Phenom’ TOP 2018 – A legjobb külföldi lemezek

Elsőként a határainkon túlra fordítjuk a fókuszt: a tavalyi nemzetközi szelekciónk terjedelmesre sikeredett, de ezúttal a mennyiség helyett inkább a minőségre szavaztunk, és harminc lemeznél álltunk meg a felsorolásban. A mainstreamet ezúttal is kerülve olyan előadók albumaira szavaztak szerkesztőségünk tagjai, amelyek előremutatóak, izgalmasak, és felzavarták a zeneipar állóvizét – sőt, még a mi fülünkbe is rendszeresen beragadtak, meghatározva ezzel a 2018-as lemezhallgatási statisztikáinkat.

Nemcsak számos ország aktuális előadóit fedeztük fel idén, de megannyi stílust is felsorakoztattunk listánkon, amelynek minden téren érvényes sokszínűségét büszkén prezentáljuk számotokra. Reméljük, nektek is phenom’enális zenei élményeitek voltak idén – nekünk mindenesetre ez a harminc külföldi album volt a legmeghatározóbb.

Oxnard – Anderson.Paak

A kaliforniai szellőként simogató Oxnard egyetlen szépséghibája, hogy Anderson.Paak nem nyáron jelentette meg, mert a teljes évszak aláfestőzenéje lehetett volna ez az album. De még ősszel is elég nagyot ütött: a túlnyomórészt finom funk és soul dalokon például olyan közreműködők is felbukkannak, mint Dr. Dre, Kendrick Lamar vagy Snoop Dogg. A lemezt hallgatva a mínuszokban is kiválóan lehet vizionálni, ahogy egy Los Angeles-i villa medencéjének partján süttetjük magunkat, és az égvilágon semmi dolgunk.

Dal, ami nagyot szólt:

Victoria Legrand/Alex Scally – 7

Ha esetleg a címéből nem lenne egyértelmű, akkor gyorsan leszögezzük, hogy Victoria Legrand és Alex Scally hetedik albumáról van szó (amelynek egyes kislemezeiről itt, itt és itt is írtunk). Az igencsak termékeny páros híres arról, hogy már első lemezükkor megtalálták maguknak a dreampop közegét, amelytől azóta is csak éppen annyira mozdulnak el, amennyire “muszáj”. Az előzményekhez képest kifejezetten bátor a 7, de persze így is minden szépség és csoda benne lakozik, amit a Beach House-tól elvárhatunk. Kicsit előtérbe került a hangszeres megszólalás, és háttérbe Legrand igéző vokálja, de még így is a legizgalmasabb álomvilág az, amibe elkalauzolnak bennünket.

Dal, ami nagyot szólt:

Dev Hynes – Negro Swan

Dev Hynes, akit Blood Orange-ként ismernek a legtöbben, számos stílusból variált zenéjével igazi kritikuskedvenccé vált az elmúlt években, legutóbbi, 2016-os Freetown Sound című albuma pedig nagyot ment az év végi best of listákon is (így nálunk is). A negyedik stúdióalbum pedig saját maga és a fekete depresszió számos típusának felfedezéséről szól, egy őszinte pillantás a fekete létezés zugaiba és a queer/színes bőrű emberek folyamatos szorongásaiba. „A gyermekkorhoz és a modern traumákhoz való elérés, és azok a dolgok, amelyeket azért teszünk, hogy túllegyünk ezeken. Az album minden egyes darabjának mögöttes szálát a remény gondolata jelenti, és hogy a fények, amelyeket megpróbálhatunk bekapcsolni magunkban, remélhetőleg pozitívan jelennek meg, és segítenek másoknak is kijönni az ő sötétségükből” – nyilatkozta Hynes a Negro Swanról, amely a depresszió mellett a vigyázva aggódó alt-pop, a progresszív R&B, az indie hiphop, a downtempo rock és űrbeli chillwave minimalista emulziójára összpontosít.

Dal, amit nagyot szólt:

BOKKA – Life on Planet B

Lengyelország egyik legaktuálisabb elektropop formációja a BOKKA, amely harmadik lemezével jelentkezett idén (és amelyről egy számmal már mi is elszámoltunk). A formáció tagjai – anonimitásukat őrizve – minden albumnál más-más maszkok mögé rejtőznek, és ezzel párhuzamosan a koncertvizuáljukat is folyamatosan változtatják az adott lemezhez kapcsolva. Egy dolog a látvány, de emellé dinamikus, lüktető, magával sodró zene társul. A Life on Planet B szinte megállás nélkül tolja a fülünkbe slágeres szerzeményeinek garmadáját, miközben lassítás nincs, csak sötét elektronika, zengő női vokállal, amely garantáltan a fejünkben fog visszhangozni még akkor is, amikor már lepörögtek az utolsó taktusok.

