Straight Forward, avagy az élet sója!

– Felelj nekem, édes lányom: Hogy szeretsz engem?

– Mint a galamb a tiszta búzát. – mondta a leány.

– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.

– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez – ,mondjad, hogy szeretsz?

– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.

Sótlanul minden más, ha van akkor természetes, de hiányát azonnal érezzük. Vajon mi győzhette volna meg azonnal a  királyt lánya egyenes válaszának helyességéről? Nos, egy különleges természeti jelenség: a Bonneville sós síkság.

A „Bonneville salt flats” a pleisztocén korból származó Bonneville sóstó kiszáradt medre. Különlegessége, hogy a bepárlódott só hatalmas területen (kb. 104 négyzetkilométeren) rendkívül tömör és tükörsima, vízszintes felületet eredményezett. Ennek köszönhetően kiválóan alkalmas autók és motorok szárazföldi sebességi rekordjainak felállítására. Ez a legnagyobb ilyen képződmény a Utah állambeli Nagy Sóstótól nyugatra fekvő számos kiszáradt meder közül. A terület a nevét Benjamin Bonneville után kapta, aki az amerikai hadsereg tisztje és nyugat-Amerika felfedezője volt a 19. században. A Bonneville sós síkság Wendover nevű városhoz közel eső része lett autó- és motorversenyek lebonyolítására kialakítva. Számos szárazföldi sebességi rekord is itt dőlt meg. Ugyan a motorsport 1912 óta jelen van a Bonneville sós síkságon, de igazán nagy népszerűségre csak az 1930-as évektől tett szert, miután a híres sebességrekorder – Sir Malcolm Campbell – az egyre növekvő csúcssebességű rekorddöntő autóit 1935-ben ide költöztette a Daytona Beach tengerparti homokjáról. Ebben az időben már a 300 mph (483 km/h) elérése volt a cél.

Hagyományosan minden év nyarának kezdetén a Utah-i Közlekedési Minisztérium nyitja meg a pályát, amely eredetileg két részből állt. Az egyik egy kb. 16 km hosszú nyílegyenes pályaszakasz, amely kifejezetten a sebességrekordok felállítására készült, míg a másik egy zárt ovális, vagy szabályos kör alakú pálya, ami távolsági versenyek lebonyolítására szolgált. Ez utóbbi hossza 16 és 19 km között változott, az aktuális talajviszonyoktól függően.

Az 1990-es évek óta a pálya kialakítása az aktuális rendezvény szervezőinek feladata. Napokkal vagy hetekkel a verseny előtt a rendezők felkutatják a síkság legmegfelelőbb részét az esemény lebonyolítására, majd megkezdik a pálya kijelölését. A pályabírók rögzítik az időmérő pontokat, majd a verseny előtti napon kihelyezik a pálya nyomvonalát jelző eszközöket. Eredetileg a nyomvonalat egy közepén felfestett fekete csíkkal oldották meg, amelyet később a sáv két szélére festett csíkok, végül pedig a közelmúltban egyszerű zászlók és bóják váltottak fel.

De ne szaladjunk ennyire a jelenbe, maradjunk a múltban! 50-es évek, mikor még nem használták a bójákat, és csak egy végtelenül hosszú egyenes fekete csíkot festettek nyomvonalként a só sivatag felszínére. Ekkor indult útnak Burt Munroe, egy elszánt, makacs, fafejű öregember Új-Zélandról, hogy élete álmát valóra váltsa.

Először csak repeszteni akart, később már száguldani, majd rekordot dönteni a csaknem 40 éves, saját maga által átépített Indian motorjával.

A történet megható, és a mai napig legendaként emlegetik Bonnevilleben, hiszen Burt a teljesen elavult, szinte tákolmánynak tűnő bordó kapszulájával olyan sebességet ért el az 1000 köbcenti alatti kategóriában, amit a mai napig sem sikerült megdönteni: 190.07 mph (305.88 km/h). Egyszerűen csak ment egyenesen előre.

A legenda film adaptációját „A leggyorsabb Indián” címmel egy büszke új-zélandi forgatókönyvíró és rendező készítette Anthony Hopkins főszereplésével. Csak ajánlani tudom, igazi őszinte „road movie”, ahol végig izgulhatjuk Burt történetét, és közben azt kívánjuk, bárcsak ismerhetnénk személyesen, bárcsak lakna a mi szomszédunkban is egy ilyen kisöreg, egy nagypapa, akinek átjárhatunk garázsába bütykölni… És persze bárcsak mi magunk is ott hasíthatnánk az öreg Indian szűk nyergében.

Az idei verseny nevezési határideje: Július 1.

Straight Forward!