Haraszti Miklós: Orbán Viktor nyakkendője

Fontos, élvezetes, túlzás nélkül hézagpótló könyvet jelentetett meg a HVG Kiadó.

A kis méretű, vékonyka könyv voltaképpen egy gondosan tagolt, átlagos folyóirat cikk terjedelmű írás (amelynek csaknem a felét Gergely Márton HVG főszerkesztő előszava és politikai kislexikona teszi ki). Szerzője író, újságíró és politikus, akit egy családi kötelék révén van szerencsém jól ismerni. 1945-ben született Jeruzsálemben, apja a zsidótörvények elől Palesztinába menekülő órásmester volt. 1948-ban települtek haza.

Haraszti, aki egy ideig az ultrabalos diákmozgolódások résztvevője volt, a Darabbér című szociográfiájáért nyolc hónap felfüggesztett börtönt (és addig sok verést) kapott. E könyvében azt írta, hogy őt az égvilágon mindenféle egyenruhás verte már, talán csak kalauz nem… Később kulcsszereplője volt a demokratikus ellenzéknek, a szamizdat Beszélő körének, a rendszerváltás után négy évig országgyűlési képviselőként az SZDSZ színeiben mindvégig a médiaügyek felelőse volt. Ezután sokáig külföldön, különféle egyetemeken oktatott. 2003 és 2010 között az EBESZ sajtószabadság felelőseként Bécsben dolgozott.

Ebben a minimemoárnak elnevezett visszaemlékezésében a nyolcvan éves, bölcs és lehiggadt, papíron nem is raccsoló Haraszti egy legendának ered nyomába, tömören, szellemesen, olvasmányosan. Így kezdődik: „Volt egy kézmozdulatom, még jócskán a huszadik században, amely legendává vált. Megérintettem Orbán Viktor nyakkendőjét. A legenda szerint meg is kötöttem, de legalábbis megigazítottam azt a nyakkendőt, mégpedig nagy nyilvánosság előtt, ünnepi alkalommal. A folytatás úgy szól, hogy ez a megalázó élmény idegenítette el Orbánt a gőgös liberálisoktól, ez indította el őt a jobboldal és végül az önkényuralom felé.”   

Ezután A költő közbeszól című fejezet következik arról, hogy 2011. február 18-án Kemény István, „a népszerű költő” egy terjedelmes verset tett közzé A nyakkendő címmel. A későbbiekben Haraszti közli a verset teljes egészében, nagyon jó versnek nevezi, és elemzi is. (Mi bemásoltuk e szöveg végére.) Megállapítja, hogy a kósza legendát a költő tárgyiasítja: ez lép a sokkal kevésbé jelentős valóságos gesztus helyére.

Még nagyon sok dologról szó esik a könyvecskében. Arról, hogy Haraszti sokáig mennyire rokon léleknek érezte Orbánt (pl. mindkettőjüket verte az apjuk, alacsonyak voltak és torzonborzak, lázadó alkatúak). Aztán hogy mi mindenben segítette őt. Emellett a Fidesz megalakulásának ultrarövid története is elolvasható, majd a párt útkeresése. Az SZDSZ árnyékából való kilépése valójában sokkal keményebb tényezők együtthatója volt, mint egy nyakkendő-igazítás – ami a könyv tanúsága szerint akkor és ott, úgy meg se történt. Aztán szó esik arról, hogy miről beszélgettek utolsó személyes beszélgetésükön, 1996-ban – huszonkilenc évvel ezelőtt.

Haraszti Miklós és Orbán Viktor a Dunagate elleni tüntetésen 1990 januárjában. (Kapiány Éva)

Érdekes, fontos, tanulságos írás.

Ami felkelti az étvágyat egy igazi memoár iránt. Tizenkétszer ekkora terjedelemben. Én szóltam. Igen kiváló munka az Antalltól Tölgyessyig, a szerkesztő szószedete című kislexikon, amely valóban a tudni érdemes dolgok tárháza. És nagyon helyesen kitér pl. a nyakkendő, mint ruhadarab keletkezésére, és nevének eredetére, illetve néhány olyan ügyre, amely gyorsan elsüllyedt az egykori kortársak számára is.

