Sic transit gloria mundi

Munkácsy egy korai önarcképe

Sic transit gloria mundi, azaz, az evilági dicsőség múlandó. Mi sem példázza ezt jobban, mint Munkácsy festőfejedelem tündöklése. Elindult, mint a népmesék szegény emberének legkisebb fia, hogy meghódítsa a világot. A kis Lieb-(kedves)ből Munkácsi lett, aztán meg Munkácsy, mely arisztokratikus hangzásával már előrejelzi majdan nemesi rangját is.

Feljutott a legmagasabb csúcsra, melyre festő feljuthat, de rossz üzletet kötött az ördöggel. Hogy fejedelem volt, ma már csak mi, magyarok tudjuk, s hogy fejedelem lehessen feláldozta tehetségét evilági dicsőségéért. Azért persze beírta nevét nemzeti művészetünk aranykönyvébe, maradandót alkotott így is, de tartok tőle, hogy tehetségéből még ennél is többre futhatta volna.

Egy eddig ismeretlen szalonkép

Munkácsy Mihály egy Párizsban felbukkant, eddig ismeretlen képe került nemrégiben kalapács alá a Kieselbach galériában. Az olajfestmény a művész párizsi éveiben, 1880 körül keletkezett, a festő palotájának szalonjában és feltehetőleg feleségét ábrázolja.

A kép a művész un. szalonkép korszakába sorolható, melyben Munkácsy zsenialitását az evilági sikerek langyos dekadenciájába csomagolva, a világ “jajveszékelése” elől fényes palotájába rejtőzve a semmire pazarolja. Pedig festészete, túl az amúgy is ámulatba ejtő, virtuózian könnyed munkácsys stíluson, ekkor már az impresszionizmus eszköztárát is felvonultatja, csak az impresszionisták felszabadult, autentikusan korhű életigenlése hiányzik mindvégig festészetéből.

Poros út

Léte, az az álomkarrier, ami a népmesei hőst, az asztalosinas Munkácsyt – Dallos Sándor csodás „mesekönyveiben“, a Nap szerelmesében és az Aranyecsetben pont erre a népmesei hősre játszik rá – a kárpátaljai Munkácsról Párizsba repíti, ahol a festőfejedelem arisztokrata feleségével valóságos udvartartást vezet és főúri estjein uralkodók teszik tiszteletüket, más sorsra predesztinálja.

A nagypolgári, majdhogynem arisztokrata életvitel nem engedi, hogy szakítson a kor sikerorientált, akadémikus festészetével és valóban, Munkácsi képei még akkor is színpadiasak, ha a szabadban készülnek, mert Munkácsy egész élete egy színpad, a siker színpada. Zsenialitását, ha nem is váltja aprópénzre, de nem belőle lesz Monet, Manet, Degas, Renoir, pedig tehetségéből jócskán futotta volna.

Colpachi park

Élete, egy gigász vesszőfutása, örök ellentmondások és szélsőségek halmaza marad. Összes halhatatlan kortársa nem keres együtt annyit, mint ő egy-egy képével, miközben depresszióval küzd és öngyilkosságot kísérel meg. Mindent megkap az élettől, amit művésztársai közül csak kevesen mondhatnak el, Ferenc József nemesi rangra emeli, pár nappal halála után már utcát neveznek el róla.

Cifra nyomorúsága árán csak az nem adatik meg neki, hogy egy véres, küzdelmes, igaz élet jussán, az egyetemes kultúrtörténetbe is beírhassa nevét. Az egykor ünnepelt festőfejedelemre, ma épp Párizsban nem emlékszik senki, ott, ahol egykor az előkelő közönség a város leghíresebb szalonjaiban gyönyörködhetett minden díjat megnyert Munkácsy képekben, ahová a már említett, halhatatlan kortársait az ő idejében be sem engedték.