Llewyn Davis melankolikus világa

Hálás vagyok a Coen fivéreknek. Elsősorban a fanyar humorukért és a sok esetben fellinisen extrém mellékszereplő válogatásukért. Az összes Benny Hill rajongót kipeckelt szemekkel kellene duck tape-pel szorosan székbe kötözni, (viccelek, vagy nem, de, mégse) hogy megtérjenek végre a sasjózsis tréfarépa pokolból az igazi humor mennyországába.

Coen Brothers

Kevés olyan filmet ismerek e világon, ahol Brad Pitt ne lenne bredpittes és George Cloney dzsordzsklúnis. Az Égető bizonyíték (Burn after reading) című remek moziban azonban mindketten kimaradást kaptak megszokott filmes karakterükből. (-től?) Továbbá (természetesen) imádom Tökit is A nagy Lebowskiban (The Big Lebowski). Javier Barden remek Bond (Skyfall) főgonoszát pedig, szerintem a Nem vénnek való vidék (No country for Old Men) megállíthatatlan bérgyilkosa vetítette előre.

Kedves moziba járó honfitársaim! Szolgálati közlemény következik. Ha tervezitek megnézni a Coen fivérek új filmjét, spoiler-vétség nélkül szeretném felhívni mindenki figyelmét arra a fontos tényre, hogy ha irtóztok az amerikai balladisztikus folkzenétől és/vagy a szomorú (és lassú) mozgóképektől, csak orvosotok és gyógyszerészetek engedélye után üljetek be a Llewyn Davis világára (Inside Llewyn Davis). (Talán ezért csúszott közel fél évet az itthoni bemutató?)

Inside Llewyn Davis

Merthogy Joel David Coen és Ethan Jesse Coen nem csak telerendezte a mozit népzenével (naná, egy folkzenész a film címadó antihőse), hanem mindegyik dalt „real-time”, az elejétől a végéig hallgathatjuk meg. (A szokott, néhány-taktus-után-snitt helyett.) A számok többsége persze (ahogy a film is) szomorú (kivéve a Timberlake-kel és Adam Driverrel súlyosbított stúdió feléneklést. Muhaha!)

Oscar Isaac hitelesen alakítja a folyamatosan és reménytelenül egyre lejjebb csúszó (Dave Van Ronkról mintázott) folkzenészt, akinek a tragédiáját már a nyitódal is előrevetíti. Élete úgy szűkül be, mint azok a folyosók, amelyek azokhoz a kanapékhoz vezetnek, ahová időnként bekönyörgi magát néhány napra. Reményteljes válaszút pedig többször is adódik, de vagy zsákutcának minősül (Chicagóban tett látogatás), vagy le sem mer kanyarodni rájuk (Arkon tábla). Bob Dylan (az igazi) is „átsuhan” a filmen. Justin Timberlake (Jim) egyszerűen cuki. (Nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót.) John „teltkarcsú” Goodman pedig legalább olyan jó, mint A nagy Lebowskiban.

Vállaltan szubjektív véleményem a végére: A film ugyan nem éri el (tulajdonképpen elég messze van tőlük) a korábbi Coen etalonok szintjét, de lassú sodrása ellenére (vagy tán éppen azért) szerethető mozi. A zenék pedig isteniek! Nehéz eldönteni a végén (persze nem is kell), hogy a nyárspolgári létbe fagyott klisé-élet a kilátástalanabb, vagy a meg nem értett, perifériára (és segítségre) szoruló művész, télikabát (és saját kanapé) nélkülöző bizonytalansága.