(Hvg360, 2025. Szerkesztette: Gergely Márton. Borítóterv és illusztráció: Marabu. 143 o., ára: 2990 Ft.)

Kemény István: Nyakkendő

Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult
Magyarország egyik legutolsó
miniszterelnökéről beszélik, hogy
fiatal szabadságharcos korában,
fiatal szabadságharcos-csapatával
– tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első –
szakállasan és nyilván türelmetlenül
az érettségi-öltönyében feszengve,
a kommunizmus jelképes fegyverletételét
követő parlamenti fogadás előtt, vagy
talán még a megadási feltételekről szóló
szerződés aláírására várva, vagy
más, ezekhez hasonló alkalomból, de
korszakos jelentőségű pillanatban, és egy
díszes előszobában, ennyi szinte biztos,
ácsorgott szabadságharcosok
egy másik csapatával együtt.

Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok
már nem voltak annyira ifjak, ezért
annyira tüzesek se már, és vidéki
fiúk se voltak, ám annál inkább érett,
intelligens és fővárosi férfiak,
akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván
szabadságharcosnak születtek, és sok
ezer könyv között, nagy belmagasságú,
titkosrendőrség által lehallgatott
belvárosi lakásokban nőttek fel
szabadságharcosokká, valóban.

És utoljára, de nem utolsósorban
álltak még mások is ott az előszobában,
idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói,
nagyobb csaták látói, és talán egy-két
futóbolond is, amint az egy ilyen
nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető,
ám akárkik is voltak ott jelen személy
szerint – együttesen mindannyian
a jövő emberei voltak, győztesek, és
nyilván gyanakodva méregették egymást,
amint az természetes is győztesek között,
új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira.

És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy
az érettebbek csoportjából – mintegy
a várakozás feszültségét enyhítendő – kivált
az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és
az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már
önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal
megigazította a nyakkendőcsomót az akkor
éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő
okokból később mégis elpusztult Magyarország
majdani egyik legutolsó miniszterelnökén.

Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem,
elmondható az efféle történetekről, hogy
úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és
úgy adnak ezáltal némi értelmet
a történelemnek, ahogy a máskülönben
oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek
a nyakkendőcsomó.

Mondják ezért, hogy az efféle
pillanatokat a nyakkendőigazítók
szokták könnyebben elfelejteni,
és ezzel épp fordítva vannak
a megigazított nyakkendőjűek,
aminthogy – érdekes paradoxon –
később viszont, ha emlékeztetik
a jelenetre a nyakkendőigazítókat,
azok azonnal emlékezni szoktak, majd
egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy
szükség esetén szívesen elküldik saját
megunt pszichológusuk telefonszámát
a megigazított nyakkendőjűeknek,
míg ellenben, ha a megigazított
nyakkendőjűeket merészelné valaki
emlékeztetni a kínos, régi jelenetre,
kellemesen csalódna, mert azok is
meghökkentően könnyed mosollyal
hazudnák, hogy jé, tényleg, nade
ki emlékszik már egy ilyen semmiségre,
ép érzékű ember az ilyesmit
ott, helyben, azonnal elfelejti!

De persze mondják ezt is: nem kizárt,
hogy épp ez az eset volt a szabályt
erősítő kivétel, és mind a nyakkendő-
igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek
őszintén és szívből tényleg
elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb
okot találtak az egymás iránti
későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett,
egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és
lehet is ebben a magyarázatban valami,
hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik
a gyűlöletre mindig, mint ahányra
egy gyűlöletnek valóban szüksége van.

És mondják még azt is természetesen,
hogy mindez azért nem ilyen egyszerű –
de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal
mindig és mindenre, felelőtlenül.

[Forrás: Élet és Irodalom 2011. február 18.]

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)