Szilágyi Ákos szuverén kristálygömbjéről

Szilágyi Ákos „orákumulabb”, mint a Mátrix film barátságos kekszsütő hölgye és Larry Allison együtt

A kékek és zöldek, illetve a Populista című könyve 2010-es, a Túlirányított demokrácia és A szuverenitás fantomja 2011-ben látott napvilágot, mai témánk tárgya, A magyar nemzet tribalizálása szövege pedig két évtizede, tehát az első 2/3-ad előtt öt évvel született! Művei, három hete a 75. életévét betöltött alkotójukhoz hasonlóan, sokkal jobban öregedtek, mint jelenlegi pártunk/kormányunk tejhatalmú vezetője és főleg viszonya a nagy medvéhez. Ma már a harcias „ruszkik haza!” felszólítás, egy könnyed ebédmeghívást jelent a Karmelitába… (Idevágó érettségi tételem, Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel. BTW: Ma éjfélkor publikálom majd ezen a felületen azt a szöveget is sok fotóval.)

Szilágyit persze nem lehet nem tisztelni/szeretni.

(Ja de, hisz’ origói és szuverenitás_védelem_hivatali értelemben hazaáruló…) A még gimnáziumban megismert nagy orosz alkotókon túl, a Hamvas Béla, Sz. Bíró Zoltán, Szilágyi Ákos triumvirátushoz szoktam mostanában fordulni, kimosni az agyamból a sok neofita ruszofíl putyinista sületlenséget és propagandát.

Egy 2023-as, Magyar Narancsban megjelent interjúban mondta Szilágyi az egyik 14 éves írására hivatkozva, hogy a szuverén (magyar és orosz) demokrácia jelzős szerkezetben a jelzőt „fosztóképzőként” kell érteni. Amúgy én sem szeretem a „jelzős demokráciát”, sőt azt sem csípem, ha egy ország hivatalos nevében, éppen a valódi demokrácia hiánya miatt szerepeltetik kompenzációs nyelvpolitikai szómágiából e kifejezést. (pl. Német Demokratikus Köztársaság, Kongói Demokratikus Köztársaság, vagy Koreai Népi Demokratikus Köztársaság.)

Apropó, a Piréz Népi Demokratikus Köztársaság (P.NDK) hivatalos államformája démotikus (népi) vagy démonikus demokrácia?

Magyarán Szilágyi szerint a szuverén demokrácia szerkezet megjelenésével nem a nemzeti szuverenitás kelt új életre, hanem a kifejezés populista politikai doktrinává és legitimációs ideológiává vált. („Hála” kitalálójának, Vlagyimir Szurkovnak.) Kis hazánk pedig, a nagy orosz példakép mintájára, mérhetetlen lelkesedéssel még Szuverenitásvédelmi Hivatalt is létrehozott a maradék (KESMA polipon kívüli) média ellehetetlenítésére. (Addig pedig dermessze a megmaradt maroknyi független újságírót az alacsony fűtési budget és a chilling effect!) A korábban említett Magyar Narancs interjúban Szilágyi egyébként azt állítja, hogy a teljes 2010-es illiberális rendszerváltás elhelyezhető Kövér László híres 2002-es mondásába, miszerint:

„Kormányon voltunk, de hatalmon nem.”

Valóban, a kormányok leválthatók, míg a valódi hatalom (deep state) nem. (Ezért fontos Magyar Péternek az alkotmányozó, 2/3-os többség.) Orbán „vörös-vonal színvakságáról” vagy tiszta játékának esélyéről pedig a következő mondata árulkodik: „Addig nincs vége a mérkőzésnek, amíg nem mi győzünk.” Így lett a szuverén demokrácia hangzatos, de üres szlogenjéből a gyakorlatban választásos autokrácia itthon és Oroszországban is. Magyarán a tejhatalmú populista nagyvezír szuverén, nem az általa demokratikusnak hazudott, agresszíven leuralt államforma. Nem bírom nem iderángatni XIV. Lajos elcsépelt mondását: „L’État c’est moi” (Az állam én vagyok.) Ezért viccelődik sokszor Puzsér azzal, hogy őszintébb lenne, ha abszolút monarchia lenne az államformánk…

A tribalizációval (törzsiesedéssel) foglalkozót azért választottam ki mára Szilágyi Ákos szövegeiből, mert aggódva nézem egy éve, hogy napjainkra már nem csak a Fidesz hívei zárták magukat visszhangkamrába, hanem a Tisza kritikátlan rajongóinak egy része is. (Persze ugyanez a DK szektás részére is igaz, de az a probléma ugye megoldódott Fletó váratlan, de sajnos kései leköszönésével…) Mindebből pedig nem látom kialakulni a NER után sem azt a valóban kritikusan gondolkodó, szuverén (sic) polgárságot, aki visszaveszi majd a hatalmat a jövő, mesterséges intelligenciával (chatbotok, deepfake videók stb.) megtámogatott politikusaitól…

„A magyar egy törzsi világ és most van egy törzsfőnöke.”

