Zene

Egyeseknek a csend a zene, másoknak a zene a csend. Én az előzőekhez tartozom, s a zenét csak akkor élvezem, ha teljes elmélyülés mellett katartikus élményt jelent, vagy ha az a hangulatomat csomagolja. Az úgynevezett háttérzene viszont jó választás kell, hogy legyen, mert különben csak zavaró zajként érzékelem.

Enjoy The Silence

Más, tudományos megközelítésben a zene a csend és a változó hullámhosszú hangok végtelen lehetőségekkel bíró kombinációja. A csend, a hang és a ritmus variálása a zeneszerző határtalan alkotótere.
A zene a legközvetlenebb érzelmi kommunikáció. Értelmünket nagy ívben megkerülve közvetlenül az érzékeinkre hat és minden nyelvi korlátot könnyedén átível. Egyidős az emberrel, ősi önkifejezési eszköz, mely minden korban és kultúrában megfelelő formát ölt.
Előző bejegyzésemben a globalizációról írtam. Nem említettem ugyan, de a zene is nagyban globalizálja a világot, mert az irányadó, vagy „követésre méltó“ kultúrák zenéje kiszorítja a lokális és kevésbé jelentős zenei szubkultúrát. Ma az angolszász zene hegemóniája (egyeduralma) figyelhető meg.
Van komolyzene és – merő udvariasságból nem komolytalan, hanem – könnyűzene, mert a zenehallgatás sznobjai a „komoly“ jelzőt saját zenéjük magasztalására tartják fenn, mintha csak a zene egyfajta komolykodást lenne hivatott szolgálni, nem pedig szórakoztatást, gyönyörködtetést.
Tény és való, hogy a komoly, azaz klasszikus zene nem a mai kor könnyen emészthető kategóriájába tartozik, de nem is az hozta létre. Ezt a műfajt ugyanis egy olyan korszellem teremtette, melyben a zenét az udvari és egyházi rituálisok céljára írták. Médiák nem lévén, a látványos és pompázatos élőzenei rendezvények kevesek kiváltságának számítottak és a nagy-tömegeket nem érték el.
A klasszikus zene anakronisztikus (kortévesztő, korunkhoz nem illő) jellege ellenére egy szűk, a mai kort fenntartásokkal fogadó, konzervatív közönség számára ma is irányadó, élő szórakozási forma maradt. A képzőművészetben ez fordítva van. A tömegízlés a kortársi alkotásokkal szemben, letűnt korok mestereinek képeit, szobrait részesíti előnyben.
A komolyzene kortársi próbálkozásai azonban – legalábbis közönségsiker értelemben – egyre-másra csúfos kudarcot vallanak. Itt ugyanis egy alapvető ellentmondás mutatkozik meg. Miközben ezek az avantgárd próbálkozások, modern, a kromatikus skálát részben, vagy egészben felrúgó hangzásvilágra épülnek, klasszikus hangszerekre íródnak. Mintha csak rokkával fonnánk a kevlár szövetek fonalait.

John Cage

A modern komponisták közül John Cage ment legmesszebbre. A 4‘33“ című kompozíciójában a csendet nem kombinálta hangokkal. A muzsikusok 4 perc 33 másodpercen keresztül nem nyúlnak a hangszereikhez. Aztán felállnak és várják a megérdemelt tapsot. Ilyen szinten a képzőművészetben Kazimir Malevics fricskázza meg a közönség orrát a fekete négyzet (amiben nincs semmi) alkotásával.
Jómagam, aki nagyra értékelem a csendet, áhítattal hallgattam végig nem egyszer ezt a különleges alkotást, mely talán Edgar Vaése „Ionisation”-je és Bartók Béla Concerto”-jamellett a 20. század legnagyobb erővel ható zeneműve. (Wikipédia) Aki nem hiszi, „meghallgathatja“ itt. Annyit hallgattam, hogy már kívülről eldúdolom, vagy el is játszom akár.
Aki végignézi ezt a videót, láthatja, hogy a közönség azért megy el a koncertre, hogy négy és fél percen keresztül lélegzet visszafojtva a csendet hallgassa, majd kitörő tapsviharral méltassa az előadást. A taps kicsit tovább tart, mint a koncert maga, aztán a közönség elégedetten távozik. A sok arcot elnézve csak találgatni tudok, vajon hányan gondolják azt, amit én. A komponista hülye, vagy aki a művét előadja, vagy esetleg a közönség, mely jól nevelten megtapsolja, hogy hülyének nézik. Még fizet is érte!
Hál‘ Istennek, a zene megújulásának nem ez az egyetlen útja. De tény és való, hogy egy olyan korban, ahol a kommersz fogyasztási cikkek árasztják el a piacot, a zene is sok értelemben kommerszé válik. Nem csoda, hiszen tömegigényeket elégít ki. De csak így válhat mindennapjaink, sőt, mindenperceink részévé.
Ahogy a huszadik század kezdetén a hagyományos udvari zene válsága egyre inkább megmutatkozik – nem csoda, hiszen a fejedelmek is kihalófélben vannak – a formabontó próbálkozások mellett egyre inkább előtérbe kerülnek a populáris zenék. Szándékosan nem fordítottam a populáris zenét népzenére – pedig így lenne helyes – mert a népzene fogalmát ekkor már a tradicionális népies (folklór) zene sajátítja ki.
Tehát a nép zenéjévé nem a népzene válik, az maga is kisebbségbe szorul. A klasszikus és a népzene közé beépül valami hibrid féleség, egyfajta polgári zene, a huszadik század polgárának, világpolgárának zenéje, mely a nagy-tömegekhez demokratizálódik. Természetesen egyszerűbb és könnyebben fogyasztható, mint az udvari zene, de hát erre van igény. Nem egy jelenségnél jár a demokratizálódás felhígulással.

Miles Davis

A modern zene úttörői afroamerikai feketék voltak. A század elején New Orleans környékén népszerűvé válik a Jazz, melynek eredetéről a zenetudósok azóta is élénk vitát folytatnak. A dzsessz sikerén felbuzdulva egyre-másra jönnek létre a részben dzsesszre épülő zenei irányzatok. A folytatást mindannyian ismerjük, mert az már a számunkra megszokott mai modern zene.
Mindazonáltal a mai zene, mely sokszínűségével, stílusgazdagságával, ígényességével, igénytelenségével, vagy igényes igénytelenségével stb. messzemenően betölti azt a szerepet, amit a zene az ember életében betölteni hivatott. Érzelmeket, hangulatokat közvetít, szórakoztat, gyönyörködtet. És a zene ma – a modern médiáknak hála – inkább, mint valaha, mindenkié.