Urbán Tamás: A fotóriporter naplójából

„Tisztelt Olvasó! Ha olyan gondolattal vette kezébe ezt az írást, hogy itt irodalmi igényességgel írt eszmefuttatással fog találkozni az elmúlt évezred utolsó évtizedeiről, akkor kérem, sürgősen tegye le a lapokat, vagy kapcsolja ki a gépét!”

E szavakkal kezdődik a magyar fotóriporteri szakma egyik legnagyobb alakjának, Urbán Tamásnak memoárja. Ő a nagyközönség előtt nem különösebben ismert személy, a Fortepant gyakran lapozgatók annál jobban tisztelik. Nem kevesebb, mint 5518 képe található meg a szabad felhasználású portálon. Urbán a teljes életművét felajánlotta szemezgetés céljára, sőt maga személyesen digitalizál mindent, ezen felül adatol is, hiszen legendásak határidőnaplói és felvételi füzetei – és szerencsére mindent meg is őrzött. 

Nos, ez a különleges, szorgalmas, rendszerető és egyben kalandvágyó ember saját kiadásban megjelentetett egy fotókkal és újságkivágatokkal dúsan illusztrált memoárt.

Kívülről úgy néz ki, mint egy kék műbőrbe kötött, vászon könyvjelzővel ellátott határidőnapló. A design és a tördelés egy sztár tervező, Szücs Nóra munkája. A megrendelés nyilván az volt, hogy egy nagyon plebejus külsejű könyv szülessen. Pontosan ilyen lett. Kicsit zűrzavaros az ambíció, hogy ez most egy memoár vagy a legjobb képek reprodukálása az örökkévalóságnak – leginkább mind a kettő egyszerre, így hát egyikben sem lehet kimerítő. De ha hozzá vesszük, hogy az Urbán képek otthona igazán a Fortepan, így maradéktalanul örülhetünk a könyvnek.

Urbán Tamás a Kádár-korszak és az utána következő zavaros évtized krónikása. Szatmárnémetiben született, Debrecenben élt az érettségiig, aztán a család Pestre költözött, őt felvették pedig felvették a Műegyetemre villamosmérnöknek, de elég hamar otthagyta. Ekkor már mindene a fotózás volt. Első munkahelyén azonban nem fotózott, hanem számlákat ellenőrzött a könyvelési osztályon – sokkal gyorsabban, mint kollégái, mert logarléccel dolgozott. Ezt három hónapig bírta, utána külsős lett egy lapnál, megkezdődött igazi felnőtt élete.

A könyv sorra veszi érdekes témáit – azokat is, amelyek megjelenhettek a különféle lapoknál, ahol dolgozott, és azokat is, amelyek nem fértek be a korabeli nyilvánosságba. Például beszámol egy olyan napról, amikor huszonhét helyszínen mutatja meg egy tizenhat éves betörő, hogyan fosztott ki nyaralókat, utána a nyomozókkal leültek egy italra, és a betörőt is megkínálták… Erről is van képe.

Urbán Tamást igazán a Kádár-kori társadalom sötét és rejtett oldala izgatta.

Fontosak a hajléktalanokról, a drogosokról, valamint a javítóintézetekben és a börtönökben készített sorozatai. Részletesen dokumentálta Deák Ferenc „Pillangó”, a hírhedt fegyenc életét, azután is, hogy kijött a börtönből. Róla külön könyvet is írt, de ebben a naplóban is helyet kapott. Érdekesek az átlagemberekről készített képei is, ifjúsági szubkultúrák, bulizó fiatalok, korabeli divat. És nem titkolja, hogyan szolgálta a hivatalos sajtó irányvonalát is. Egyszer egy szovjet hadgyakorlatra rendelték ki fotózni, nagyítás közben manipulálta az anyagot, két kép egyidejű nagyításával megduplázta a harckocsik számát. Sok mindent megbánt, nem hallgatja el depresszióját sem. Hosszasan mesél arról, mekkora hiba volt elszegődnie a Magyar Konyha folyóirathoz, ahol hónapokig vergődött a Majális című kép fotós változatának létrehozásával. A Stern német magazin szolgálatában töltött éveket viszont pályája csúcsának írja le.

A három legkedvesebb fejezetem: Rajnák, a góré (az Ifjúsági park igazgatójáról), A távolba vizslató juhász (amatőr csillagvizsgálókról) és a Jegyüzérek című fejezet. Az utóbbi sorozat közlése után a riportert meg is verték. Irodalmi igényesség tényleg nincs. Helyette van őszinteség, láttató szó, szakmaszeretet.

Isten tartsa meg sokáig az idén nyolcvan éves Urbán Tamást!

Születésnapja alkalmából, a Heti Fortepan Blog harminc nagyszerű képpel illusztrált méltatást közölt róla. Kéri Gáspár és Virágvölgyi István cikke elolvasható itt. A Telex két munkatársa, Ivándi-Szabó Balázs és Klág Dávid nem szerette ezt a rossz értelemben ambiciózus tördelést, ők inkább tisztán fotós könyvben szeretnék látni a képek javát, és tisztán szeretnék a memoárt. Azért ezt a változatot is alaposan elolvasták, és korántsem olyan ájult tisztelettel kezelték, mint a Fortepan csapat tagjai. Hiába a sok önkritika Urbán részéről, a szerzőpáros további pontokon talál bírálni való momentumokat. Komoly, fontos írás, érdemes elolvasni, itt.

A címlapfotó önarckép (1976). (Fortepan: 88713)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)