Dal, ami nagyot szólt:

Courtney Barnett – Tell Me How You Really Feel

Az ausztrál énekes/dalszerző idei albuma az előző, debütáló lemezhez képest bensőségesebb, intimebb hangvételű lett. Ez a befelé fordulás azonban főként a szövegekben érhető tetten, és legkevésbé sem befolyásolja az album zenei részére jellemző üdítő kísérletezést és Courtney Barnett zseniális gitárjátékát. A hanganyag (amelynek egy-egy kislemezével itt és itt foglalkoztunk már) olyan témákat boncolgat, mint a beletörődés, a csalódottság és a sikertelenség feldolgozása, de megjelennek benne égető társadalmi problémák is. Szóval mind személyes, mind kollektív módon nagyon érvényes és aktuális a Tell Me How You Really Feel.

Dal, ami nagyot szólt:

Editors – Violence

Hatodik nagylemezét jelentette meg idén az Editors, amelyet áprilisban Budapesten is bemutatott. A brit indie-rock banda évek óta törekszik arra, hogy ne ragadjon bele egy stílusba, és bátran kísérletezik nemcsak két album között, hanem egyetlen hanganyagon belül is. A Violence-en a Blanck Mass-ként és a Fuck Buttons alapítójaként is ismert Benjamin John Power segített be a zenekarnak, úgyhogy a sötétebb elektronikus betétek alappilléreivé váltak a számoknak. Az Editors izgalmasan egyensúlyozik a szintetizátorok és a gitárok uralta hangzás között, miközben Tom Smith vokálja továbbra is tökéletesen íveli át ezeket a szerzeményeket. A zenekar a Violence-szel is bizonyította, hogy hiába a több mint 15 éves karrier, még mindig érzi és éli a kreatív energiákat, amelyek minőségi lemezekben csúcsosodnak ki.

Dal, ami nagyot szólt:

Josh Tillman – God’s Favourite Costumer

Josh Tillman mesterien megkreált, poszt-ironikus énje fejest ugrott az önismeretbe, és új albuma, a God’s Favourite Costumer dalain (amelyek közül néhányat külön is említettünk itt és itt) keresztül saját egóját próbálta darabjaira cincálni. A nemrég Budapestet is megjárt Father John Misty, legyen bármennyire is megosztó személyiség, korunk egyik legsajátosabb zenei figurája, akit a dalszövegtémákon és a stand-upszerű megnyilvánulásokon túl a könnyen emészthető, kellemes zenei alapok és a léleksimogató énekhang miatt is könnyű szeretni.

Dal, ami nagyot szólt:

Jack White – Boarding House Reach

A popkulturális rekordokat megdöntő Jack White tizenhárom dalban alkotott új műfajt, és korábban nem hallott ötvözetekkel örökre megváltoztatta az indie-bluesról alkotott képünket. A műfaj határait gyökerestől eltörölve, funk motívumokkal és elektronikus elemekkel fogalmazta meg minden idők leginnovatívabb ütemeit és első hallásra aligha emészthető, fordulatokban gazdag hangzásvilágát. A Boarding House Reach (amellyel folyamatosan foglalkoztunk a kezdeti apró hírmorzsáitól kezdve az időközben kiadott dalokról itt, itt és itt) megjelenésével első ízben sikerült kilépnie a “coffee house” indie-rock nyújtotta komfortzónából, maga az album pedig sokkal inkább definiálható újító szellemű művészeti alkotásként, mintsem puszta zenei élményként.

Dal, ami nagyot szólt:

Janelle Monáe – Dirty Computer

Az amerikai énekesnő kétség kívül korunk egyik legfontosabb soul előadója, aki amellett, hogy példaértékűen játszik a dallamokkal, szövegeivel is rengeteg mindent mond el. Harmadik nagylemezén, a Dirty Computeren már nem bújik Cindi, az androidlány mögé, őt magát látjuk, teljes valójában, olyan csajbandával a háta mögött, mint Grimes vagy Zoe Kravitz, de Brian Wilson és Pharrell Williams is közreműködik. Így saját maga áll ki az elnyomottak mellett, és hangsúlyozza Grimes-szal közös dalában például a “pina hatalmát”, mindezt úgy, hogy zeneileg viszont egy sokkal befogadhatóbb, poposabb irányt vett. Végeredményben tehát ha úgy vesszük, amit a zenéből visszavett, azt kamatostul rápakolta a szövegekre, egy olyan erős anyagot létrehozva, amellyel minden esélye megvan az igazi mainstream áttörésre.