– mondta G. Fodor Gábor, a Századvég think tank stratégiai igazgatója, Orbán egyik fő ideológusa.
Erre pedig azt mondta Marvin, a Blogger42 agytröszt pángalaktikus paranoid androidja, Kutvölgyi Pál fő ideológusa:

„A közvélemény: az egyén szellemi restsége.”

Mivel a költő/esztéta könyveinek egy részét honlapjáról is le tudjátok ingyen tölteni, ezért a ma taglalandó esszé első részét, a 20 év működés után sajnos „bezárt” ketezer.hu oldalról, teljes terjedelmében bemásoltam a saját mondataimat követően. (Ahogy e cikk elején jeleztem, 20 éve született a következő szöveg!) Aki úgy érzi, túl nagy kihívás elé állítja a sok karakter, javaslom, hogy csak az általam (önkényesen) vastagítva kiemelt tartalmat fogyassza először, hátha kedvet kap egy nyugis hétvégén a teljes szöveg kontextusára is. Én mindenesetre sok mindent megértettem belőle a törzsekről (Fidesz/Tisza, Apple/Samsung, Canon/Nikon, Fradi/Újpest, petrolhead/elektromos autós stb.).

A borítóképet Labancz Viktória portré fotójából készítettem.

 . . . .   . .

A magyar nemzet tribalizálása 1. (Szilágyi Ákos szövege)

A második részt itt, az eredeti helyen olvashatjátok el. (Izgalmas szakaszát írja le a hazai politikának…)

A törzsek színes és szagos közösségek. A törzsi világ a közvetlen érzékelésben, a testi tapasztalásban létesül, ezen áll és bukik. Szagok, ízek, tapintások világa ez. A törzs tagjai félszagokból megismerik egymást és szagáról ismerik meg az idegentől. Megcsapja orrukat az ellenség szaga: a nem-ember szag. Az emberszag ugyanis a társadalmasulás e korai fokán a törzs szagával azonos. A szag mindent áthat, átitat, mindenbe beveszi magát, beivódik. Az érzékileg artikulált világ elsődleges kategóriája, amely elválaszthatatlan a látható és hallható testi élet egészétől. Szaga van a viselkedésnek, a mimikának, a testmozgásnak, az öltözködésnek. Közös szaga. Minden egyénben az egész közösség teste viselkedik. Minden arcról a törzs arca néz. Egyáltalán: aki még nem vette fel a törzs arcát különféle tetoválások, ékítmények, maszkok formájában, annak nincs is arca.

A mesebeli hétfejű sárkány hazatérve a napi robotból így süvölt a szabadítóját elbujtató királylány-feleségnek: „emberszagot érzek!” A törzsi emberből feltörő morgást és ingerültséget talán így fordíthatnánk le: nem-ember szagot érzek vagyis nem a mieink szagát. A törzsi világállapotot maga mögött hagyott ember viszont megint más szagra kapja fel a fejét: törzs-szagot (törzsiség-szagot) érzek. Mert ha a törzsi ember szagról felismeri a másikat, akkor bizonyos értelemben magát a törzsiséget is szagáról felismerheti bárki, aki másfajta, nem-törzsi, nem nyers, úgyszólván szagtalan vagy szagtalanított közösség egyetemes spirituális, politikai vagy jogi, dologi közösség tagjaként azonosítja önmagát, alkotja meg öntudatát és kulturális emlékezetét. A törzs szaga félelmet és fenyegetést áraszt. A háborús káosz, a viszály és vér szagát hozza magával a távoli múltból és a még távolibb jelenből. Annak a vérnek a szagát, amelyet kiontanak, nem, amely ereinkben kering; amely elválaszt, s nem összeköt. Pontosabban szólva: kötése kizárólag a törzsi közösségre terjed ki, nem pedig minden egyes emberre, az emberi faj egészére.

A törzsiséget képviselő regresszió (vissza a természetbe! vissza az anyaölbe! vissza az ősi állapotba! vissza az organikus közösségekbe! stb.) modern hívei rossznéven is veszik, hogy a modern közösség színtelen és szagtalan: ugyan miféle közösség az ilyen? Hol a vér szaga? A föld szaga? Hová lett az egymáshoz préselődő testek, a közös test akolmelege? A föld és vér meghitt kipárolgása? ábrándoznak. Úgy gondolják, az egyetemes szellemi elven nyugvó közösség, amelyet szabad választás és nem a beleszületés véletlene határoz meg, steril és spekulatív közösség, az ész és nem a szív műve, sőt, egyenest azért fundálták ki világba vetett idegenek, sötét erők cinkosai, ilyen-olyan összeesküvők és bölcsek, hogy elpusztítsák a vér és föld közösségét.

