Snowboardozni tényleg jó!

Ahogy Gyula barátom írta két évvel ezelőtt, snowboardozni jó! Bevezetni valakit ennek a sportnak a „rejtelmeibe” pedig még jobb! Ő csak tudja, hisz’ saját családja mellett, engem, és részben Rékát is ő tanította meg csúszni. Hálás vagyok neki ezért. Továbbadván a stafétát, én pedig a gyermekeimet vezettem be a deszkázás örömeibe. Gondolom ők pedig megtanítják majd az ő porontyaikat. Így megy ez.

https://vimeo.com/119588662

Az elmúlt évek családi síeléseinek tapasztalata alapján két gondolat fogalmazódott meg bennem. Az egyik az, hogy milyen nagy örömet okoz ajtókat kinyitni a gyerekeknek és látni azt, hogy élnek (és/de nem visszaélnek) a lehetőségekkel. Testileg/szellemileg is fejlődnek és az új ajtókat már ők veszik kíváncsian észre. Ugyanazt a boldogságot éreztem két éve, amikor Gergő is végérvényesen és visszavonhatatlanul ráérzett a megfelelő mozgássorra, mint a Margitszigeten, amikor Gabival megtanítottuk őket biciklizni. A staféta(és selfie)bot gyermekeinknek való átadása mellett a másik gondolat pedig az volt, hogy mennyire fontos a minden kölyökben jelenlévő ösztönlény meghallása. Teljesítményorientált és elfoglalt felnőttként néha nehéz „visszazökkeni” a kevésbé gyakorlatias, de sokkal őszintébb, ösztönösebb és valljuk meg, „valódibb”, gyermekeink által jobban ismert világba. (Fontoskodásunk céljairól sokszor utólag derül csak ki, hogy valójában nem voltak igazán fontosak. Sőt, gyakran menthetetlenül haszontalannak mutatkoztak, amikor már kellő objektivitással, őszinteséggel és rálátással tudtunk visszatekinteni rájuk.)

Évekkel ezelőtt Schladmingban, Gergő már az első tanulással eltöltött nap végén, nagy biztonsággal csúszott lefelé. Fordulni ugyan még csak egyik irányba tudott, de hulló (inkább zuhanó) falevélként félelemérzet nélkül, sebesen ereszkedett alá az ideálisnak nem nevezhető jeges pályán. Miután elkezdtük magyarázni neki, hogyan kell ezt csinálni, kissé összezavarodott. Nyilván ugyanazzal az ösztönösséggel „tanult” boardozni, ahogy az anyanyelvét is elsajátította korábban. Nem a „hegy felé eső kantnira, vagy az első lábára terhelte a súlypontját”, nem foglalkozott a kötés beállítási szögeivel vagy a deszka keménységének mutatószámával, hanem egyszerűen úgy tett, ahogy az ösztönei parancsolták és ahogy örömet okozott neki a mozgás.

Mi (ún.) felnőttek, sokszor elfelejtjük, hogy alapvetően erről szól a story. Ha tetszik a kölyköknek a hangulata az ügynek, sokkal fogékonyabbak utána ellesni és megérteni a pontos technikákat. Nyilván nem szabad hagyni, hogy egy rossz mozgás/szokás rögzüljön, de az egyik legalapvetőbb feladatunk az ilyen helyzetekben az, hogy örömét lelje a kisember a tevékenységben. (BTW a honi iskolák nagy részében folyó tanítási módszerekről szóló bejegyzésemet itt találjátok.) Nyilván lehet pálcával és körmössel is világbajnok tornászlányokat „termelni futószalagon” (+ némi kemikália), de vajon hányszor láthatjuk majd az arcukon a „végre-megvan” (Heu-Réka!) érzés önfeledt mosolyát, amit idén is nagy örömmel fedeztem fel ifjú utódaink orcáján? Még egy nehéz nap után is, amikor inkább a gravitáció és a szauna (továbbá papának egy újabb glühwein) ígérete segített lefelé, mintsem a csiszolt technika.