Zenéjében is él a nemzet

A magyar himnusz - Kölcsey verse, Erkel a zenéje

Úgy mondják, nyelvében él a nemzet. Én meg azt mondom, nem csak nyelvében, zenéjében is. Tehát nem véletlen, hogy milyen egy nép zenéje, de talán maga a zene is visszahat az adott népre, formálja, determinálja azt. Jó példa erre a portugál nép lelkében gyökeredző fado. A fájdalmasan melankolikus zene a szép szomorúságból – saudade – táplálkozik, vágyakozás, nosztalgia, fájdalom és a szenvedő szerelem nyer kifejezést benne.

A fado a fatum, azaz sors szóból ered és hasonlóan más levitézlett nemzetekhez egyfajta önigazolás a portugáloknak, hogy nemzeti hanyatlásukról csakis a sors tehet. Portugália, az egykori nagyhatalom – a spanyolokkal maguk közt osztották fel a világot – a múlt századra már csupán árnyéka volt önmagának. Csoda hát ha zenéjében régvolt dicsőségének elmúlásán kesereg?

Ha nincs is minden népnek fadoja – a fado egyébként a világ szellemi kulturális örökségének listájára is felkerült – azért van mindahánynak saját zenéje. A zene kifejezi az adott nép lelkületét. Gondoljunk például az orosz népzenére, mely megmutatja az orosz nép hatalmas lelkét, vagy a vidám tiroli jódlizásra – minő szélsőséges példák – de akár a cigányok tradicionális zenéjére is gondolhatnánk, mely minden hagyományőrzése mellett, azért többé-kevésbé a gazdakultúra zenéjével szintetizálódik. A kontrasztokat jól érzékelteti egy nemzetközi cigány fesztivál, ahol érezhetővé válik, hogy mondjuk egy orosz és egy spanyol cigány másképp énekel.

Ha már a népzenéknél tartunk, említsük meg sajátunkat is! Sírva vigad a magyar – így tartja a mondás, s valóban a magyar ember zenéjében a szélsőségek egyszerre vannak jelen. Előbb féktelen jókedvében szétrúgja a kocsmát, utóbb a cigány vállán sírva énekel. Elmúlatja a pénzét, majd hazafelé beleugrik a Dunába. A rapszodikus természet – talán nem pusztán magyar találmány – de roppant jellemző ránk.

A legkülönbözőbb népzenék sokat megmutatnak a népek érzésvilágából. De a nemzeti himnusz úgyszintén rengeteget elárul egy nemzet mentalitásáról. Elég például egy pillantást vetni a magyar himnuszra és máris képet kapunk, miért is vagyunk mi ilyenek. Miért várunk mi mindent másoktól, miért beszélünk többes szám harmadik személyben, amikor sorsunkat meghatározó döntésekről van szó. Ezt csinálják, azt csinálják. Mikor jut már el a tudatunkig, hogy a demokráciában mi csináljuk, s ha nem jól működnek a dolgok, hát azért nem jól, mert nem jól csináljuk.

De hát hogyan is jutna el mindez egy nép tudatáig, amely oly rég óta nem képes felelősséget vállalni saját sorsáért. Velünk régóta csak történnek a dolgok, sorsunkat mások, máshonnan irányítják. És az aktuális példák igazolják, hogy mindezt talán még jobban, felelősségteljesebben is tették, mint mi most. Politikusainkkal nem csak az a probléma, hogy mi választjuk őket, a nagyobb baj az, hogy közülünk kerülnek ki. Demokráciát máról holnapra államformává tenni, könnyű. Egy köztársaság azonban csak sorsukért felelősséget vállalni képes, szuverén polgárokkal működik. Szuverén emberré válni azonban biztosan nem megy máról holnapra. Ezt talán politikusaink is felismerték, ezért államformánk neve lekerült a címerről.

De ne tévedjünk el a politika ingoványos mezején, térjünk vissza a himnuszra, melynek jelen íráshoz több köze van. A himnusz, eredetileg vallásos jellegű, imaszerű ének, a polgári új kor hajnalán ódává szelídül, s a nemzetteremtés, a nemzeti egység eszközévé lesz. Minden nép himnuszának kötelező része a nemzeti egység, a nemzet iránti vér-áldozatkész elkötelezettség kiemelése, a nemzet hőseinek magasztalása, a haza mindenek felettiségének hangsúlyozása. Ezt hivatott a zenei aláfestés is szolgálni, vagy patetikus, ódai, vagy lelkesítő, induló hangulattal. Ilyen értelemben a magyar himnusz nem is hibádzik. Kölcsey verse, Erkel zenéje nem hagynak kívánnivalót ebben a tekintetben és nemzetközi összehasonlításban sem kell szégyellni magunkat – számos személyes visszajelzésem van azügyben, hogy külhoniak is gyönyörűnek találják himnuszunkat.

Kétségtelen azonban, hogy más himnuszokkal összehasonlítva a magyar az egyik legnyomasztóbb, legpesszimistább. Míg a legtöbb himnusz a víg jövőről, a szabadság ígéretéről szól, a magyar a múlton kesereg. Míg más himnuszok tetterőtől zengenek, teremtő szándékoktól hangosak, a magyar a megváltásra vár. Mi a jókedvet és a bőséget is felülről várjuk. Várjuk ugyan, de hitefogyottan. Nem csoda hát, hogy már sorsformáló a magyar pesszimizmus. Ilyen hangokat évtizedek óta hallok: Itt sosem lesz ez, meg az, sosem lesz így, vagy úgy…. – helyettesítse be mindenki a folytatást saját tapasztalatai alapján!

Himnuszunk – minden felemelő pátosza dacára – negativan determinál minket. Nem bízunk magunkban, mert a múlt sérelmei lerombolták önbizalmunkat. Így sorsunk jobbra fordulása csakis mások belátásán múlik és Isten kezében van. Jobb jövőt – reményt vesztettségünkben – Istentől várnánk, persze csak azok után, hogy mindazok, akik sérelmeink okozói, a ránk oktrojált igazságtalanságokat orvosolnák. Hát… jó kilátások! Lassan én is, a javíthatatlan optimista, osztozom a pesszimizmusban.