Spiró György: Padmaly

Vastag, tanulságos és (számomra) letehetetlenül izgalmas volt ez a különleges történelmi regény.

A szerző betartja e műfaj Walter Scott óta bevett siker-receptjét, miszerint a főszereplő sose legyen valamilyen valós és ismert történelmi személy, hanem inkább legyen képzeletbeli vagy mellékszereplő a történelem színpadán. A sajtóból jól ismert tény, hogy e könyvnek a Táncsics-házaspár a főhőse. Táncsics Mihályt a kommunista idők iskolarendszerében nagyon sztárolták – amint megjött az eszem és független véleményt tudtam formálni, elkezdtem „átnézni rajta”. Miután azonban elolvastam ezt a könyvet – amely a benne görgetett hatalmas tényanyag miatt történelmi szakmunkának is tekinthető, meg kellett állapítanom, hogy Táncsicsot nem a Kádár-rendszer festette át proto-kommunistának: ő valóban az volt… Nem is proto-, hanem igazi.

Köztulajdonba mindennel!

A forradalom és szabadságharc kormányát képviselőként szélsőbalról támadta, ahol érte. Később is ragaszkodott teljesen marginális népboldogító nézeteihez – talán csak a köztársaság eszméjét hagyta hátra, a királyság intézményével egészen jól összebarátkozott. A magánember Táncsics e könyvben – nézőponttól függően – hol jellemóriás, hol szánni való pojáca, hol pedig az akaraterő csimborasszója, akinek gyerekei hullanak, mint a legyek – a legtöbbjüket az éhezés miatti legyengültség miatt kell eltemetnie. A Padmaly egészen újszerű narrációt használ. Mint egy kiismerhetetlen irányba tekergő óriáskígyó, amely a lassanként megemésztett XIX. század tudás-bogyóit hagyja maga után.

Én eredetileg azt hittem, hogy a cím egy helységnév, de erről szó sincs, e mára kiveszett szó jelentése kuckó, rejtekhely. Arra a helyre utal, ahol Táncsics az elbukott szabadságharc után bujkált, a saját háza alatt. A regény igazi főszereplője a néptanító felesége, Seidl Teréz, egy német anyanyelvű, írástudatlan, Táncsicsnál jóval fiatalabb és jóval magasabb, fiatalon szemrevaló nő, akit a férje tanít meg mindenre (az ágyban is, ahová évtizedeken át szívesen bújik őmellé). Teréz éppen fél tucat gyereket szül neki, de ez Táncsicsban nem ébreszti fel a felelősségtudatot, ő csak írni akar, és nem befolyásolja, hogy könyveit az istennek nem akarják megvenni. Vénségére már ő maga árulta, ponyvára egyáltalán nem való, nehezen olvasható agyszüleményeit.

Ez a könyv egy érdekes emberpár magánéletéről és a magyar történelem – ilyen közelről – alul tárgyalt korszakáról szól, végtelenül eredeti előadásban. Spiró mindenhez nagyon közel megy, és a história nyomán a figyelmes olvasó egy sor nem várt következtetésre juthat. Végigéljük a forradalom zűrzavarát és a szabadságharc nyomasztó valóságát. Azon a néhány oldalon, ami arról szól, hogy Táncsicsék követik a Debrecenbe költöző kormányt, ahol a kapuk előtt egy napot vesztegelnek a téli hidegben és sárban, mert nem találják a nevüket a listán (végül kiderül, hogy az eredeti nevén, Stancsicsként szerepel a képviselő úr), mint cseppben a tenger, megvillan, hogy a szabadságharc alighanem kezdettől fogva veszett ügy volt… Mindezt dehogyis sugallja az író – csak éppen az összeborzadó olvasóban ez a meggyőződés magától képződik meg így.

Ugyancsak érdekes a magától leolvadó Bach-korszak, a nagy pálfordulások időszaka, a gyűlölt király apránkénti megszeretésének útja-módja. Táncsicsnak végül is személyesen ő kegyelmezett meg, mert az amnesztiát félreértve, túl korán bújt elő odújából. Aztán képviselő lesz megint, majd építkezni kezd, majd elveszti választókerületét, a legrosszabb pillanatban…

A könyv utolsó harmada a lassan intézményesülő magyar munkásmozgalom csecsemő és gyermekkorának tragikomikus története, amelyben Táncsics mellett nagy szerepet játszott Frankel Leó és vagy egy tucat mára elfeledett nevű, német- és magyar anyanyelvű, egymást folyton hátba szúró, összeférhetetlen, ellenszenves atyafi. Közben megtudjuk Táncsicsról, hogy minden erővel támogatta a nemzetiségek erőszakos elmagyarosítását, és noha ’48-ban még tüntetőleg belépett a zsidó Nemzetőrségbe, amikor veje antiszemita húrokat kezdett pengetni, ez egyáltalán nem zavarta. Táncsics az újabb, 1860-ban kezdődő börtönbüntetése során megvakult, de az írást nem hagyta abba. Hogy miként, és kinek a segítségével, azt nem árulom el – tessék elolvasni ezt a remek könyvet. Talán nem mindenkinek való, de mindenkinek érdemes kísérletet tennie vele. Nekem hatalmas élmény volt, szinte vetekszik a Fogság című korszakos remekművel.

A címlapfotó Merész Márton munkája.

(Magvető, 2025. Szerkesztette: Gspann Veronika, 600 o., ára 7200 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)