Die Frauenkirche és a Nemzeti

Die Frauenkirche - Drezda

Állok Drezda legfőbb látványossága előtt és irigykedem. A Miasszonyunk templomát (Frauenkirche) romjaiból építették újjá. Drezda 1945 február 13-14-dikei bombázása során az épület súlyosan megsérült, belseje teljesen kiéget és két nappal később összeomlott. Elrettentő háborús mementóként meghagyták a romokat és az elfeketedett kőhalmazt – szőrnyű látvány volt, volt szerencsém hozzá a nyolcvanas években – ott feküdt Drezda belvárosában több, mint ötven éven keresztül. A rendszerváltás után részben alapítványi pénzekből, részben az egész világra kiterjedő közadakozásból, romjaiból életre keltették Drezda tizennyolcadik századból származó emlékét, a városkép meghatározó épületét.

Die Frauenkirche - Drezda

A templom valóban imponáló épület. Németország legnagyobb evangélikus (református) templomának külön érdekessége, hogy barokk stílusban épült. A barokk, vagy jezsuita stílus az ellenreformáció, vagyis a katolicizmus sajátja volt eredetileg. Ezen azonban nem szabad csodálkozni, mert Erős Ágost korában, amikor is a templomot építették a vallások igencsak megkeveredtek Szászországban. Ágost a lengyel korona reményében áttért a katolikus hitre, cserben hagyva a választófejedelem országában döntő többségben élő evangélikus alattvalókat. Az augsburgi vallásbéke rendező elvéhez – quius regio, eius religio, akié a föld, azé a vallás – ugyan nem ragaszkodott, de az immáron katolikus hitre áttért, és nem kevés furfanggal lengyel királynak is megválasztott uralkodó barokk pompával építtette ki Drezdát az „Elba menti Firenzévé“. Drezda az „erős“ király korában – állítólag puszta kézzel volt képes patkót törni – élte fénykorát.

A drezdai evangélikus híveket láthatóan nem zavarja, hogy barokkos pompában tartják az istentiszteleteket és én sem ezért irigykedtem rigótojásra emlékeztető templomukat elnézve (az újjáépítés során felhasználták a romokból beazonosítható, elfeketedett köveket és ezek éles kontúrral válnak el a frissen faragott homokkő tömböktől). Csupán nehéz szívvel nyugtáztam, hogy a drezdaiak képesek voltak arra, amire mi nem. Én ugyanis egy jó évtizeddel ezelőtt a „Nemzeti“ körüli viták során mindvégig azon a véleményen voltam, hogy nem kell nemzeti színházat építeni azoknak, akiknek már van, még ha azt ideiglenesen el is törölte a föld színéről valamiféle újkori barbárság. Tehát nem építeni kell ilyen, vagy olyan formában – konstruktív stílusban, ahogy a szocialisták akarták a Deák téren, vagy egy giccseset a Rákóczi hídnál, ahogy azt a fideszesek meg is építették, hanem az eredetit kéne visszaépíteni oda, ahol állt.

Die Frauenkirche - Drezda

A Frauenkirche több mint hatvan év után támadt fel romjaiból, a mi Nemzetinknek – amit nem is a háború pusztított el, hanem a metróépítésre hivatkozva a kommunisták robbantottak fel hatvanötben – nem is kellett volna ilyen sokáig várnia. A robbantás a rendszer utolsó ötvenhatos bosszúja volt a „nemzetieskedő“ értelmiségiekkel szemben, mert a Nemzeti Színház a passzív ellenállás fellegvárának számított. Negyven évvel később lett volna lehetőség arra, hogy újjászülessen. Helye még mindig üresen áll, szelleme makacsul kötődik a térhez, hiszen még ma is minden a lenyomatát őrzi. Helyére azonban a lepusztultság költözött. Ma ott kezdődik a külváros, pedig a Nemzeti idejében a térnek rangja méltósága, nívója volt. Fantasztikus lett volna egy feltámadás! De nálunk ilyen csodák nincsenek. Miközben a Miasszonyunk templomát nézem Drezdában, valami a torkomat szorongatja.

Nemzeti Színház - Blaha Lujza téren

Lehetett volna Drezdában is, a történelmi belváros kellős közepén egy modern betontemplomot építeni és Miasszonyunk templomának elnevezni. Éppúgy, ahogy ezt mi tettük a Nemzetinkkel, csakhogy oda sosem költözött volna vissza a templom történelmi szelleme, mint ahogy a mi színházunkba sem. Ma már nem lehet nemzeti színházat építeni, mert az merő anakronizmus. Úgy nevezni persze lehet, de attól az még nem az. A nemzeti színházak a nacionalizmus felszálló, progresszív ágán keletkeztek, amikor a nemzetek is. Akinek van, annak van, akinek meg nincs, annak már nem is lesz. Akinek pedig volt és nem becsülte meg, annak meg úgy kell!

Nemzeti Színház - metróépítésre hivatkozva a kommunisták robbantottak fel hatvanötben

A drezdai Miasszonyunk temploma az európai népek megbékélésének parádés szimbólumává vált, s százezrek látogatják. Én be sem jutottam, mert nem volt kedvem egy órát sorban állni. Még belépő jegyet is venni kell, ami Isten házában igencsak ritka kufárkodásnak számít.  A Nemzeti színház – ha nem is az európai nemzetek megbékélésének – de a magyar nemzet újjászületésének egyik impozáns szimbólumává válhatott volna. A lerombolt színház nem született újjá. A magyar nemzet sem.