A politikai nemzet mint minden modern közösség valóban szagtalan közösség: racionális konstrukció, amelyben még a politikai hatalom legitimációja is a kalkulatív racionalitáson (szavazatok számán és arányán) alapul. Nincs az az ősi leszármazás, nincs az a karizmatikus kiválasztottság, tradíció, etnikai tudat, vallási érték, amely a nemzettársadalmak demokratikus és jogállami rendszerében inkább jogosítana fel bárkit a hatalom gyakorlására, mint a választók által titkosan leadott szavazatok számszerű végeredményeként megállapított szavazattöbbség. Természetesen a modern, tehát politikai nemzet racionális konstrukciója felveheti és fel is veszi magába az adott közösség kulturális emlékezetének társadalmi csoportonként, értelmi világonként eltérő terjedelmű és értelmezésű érzelmi és tárgyi gazdagságát, végtére a nemzetet mint képzeleti művet ebből az anyagból (hozott anyagból) alkotják meg, igaz, oly módon, hogy érzelmileg is így, mint az egyenjogú állampolgárokat magában foglaló és egybeforrasztó politikai közösség tartalma legyen megélhető és mindenki számára igenelhető.

Tribus, tribe, tribalizmus

A törzs maga a világ. De a törzsi világban nem fér el egy vagy több másik törzs világa. A politikai közösségben világok sokasága fér el, kivéve azokat, amelyek törzsi vagy vallási alapon törölni kívánják a politikai közösséget, egyben tehát mindazokat a világokat, amelyek a politikai közösség racionalista konstrukciójában elférnek. Ezért jelenik meg a tribalizáló politikai közbeszéd szintjén oly gyakran a törzsi engesztelhetetlenség, a gyűlölet és hencegés hanghordozása és metaforakészlete: a civil- és politikai társadalom törzsi (kvázi-törzsi) alapon, tehát indulatokkal és szagokkal körülírt (körülvizelt, azaz szagosított) rivális részének folytonos felszólítása, miszerint takarodjon ki a képből, tűnjön el az országból, hordja el magát, míg jó dolga van, számítson az elközelgő leszámolásra, szégyellje a pofáját (amiért egyáltalán van neki), rettegje az uralomra elhivatott törzs elközelgő hatalmát. A közösség kérdései a par excellence politikai kérdések nem megvitathatók ott, ahol a végső érv vagy az egyetlen érv az, hogy a vitapartner fulladjon meg a saját a levében vagy takarodjon el a közösségből, lehetőleg máma még. Ugyanis nem tartozik a közösséghez (a törzshöz), más a bőrszíne, a szaga, a habitusa, az életstílusa, az észjárása.

Az idegen törzsbeli ellenség és nem-ember, vagy nem egészen ember. A múltban, amikor az úgynevezett primitív kultúrák csak minimális kapcsolatban álltak egymással írja Clifford Geertz az „Igaziak”-nak, a „Jók”-nak vagy csak egyszerűen az „Emberi Lények”-nek nevezték magukat, és elűzték a folyó vagy a hegygerinc másik oldalán lévőket, akiket földi majmoknak vagy tetűpetéknek, azaz nem, vagy nem teljesen emberi lényeknek tekintettek könnyen meg tudták tartani kulturális integritásukat.

Innen nézve a tribalizálás még ha csupán a tömegérzelmek és a szimbólumok szintjén is mindig annak a kulturális integritásnak a tagadását jelenti, amely messze meghaladja a törzs integrációs szintjét, s amely azóta létezik, amióta az általános egységesülési és egyetemesülési folyamatban előbb a világvallásokban és a rájuk épülő egyetemes birodalmakban, majd a világi, de ugyancsak egyetemes erkölcsi és politikai értékeket valló nemzetállamokban és az ezeken alapuló nemzetközösségben megvalósult, illetve minden megtorpanás, visszaesés, katasztrófa ellenére megvalósulóban van.

A latin eredetű tribe (törzs, néptörzs) és tribalism (törzsi rendszer, törzsiség) szavaknak az angolszász politológiai irodalomban és publicisztikában meghonosodott jelentése szerint tribalizmusként, újtörzsiségként jellemezhetők mindazok a modern és posztmodern törekvések, amelyek a modern politikai közösségeket (a nemzetet, a pártot, az osztályt) természeti, biológiai (biopolitikai), etnikai, faji, esetleg nemi alapon próbálják megosztani és újradefiniálni. A faji, nemi vagy etnikai összetartozás alapján teremtenek legitimitást szeparálódási törekvésekhez, leválthatatlan hatalmi klánok és klientúráik fenntartásához (vagy épp megdöntéséhez), gazdasági-hatalmi privilégiumok megszerzéséhez vagy többletjogok (pozitív diszkriminációk) kivívásához.

