetlen neve van, most nem fordulhat elő az, ami Kertész Imre 2002-es díjazása után állítólag megtörtént: már aznap megugrott Kertész Ákos könyveinek forgalma…

A könyvesboltok készlete a bejelentés után percekkel fogyatkozni kezdett, estére minden bolt kiürült.

A 8-9 millió magyar anyanyelvű felnőtt közül csak tízezrekben mérhető azok száma, akik olvastak legalább egy Krasznahorkai könyvet. Akik igazán követték pályáját, az néhány ezer ember lehet. Most majd százezrek próbálnak aktívan ismerkedni vele. Borítékolható, hogy sokan megfutamodnak majd – az író maratoni hosszúságú mondataihoz nem könnyű hozzászokni. Ha ezen sikerül túlesni, akkor – a közhiedelemmel ellentétben – nem nehéz őt olvasni. Most majd meglátjuk, mennyire nagy hajtóerő a sznobizmus.

Azoknak, akik most kezdenék a Krasznahorkaival való ismerkedést, több helyen is kínálnak útmutatót. Például a Könyves Magazin hasábjain, itt.
Ugyancsak itt olvasható Szabolcsi Alexander összefoglaló írása, amely egy nappal a díj odaítélése után jelent meg, itt. Persze a kiélezett politikai helyzetben nem lehet elkerülni, hogy ehhez az egyértelműen felemelő hírhez is ne tapadjon sár…

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)