Dal, ami nagyot szólt:

Jungle – For Ever

A leginkább tengerparton autókázáshoz ideális For Ever dalait egyrészt a Jungle tagjainak kaliforniai kalandjai, másrészt saját szakítós élményeik inspirálták, amitől ez az anyag egyszerre szívszorító és mégis légies és szép. Külön örömhír, hogy a Szigetet már az első albumával  is megjárt banda jövőre ismét visszatér a Hajógyárira az új albummal.

Dal, ami nagyot szólt:

Kali Uchis – Isolation

A kolumbiai és amerikai felmenőkkel büszkélkedhető Karly-Marina Loaiza 2015-ben jelentette meg Kali Uchis művésznéven bemutatkozó EP-jét, a Por Vidát, amely már sejtette, hogy a később Tyler, the Creatorrel is kollaboráló dalszerző-énekesnő bemutatkozó albuma hiánypótló darab lesz a hatvanas évek soulja, az R&B és a doo-wop fúziójának újragondolásával. Uchis Isolation címmel bemutatott debütlemeze egy kék bársonyba csomagolt zenedoboz, amelyből egyszerre szólalnak meg a bossa nova, doo-wop, neosoul, kortárs R&B, pop, reggaeton és latin hatású dalok – okos dalszövegekkel elmesélve. Naná, hogy nagyot ment, hiszen Lana Del Rey – aki turnéra hívta őt – is tévedhetetlen.

Dal, amit nagyot szólt:

Kurt Vile – Bottle It In

Lassan tíz éve annak, hogy az amerikai multi-instrumentalista művész, Kurt Vile kivált a The War on Drugs nevet viselő philadelphiai heartland rock formációból, a bandát összekötő Bob Dylan-fétis azonban a mai napig nagy hatással van szólókarrierjére. Nem történt ez másként a Bottle It In munkálatai közben sem, amelynek gyümölcseként a zenész természetes bájával és aggálymentes életfilozófiájával bűvölte el az indie-folk szerelmeseit. Az album előfutáraként dobta piacra Loading Zones-ra keresztelt kislemezét, amely egy igazán kedves klipet is kapott a tilosban parkolás és a büntetőcsekkek okozta örömökről. A dal egyébként az album nyitóopusza is egyben, amely már a kezdetekben tökéletes bevezetést nyújtott a korong kifejező és lélektani atmoszférájába. Vile hangja a The Violators lágyan árnyalt akkordjai tengerében teljesedett ki, és egy kortárs Mark Knopfler kvalitásaival simogatja az érzékeinket.

Dal, ami nagyot szólt:

Lykke Li – So Sad So Sexy

Lykke Li negyedik (és egyben szülés utáni visszatérő) albuma érdekes módon egyáltalán nem az, amire az ember azonnal azt mondja, hogy jó. Lassú felszívódású, és hosszabb emésztést igényel, annak ellenére, hogy szövegvilágában néha kifejezetten túl egyszerű (pl. “I’m a bad woman, but I’m still your woman; I’m just a bad woman, I know” | “Rossz nő vagyok, de még a te nőd; Csak egy rossz nő vagyok, tudom”). A keserűség és a szomorkodás, mint motívum, ezúttal is középpontban áll, de az r&b-s vonal egy leheletnyit feloldja, sőt, néhol kifejezetten fesztiválon táncolható produkcióvá varázsolja Lykke Li műsorát, amelyet idén nekünk is volt szerencsénk átélni a Szigeten. Ha valahol, akkor ott már tényleg meggyőzött minket arról, hogy a So Sad So Sexy-nek helye van az év végi listánkon.

Dal, ami nagyot szólt:

Maribou State – Kingdoms In Color

A londoni elektronikus zenei duó, a Maribou State második albumával pozicionálta magát a 2018-as év legfontosabb produktumai közé. Nem is csoda, hiszen a Kingdoms In Color az első percétől az utolsóig fenntartja varázslatos atmoszféráját, amelyet elsősorban a hipnotikus ritmusok és a könnyed, de intelligensen megválasztott vokalista közreműködőivel épített fel (Khruangbin, Holly Walker). Az album olyan zenei mozaikot kínál, amely a downtempo gyökereihez igazodik, miközben új hatásokat és stílusokat vesz végig. Chris Davids és Liam Ivory olyan hatást ért el, amelynek hatalmát, szépségét és kegyelmét látni kell, és soha nem szabad elfelejteni.

