Reborn

Korán érkeztem a reptérre. A gyermekként varázslatos világ, amit a repülővel utazás jelentett, mára megfakult. A fapados komfort nyomokban sem emlékeztet az egykor kiváltságos luxusra és ez nem csupán a gyermeki emlékezet játéka. Mára már csak a tömeget érzékelem, a Crocs papucsos last minute turizmust, a harsány és tolakodó népek szagló vegyületét.

Szerencsére ezúttal korán érkeztem. Egyrészt kínosan gyűlölök késni, kapkodni, tolakodni, esetleg nem megfelelő öltözetben jelenni meg egy rendezvényen – vagy szimplán csak belemászni más privát szférájába – és ezt elvárom a többi embertől is, amit sajnos legtöbbször negligálnak.

Most korán érkeztem, így lehetőségem volt kiválasztani a váróban a tökéletes helyet. A szék egyik oldalán asztal van, így csak jobbomról ülhetnének mellém, amit gondosan csomagolt bőröndöm odaállításával lehetetlenítettem el, biztosítva aurám védőtávolságát. A check-in pult csak néhány lépés, és – bár jegyemen szerény, ám annál kiváltságosabb felirat jelzi prioritásomat a beszállásra – a tömeg kerüléséhez megfelelő szöget biztosít pozícióm. Biztos, ami biztos.

Előkerül tokjából iPad-em, rajta az előre (kifejezetten repüléshez) összeállított zenegyűjteményem…

Elégedetten nyugtázom, hogy a teljes terem átlátható innen, ami különösen fontos ahhoz az élményhez, amivel ilyen helyzetekben múlatom az időt. Előkerül tokjából iPad-em, rajta az előre (kifejezetten repüléshez) összeállított zenegyűjteményem, valamint a játékszeremhez színben és formavilágban tökéletesen passzoló Marshall fülhallgatók, melynek fémből esztergált elemei kétséget kizáró ígérettel bírnak a nem hétköznapi zeneélményre.

És ekkor megtörténik a csoda, hirtelen varietévé változik a terem. Az utasok tudtukon kívül zeném ritmusát követik, hullámoznak, lépdelnek, ütemre nyitják és zárják bőröndjeiket. Gesztusaik és mimikájuk, mintha a muzsika érzelmeit követnék, lassulnak és színesednek. Az egész olyan mint egy mozifilm, vagy valami labor, ahol hermetikus üvegfalak mögül, kívülálló státuszom biztonságából fürkészem a többieket. Életek és történetek kezdenek kirajzolódni, ahogy a néma párbeszédek zenei aláfestést kapnak. Élvezem az epizódként felcsendülő dallamokat, ahogy ciklikusan igazgatják az előadást: Saint Etienne – Archway People 3.28, Lloyd Cole – Mister Wrong 3.25…

Végül zeném magzatburkát élesen vágja át a hangosbemondó trillája és immáron megszámlálhatatlan sokadszor születek vissza a váróba.