Túl a művészeten

Vannak, akik tudnak hangszeren játszani. Vannak profi zenészek. És vannak igazi művészek, akik  hangszerüket úgy szólaltatják meg, hogy az a mesterségbeli tudáson messze túlmutat. Persze még a  művész kategóriába tartozó zenészek is tovább rangsorolhatók. Itt azonban már egy bizonyos szubjektivizmusba ütközünk. Kétségtelen viszont, hogy a világ szeret rangsorolni, ragaszkodik a „legekhez” és a maga „top ten”-jeihez. Így aztán a komolyzenei pódiumokon a nagy nemzetközi sztárok éppoly gyakoriak és keresettek, akár a könnyűzenei cirkuszban. Pedig hát ezek az agyonsztárolt sztárok nem mindig tudással emelkednek a többiek felé.

Colours

Van azonban a komolyzenében még egy kategória, ahol más mércével mérnek. Alkotók és előadók versengenek itt egymással, mi az a határ, amin már nem lehet túllépni, hol válik az ember teljesítménye alapján félistenné, mert amit hangszerével csinál, azt már emberi ésszel nehéz felfogni és megmagyarázni.

Liszt Ferenc, mint tudjuk, korának nagy zongora virtuózának számított, s bár az utókor zeneszerzőként könyvelte el, korának közönsége inkább briliáns előadásait értékelte. Liszt, már csak azért is, hogy imázsának megfeleljen, imádta a mások által játszhatatlan darabokat és komponistaként szintén sok olyan zeneművet alkotott, melyek az előadókat máig komoly próba elé állítják. Ilyen értelemben Liszt összehasonlítható Niccolo Paganini-vel, az ördög hegedűsével, akinek játékát senki sem tudta utánozni.

Paganini egyik virtuóz zeneműve kapóra jött Lisztnek és egy részletét átírta zongorára. A zongora változat, mely a Paganini műből született a La Campanella (Csengettyűcske) nevet viseli. A keletkezés óta eltelt másfél évszázad alatt ez a zenemű minden zongorista számára igazi megmérettetést jelentett, de jól csak a legtehetségesebbek tudták eljátszani. Igazán jól pedig csupán azok, akik zongora tudásban messze az átlag felé emelkednek, akiknek játéka mesteri, művészi és virtuóz is egyben.

Mostanában, mikor oly sok minden mással együtt a komolyzene is globalizálódik, feltűnt nekem, hogy a figyelemre méltó távol-keleti előadók száma soha nem látott mértékben növekszik. Különösen a virtuóz játékot igénylő darabokban brillíroznak, mert genetikai adottságaiknak köszönhetően erre különösen alkalmasak. A távol-keleti ember türelem, szorgalom és alázat dolgában úgy tűnik az európaiakkal szemben előnyt élvez. Talán a kreativitás nem a legerősebb oldala, de a gondos kézimunka igen.

A fiatal zongora művésznő, Alice Sara Ott, japán-német szülők gyermeke. Benne tehát mindkét vérvonal egyszerre van jelen. Ez persze még semmire sem garancia, de mindezen túl Sara Ott isteni tehetséggel született. Benne minden egyszerre van jelen, ami egy zongoristát a legragyogóbb karrierre predesztinálja. La Campanella előadása ennek fényes bizonyítékéval szolgál.

Azért, ha már Lisztről és a La Campanelláról van szó, ne feledkezzünk meg a mi Cziffra Györgyünkről se, aki főként Liszt interpretációival híresült el. De az ő története egy külön történet, melyről következő zenei bejegyzésemben szeretnék megemlékezni. Elöljáróban azonban érdemes meghallgatni a La Campanellát az ő előadásában is.