Visszapillantó tükörterem

„Tükrébe ásít,/Tekintsd a bácsit/Csak jelenésnek.” – Kemény István: Visszapillantó tükörterem

Jó, ha valahova nehéz bejutni. Van benne izgalom, kihívás, hogy sikerül-e. Dél van, harangoznak a Horánszkyban, vagy innen nem túl messze. Feketére lakkozott cirádás vasrács igazi kulcslyukkal  nem csak olyan semmi-kis kapu, amit simán kipöccintesz. Ehhez ész kell, ügyesség, fondorlat, hogy a túloldalán legyél. Persze zsebben a telefonszám, ha végképp nem megy, de megfogadtam, anélkül csinálom. Rákészülök, körbenézem, megérintem a kilincset. Erősebben érintem meg, mint kellene, mert kinyílik az ajtó. Csak egyszerűen kinyílt. Többre számítottam.

Walt Disney Pictures, abban szoktak így beesni, és állnak a lányok nagy, kerek szemmel az eddig sose látott világ kellős közepében. Engem egy őz fogad, főleg a feje, szép, fehér pólójára csorog a színe, néz kedves-ismerősen. Mintha azt mondaná, megérkeztél, de menj tovább, nem én kellettem. (A te napod fájdalma van a szemében). És igaza van, nem érte jöttem, a Dobost keresem.

Őzfej – Verebics Ágnes

Az udvartól nem birok szabadulni, mint az elvarázsolt, mohos kutak, úgy ránt be a kémény, nem szabad megállni, különben elveszek. Nem fordulok felé, gyűröm a lépcsőket, legfölül a terem, belépek, rögtön jobbra szárny nélküli ablak, és ott vannak együtt, egyszerre, elcsíptem mind a kettőt. Most végre körül tudok nézni nyugodtan. Bezárom az ajtót magam mögött, enyém minden, nincs semmi, csak pár hűvös fal fotókkal. Giclée pontosabban, művészi nyomat, digitalizált repro, Pigmentbázisú Fakulásmentes Festék, és száz évig él. Elég hátborzongató.

rögtön jobbra szárny nélküli ablak

Ráadásul a legtöbb arc dermedt a képeken. Néznek előre, nem mozdul egyik sem. Akik ezt megszegik, megduplázódnak hirtelen. Heverj hanyagul egy pamlagon, meglátod, mi történik, meglátod magad, amint heversz hanyagul a pamlagon. Szétteszed a lábad, szétteszed, megölelsz, megölelsz, visszhang, nem szimplán tükröződés. Ez alól nem lehet kibújni, bármerre nézel, ott vagy. Dobos felajánl egy lehetőséget, nem lehet kibújni alóla. Magadra igazítod, pontosan, hogy jól fedjen. Passzolnia kell mindenütt. Mások majd jelmeznek hiszik, csak te tudod, mi végre van vászon disznólepel a fejeden.

Disznómaszk – 2010 (giclée – üvegnegatív)

Intim dolog egy egész kiállítást birtokba venni, csukott ajtó, a sarokban egy szál kanapé. Rádobom a kabátomat, fényképezni kezdek. Következnek, akik egyedül állnak, ülnek magukban, komor, sötét alakok. Mintha nem is élnének, szerepet játszanak, eljátsszák, hogy nem élnek, századelős horror némafilmek. Nyugalmuktól ideges leszel, szelídségüktől félni kezdesz. Gyorsan kattogtatok, kabátot fel, annyira hideg lett, visszapörgetem, találok-e majd használhatót, előhívom a képeket. És meglátom rajta a gyilkost, tisztára Antonioni, csak a gyilkos itt én vagyok. Szétcsapom a műtárgyakat, kerül bele szemből Nikon lencse és pár szőke hajszál, három képkeret, és egész gang a Csepel Művekre. Fogjuk rá inkább, hogy művészet, leginkább vers, az feljogosít mindenre, ahogy Danilo Kiš mondja A vörös Lenin-bélyegekben, a költőnek, akárcsak az isteneknek, minden meg van bocsátva, hát még ha fényképeznek.

A lépcsőházban lefelé egy kisfiú fogad, csupa szín, és rendes teste van, kész felüdülés, felfelé észre se vettem. Egy lasztit fog eldobni, hasán Transformers, fején Subway, fütyije előtt meg Playboy-nyuszi. Megyek tovább, és ahogy a lányok a Disneyben, egyszer csak megállok nagy, kerek szemmel, mert meglátom magam úgy, ahogy más eddig sose látott. Nem, ez már nem Dobos Tamás, nem a finom kis trükkjei, ez egy félmeztelen nő tükörturbános feje. Nem kapunk levegőt, ő a turbántól, én meg annyira tetszem magamnak ilyen sejtelmesen, vajszínű arcom, lila pulóverem cserepekben. Mesés volt minden, jól van, kiérek, látom az utcát, utcán a galambokat, nyitom, nem nyílik, zárva a rács. Pánikba esem, befelé, az igen, ott tudtam, hogy nem lesz sima, de ez most mi, nem így készültem, és kiabálni kezdek, hogy szabadítsanak már ki innen.