Dal, amit nagyot szólt:

Miles Kane – Coup de Grace

Miles Kane a nyár végén adta ki nyolcadik, Coup de Grace néven futó stúdióalbumát, amelynek címe lényegében annyit tesz: kegyelemdöfés. A hallgatókra is hasonlóan katartikus élmény vár a lemez döbbenetes zenei eklektikussága miatt, amellyel a brit indie zenésznek sikerült a 2016-os Everything You’ve Come to Expect korongnál is mélyebbre ásnia. A hanganyag összességében egy kalandos, műfaját tekintve gazdag repertoárt vonultat fel, kiemelve Cry On My Guitar korai kiteljesedését, amely hitelesen rekonstruálja egy neo-glam T. Rex könnyed, mégis hatásos hangzásvilágát. Persze éppúgy kijár a gyönyörből azoknak is, akik inkább egy összebújós, Killing The Joke-fajta klasszikus, brit melankóliára vágynak, vagy éppen egy elemi garázsrock melódiának adnák át magukat a Silverscreen által.

Dal, ami nagyot szólt:

Mitski – Be The Cowboy

Mitski ötödik lemeze (amelyről a Nobody-t már korábban kiemeltük), bár komoly magánéleti témákat boncolgat – legyen szó magányosságról vagy az elcseszett kapcsolatokhoz való szokáshoz -, zeneileg mégis az egyik legszórakoztatóbb anyag volt idén a számról számra táncoló, dallamos zongorajátékával, akusztikus dalokkal, sok szintetizátorral és azzal a ténnyel, hogy a Be The Cowboyon simán megfér egymás mellett a funky vagy épp az alternatív rock. Nem véletlenül mondta róla Iggy Pop, hogy a legfejlettebb amerikai dalszerző jelen pillanatban.

Dal, ami nagyot szólt:

Nobody

Mumford & Sons – Delta

Tíz év lenyomata köszön vissza a Szigeten is katartikus bulit csináló Mumford & Sons negyedik nagylemezéről. A srácok saját elmondása szerintsokáig ízlelgették a dalokat, amit jól is tettek, hiszen a Delta az angol kvartett zeneileg legsokoldalúbb és művészileg legjobban megkomponált anyaga lett, amellyel végleg kitörtek a romantikus folk-rock besorolásból. Az album kicsit melankolikus, rendkívül instrumentális és enyhén kísérletező. A Delta a klasszikus és a modern zene tökéletes tánca tizenhárom számon át.

Dal, ami nagyot szólt:

Darkness Visible

Never Sol – Chamaleo

A saját magát „chiaroscuro” dalszerzőnek tartó Never Sol debütáló lemezét 2014-ben adta ki a Denovali kiadó, de azóta kevés aktivitástérzékeltünk a végtelenül tehetséges cseh énekesnőtől. Sára Vondrásková az elmúlt időszakot a tanulásnak szentelte, hogy szerzeményeit minél sokrétűbben tudja megszólaltatni, és hogy mindezt ő egymaga legyen képes megcsinálni. Második albuma, a Chamaleo ennélfogva egy sokkal nagyívűbb, az elektronikát finoman magába szövő és Never Sol vokáljának is nagy, gyönyörű teret hagyó hanganyag lett. Ez az album egyébként tökéletes példája annak, hogyan tud egy előadó, egy dalszerző önerőből saját maga elé ugrani.

Dal, ami nagyot szólt:

Magony

Nils Frahm – All Melody

A kortárs modern klasszikus szcéna egyik úttörője, Nils Frahm két budapesti koncertje is néhány óra alatt lett telt házas, aktualitásához, elismertségéhez már kétség sem fér. Ehhez az is hozzájárult, hogy több év kihagyás után idén jött ki új lemezzel, az All Melody pedig eddig nem hallott szinteket mutatott meg a német zongoristától. A berlini Funkhausban két évig épített, új stúdiójába jó időre visszavonulva rakta össze legfrissebb hanganyagát (majd nem sokat várva kiadta annak folytatását, és még jövő januárra is maradt egy EP), amelyen már csak nyomokban találni a számára hírnevet hozó neoklasszikus stílus jegyeit (vagy úgy egyáltalán a zongoráját). A szintitúltengéssel persze semmi gond, az All Melody komplexitását, művészi precizitását pedig nem lehet nem értékelni.

