Nem értek a komolyzenéhez

Absztrakt expresszionizmus - Twombly

Nem értek a komolyzenéhez és számomra ez épp oly kínos, mint az, hogy nem járhattam illemtanórákra, tánciskolákba, nem tanultam latinul és nem kaptam arisztokratáknak kijáró nevelést. Előre kell bocsájtanom, hogy intellektuális sznob vagyok, aki nagy hangsúlyt fektet a kiváló nevelésre és kifogástalan viselkedésre. Ilyetén becsomagolva ugyanis a legnagyobb seggfejek is irigylésre méltó külcsínnel illetve belbeccsel bírnak és mindenki csodálatát vívják ki.

Szóval a komolyzenei jártasság számomra cizellált lélekről árulkodik. Próbálkoztam én ugyan az elmúlt évtizedek során számtalanszor felugrani az elinaló vonatra, de csak szánalmas kísérletek voltak ezek és a vonat örök bérlettel utazó közönsége szánakozó mosollyal nézte a sínek mentén botladozó próbálkozásaimat. Nem adtam én fel és nem is adom fel soha, de ahogy kopnak az éveim, egyre inkább érzem, hogy egy élet mindenre távolról sem elég.

Első saját pénzemből vásárolt hanglemezem Csajkovszkij B-mol zongoraversenye volt. Jómagam is furcsán néztem tizenhat éves magamra, hogy miközben barátaim Beatles és Omega lemezeket vesznek, én csajkovszkijzom. De hát nem tehettem másként, mert ez a versenymű egy filmzeneként örökre bevéste magát a lelkembe. A lemez nem kevésbé. Olyan szinten etalon értékűvé vált, hogy azóta sem tetszik senkitől annyira, mint Szjatoszlav Richter előadásában.

Így kezdődött. Persze tetszett nekem az aktuális könnyűzene, slágerzene, popzene stb., de valahogy a lemezboltokban végül mindig csak klasszikus zenéért voltam képes pénzt kiadni. És ez egy életen át nem is volt tudatos, jelen poszt írása közben eszméltem rá. Ha nem is vagyok zenei tudor, de klasszicista lelkületű emberként örökkön igyekeztem az élet maradandó dolgait kiszűrni, a gyorsan hömpölygő folyóból az aranyrögöket megkaparintani, miközben a hordalék az örök folyam martalékává válik.

A felöltözött Maja - Francisco de Goya

Én lassan úgy vagyok vele, hogy már csak abban bízom, ami kiállta legalább egy évszázad próbáját – annak elhiszem, hogy maradandó, hogy gyűjtésre érdemes. Minek tudjam minden aktuális zene címét, ha holnap tudásomat már szögre akaszthatom? Vivaldi, Mozart nem kopik el, nem merül feledésbe. Nézem néha az aktuális videoklipeket, amelyek közé be-be csúsztatnak egy-egy régebbi sikerszámot. Némelyik már vagy hat éves. Hallatlan! Ki kíváncsi ilyen ósdi zenére! Aztán átkapcsolok a rádióra. Éppen egy Beethoven zongoraszonáta szól. Furcsa, hogy ez kétszáz éves mégsem tűnik olyan kopottnak.

Nem hiszem, hogy ne a mának gyermeke lennék. Csak nagy-néha visszavágyódom egy olyan korba, amikor még megbízhatóbb, tartósabb értékek születtek. Persze minden időszaknak voltak árnyoldalai. De nosztalgiázni csak letűnt korokkal lehet. És én, a zenei dilettáns, szívesen végigkalandozom az európai zene újkori történetén. A történet a mába nyúlik. És minden tisztelet mellett a mai zene iránt, kérdezem én, hogyan történhetett mindez ekkora zenei örökséggel. Mint ahogy az is talány, hogyan vezet az út a reneszánsz nagy mestereitől és az elmúlt századok festőóriásaitól a mai ünnepelt festők krikszkrakszaiig. Hangsúlyozom, nem a krikszkrakszokat szapulom, némelyik még tetszik is, csak a nagy talányt nem vagyok képes megfejteni.

A levetkőzött Maja - Francisco de Goya

Az olasz-barok Vivaldi túlvilági könnyedségébe még a reneszánsz ízei keverednek, Bach zenéjében a transzcendentális tökéletességre való törekvés érhető tetten, a zseniális Mozart könnyed eleganciája, Beethoven heroizmusa, az első zenei kozmopolita, Liszt virtuozitása, Chopin leheletfinom pókselyemből szőtt dallamvilága, Csajkovszkij hatalmas orosz lelke, a törékeny Bartók diszharmóniákba fojtott romantikája, nekem mind-mind egy korszak pecsétje, mely lefogja az időt. Hát most folytassam Karamellel? Egy Beatles kétségtelenül a mai kor lenyomata, de vajon száz év múlva besoroljuk-e az iménti hevenyészett listába?

Nem értek a komolyzenéhez – a könnyűhöz sem. Ez nem is zavar annyira, mert elég ha élvezem, ha gyönyörködted. Az viszont zavar, hogy ezt az egészet nem értem.