Dal, ami nagyot szólt:

All Melody

Parquet Courts – Wide Awaaaaake!

A New York-i Parquet Courts hatodik stúdióalbumán, a Wide Awaaaaake!-en (amelynek Mardi Gras Beads című daláról már szót ejtettünk) van minden kiabálástól kezdve fociindulón át lágy sanzonig, de az évről évre egyre jobb zenekar legújabb anyaga, amelyből süt az energia és az optimizmus, kiváló háttérzene lehet jó kedélyű tüntetésekhez is, ha esetleg bárhol sor kerülne ilyenre a közeljövőben.

Dal, ami nagyot szólt:

Total Football

Sir Paul McCartney – Egypt Station

Sir Paul McCartney képtelen leállni! A The Beatles dalszerző-basszusgitárosát túl a hetvenen is megihletik az élet nagy kérdései, amelyekre a válaszokat a tőle megszokott könnyed, laza stílusban tálalja. A saját festménye ihlette 17. szólólemeze a hatvanas évek konceptalbumait idézi, a cél pedig nem kevesebb, mint egy vidám utazás a „rozoga szerelmes dalok” vonatán, amely az Abbey Roadtól az Egypt Stationig visz.

Dal, ami nagyot szól:

Fuh You

Robyn – Honey

Az év utolsó hónapjához közeledve befutott a svéd dalszerző-énekesnő, Robyn régóta várt, hatodik albuma is. A Honey egy precízen és sok odafigyeléssel felépített, szofisztikált house lemez lett (egyes dalaival pedig például itt, itt és itt is foglalkoztunk), amelynek közreműködői között volt a metronomy-s Joseph Mount, régi zenésztársa, Klas Ålund, Kindness (azaz Adam Bainbridge), Mr. Tophat és Zhala is. Az érzelmek mesteri parancsnoka a táncparketten való toporzékolás után lassan felfedezi magát egy másik lenyűgöző, magasabb feljegyzésben is, ami a modern pop szónikus palettájának manipulálása, mind a dalszövegekkel, mind a dallamokkal. A végeredmény pedig azt mutatja, hogy Robyn még mindig az egyik legtisztább és legőszintébb szív, zenei lelke, a puszta emberisége pedig továbbra is a kortárs zene egyik legszebb dolga.

Dal, amit nagyot szólt:

Ever Again

Rosalía – El Mal Querer

A már sokszor emlegetett zenetúltengésben kifejezetten üdítő néha olyan lemezeket hallgatni, ami teljesen más, mint bármi, amit általában előveszünk. Ilyen Rosalía második albuma, az El Mal Querer is, amely már valószínűleg ott elveszti a hallgatóság egy részét, hogy szövegei spanyolul íródtak. Pedig egyáltalán nem érdemes ezért elvetni, sőt, ha fogalmunk sincs, pontosan miről énekel, koncentrálhatunk arra, mennyire kifejező is tud lenni a zene és az előadásmód. A hagyományos flamencöt a modern R&B-vel vegyítő lemez érzékisége semmilyen más idei megjelenéshez nem hasonlítható.

Dal, ami nagyot szólt:

Malamente (Cap. 1: Augurio)

Snail Mail – Lush

Szomorúságba és levertségbe való teljes belesüppedés jellemzi a 19 éves Lindsey Jordan, azaz Snail Mail debütáló lemezét, a Lush-t (az arról származó Let’s Find An Out című dalról már írtunk), amely nyers hangzásával olyan, mintha Courtney Barnett és a Pavement szerelemgyerekét hallgatnánk.

Dal, ami nagyot szólt:

Pristine

Solomon Grey – Human Music

A Joe Wilson és Tom Kingston alkotta Solomon Grey második nagylemezét időzítette idénre. Azoknak, akik egyszerűen meghallgatják a Human Music szerzeményeit, annyi jöhet le, hogy ez egy filmzenés hangzásvilágú, grandiózus, emellett érzékeny, de erőteljes vokállal operáló hanganyag. De aki tudja a mögöttes tartalmat, garantáltan másképp fog gondolni ezekre a dalokra – mert ezek Wilson édesanyjának halálára reflektálnak, akinek az agytumor-diagnózisát követő utolsó három hónapja tükröződik ezekben a számokban. Egy élet filmzenéje lett hát a Human Music, amelyet érdemes megemészteni, és kicsit újraértékelni a háttér megismerése után. (És a hazai vonatkozás mellett se menjünk el szó nélkül: a lemezt – a The Last Post sorozat szintén a Solomon Grey-hez köthető zenéjével egyetemben – a budapesti Tom-Tom Hangstúdióban a Hungarian Studio Orchestrával rögzítettek).

Dal, ami nagyot szólt:

Departed

Ssion – O

Cody Critcheloe multimédiás kreatív műhelye a Ssion, ezen a néven pedig harmadik és egyben eddigi legjobb nagylemezével, az O-val jelentkezett. Bár a ’80-as és ’90-es éveket idéző dívaszemélyiségét nem hagyta hátra (nem is kell!), egy  ma is igazán aktuális dance albumot adott ki. A queer kultúrát oltotta bele könnyen táncolható, mégis a mainstream popzenétől igencsak távol eső dalokba. A ’80-as évek sötét szintihangzásához ráadásul tökéletes közreműködőkre is bukkant Ariel Pink, Róisín Murphy vagy Sky Ferreira személyében.

Dal, ami nagyot szólt:

 At Least The Sky Is Blue

Sunflower Bean – Twentytwo In Blue

New York egyik legmenőbb triója, a Sunflower Bean sokkalta érettebben tért vissza a 2016-os debütálása után (sőt, az új lemezén túl még egy EP-t is belőtt a jövő év elejére). A Twentytwo In Blue-t hallgatva olyan, mintha a banda a helyére került volna zeneileg, és a ’70-es évekig visszanyúlva úgy pakolt össze egy egyszerre klubokat robbantó és szentimentális, szívhez szóló klasszikus rocklemezt (amelynek Twentytwo című daláról külön is írtunk), hogy a kezdeti energikusság továbbra sem veszett ki belőle.

Dal, ami nagyot szólt:

Crisis Fest

The Internet – Hive Mind

Az amerikai R&B kollektíva negyedik albuma eddigi karrierje csúcspontja, amit annak köszönhet, hogy jól érezhetően ezen a lemezen egyesítette legtökéletesebben az erejét. A The Internet puha fókuszú blues-ra egyszerűsítette le hangzását, majd őszinte egyetértésben okosabban osztotta le a munkát és a szerepeket. A rap, a funk és a jazz közötti határokat tovább bontva azonban még mindig Syd mesemondó vokáljában van a varázslat. 2018-ban már jól szól a keményebb és basszusgitár-orientáltabb hangzás, amely szerencsére a modern meséket feltáró intimitásával egy cseppet sem lett izzadtságszagú.

Dal, amit nagyot szólt:

Come Together

Unknown Mortal Orchestra – Sex & Food

Ruban Nielson, mint az Unknown Mortal Orchestra egyszemélyes zsenije az elmúlt években csak azon munkálkodott, hogy dalaival új zenei dimenziók kapuit nyissa meg. Nos, a negyedik albumával ez úgy tűnik, sikerült. A Sex & Food (amelynek két kislemezével itt és itt számoltunk el) folkos, soulos R&B-s, funky-s és pszichedelikus hangjai az absztrakt magány világába repítenek, ahol meglepve tapasztaljuk, hogy a szerelem és a közöny nem is áll olyan távol egymástól.

Dal, ami nagyot szól:

Not In Love We Just High

Young Fathers – Cocoa Sugar

A skót zenekar alternatív elektronikából táplálkozó, egyedi popzenéje már Budapestet is megjárta: a Young Fathers júniusban a Massive Attackelőzenekaraként melegítette az Arénát, hogy 2014-es (rögtön Mercury Prize-díjas) debütáló albuma után a folytatást is prezentálja. Ami pedig a még mindig az alt-soul és art-hiphop címkék alatt és felett mozgó Cocoa Sugart (amelynek In My View című dalának klipjéről külön is cikkeztünk) illeti, az elvárásokat úgy hozta, hogy egy rakás feszültséget és kimondatlan gondolatot pakolt ránk, amit nagyjából úgy éltünk meg, mintha egy gospel szertartáson egy kissé kaotikus dallistából számokat pakoló fülledt buli tudatos agymosására fizettünk volna be. A szimbolikus dalszövegek néha bibliai és politikai töltettel okádják az érzéseket, amiben az az egy jó van, hogy egyébként bravúros, és tele van cinizmussal.

Dal, amit nagyot szólt:

In My View