A tribalizmus eredetileg az alkotmányjogban használatos értelemben azt a helyzetet írja le, amikor valamilyen nemzetközileg elismert (értsd: de facto és de jure szuverén) állam politikai burkában továbbélnek az archaikus törzsi-nemzetségi osztottságok és ellentétek, intézmények és szervezetek, amikor az állam területén élő törzsek öltöznek politikai pártok színeibe, szerzik meg és osztják föl övéik saját törzsük tagjai közt a hatalmat. A tribalizmus első körben tehát nem más, mint az etnikai csoportok közötti ellenségeskedést felszító, etnosoviniszta politika, amely arra irányul, hogy kedvezményeket és előjogokat biztosítsanak az egyik etnikai csoportnak (és e csoport egyes képviselőinek), míg más etnikai csoportokat diszkrimináljanak, háttérbe szorítsanak, kisemmizzenek, ami folytonos belső feszültség, törzsi viszályok és mészárlások, népirtások táptalaja. Ahol a nemzetté válás nem történt meg vagy nem fejeződött be, s a törzsi elitek önzése és felelőtlensége nem ismer határt, ott könnyen állandósulhat a törzsi káosz.

Az afrikai országok többségében a politikai pártok törzsi alapon formálódtak ki. A pártpolitikai versengés ezért csap át oly gyakran törzsi viszályokba és háborúskodásba, ezért végződik törzsi mészárlással, törzsi puccsal és törzsi diktatúrával. A modern nemzethez (az egyenjogú állampolgárok szuverén politikai közösségéhez) tartozó jogállam, parlamentarizmus, pluralizmus ezen a talajon valójában igen gyakran csupán arra szolgál, hogy a törzsi vezetők és a törzsek új legitimáció alapján vívják tovább a régi törzsi háborúkat az anyagi erőforrásokért, mindenekelőtt az állam tulajdonlásáért.

Hogy aztán ebben a keretben a törzsi harc megszelídül-e avagy még inkább kiéleződik, országról-országra és korszakról-korszakra változik. Nem csoda, hogy sok afrikai vezető az egységes, egyenjogúakból álló politikai közösség (a racionálisan megkonstruált nemzet) kialakulását akadályozó többpártrendszerrel mint a szétforgácsolódásért, a korrupcióért, a kriminális káoszért felelős tribalizmus végső menedékével és modern igazolásával az egypártrendszert szegezi szembe, és ennek bevezetését követeli. Persze, egypártrendszeren nem az egységes állam törzsi megszállását és kisajátítását, nem tribalista diktatúrát, hanem egyfajta nemzeti alapon álló abszolutista államot értenek, amelynek hivatása az illető állam szuverén területén hatalmaskodó törzsi kiskirályok megfékezése, a fél-törzsi állapotban élő népesség integrálása, valóságos nemzetté egyesítése a jogállam egységes normatív terében.

Kívülről nézve nem nehéz felismerni, hogy a tribalista csebernek, etatista vederre cserélése aligha hozhat megoldást az afrikai országok e fő bajára. Ahol a modern állam (a külső kihívásra adott válaszként és a modernizációs elit sürgetésére és kényszerére) előbb jön létre, mint a modern társadalom (nem mellékes persze, mekkora késésben van az államhoz képest és mi az oka a késének), ott mindig élesebben (olykor polgárháborúig és országszakadásig fokozódva) kerül szembe régi és új, haza és haladás, törzsiség és politikai nemzet, a modernizációs elit pedig gyakran öltözik a központosító erőszak vértezetébe, a tribalizmussal  bölcsen egyensúlyozó központosító abszolutizmusokat vagy ostoba és véres etatista diktatúrákat állítva szembe.

Kétségtelen persze, hogy ahol a modern nemzetállam normatív és intézményi rendjét, politikai és erkölcsi normáit kívülről és felülről kényszerítik rá egy társadalomra, ott a népességet megosztó törzsi ellentétek, törzsi intézmények és törzsi vezetők fognak beöltözni az újonnan kapott és kötelezõ politikai viseletbe, hogy most már ebben (a külvilág számára igazolhatóan) folytassák az archaikus világ véget nem érő háborúit egymás ellen. A tribalizmussal szembeállított etatizmus békéje mégis illuzórikus: nem megszünteti, csak felfüggeszti, s elnapolja a törzsi mészárlásokat. A valóságos háború ugyanis nem az egyes törzsek, hanem az archaikus törzsi állapot és a modern politikai állapot között folyik, végső soron a politikai közösség létrehozásáért. Ennyiben a politikai pártok színeibe öltözött törzsi viszálykodás, mely persze nem minden afrikai országban ölti véres káosz jellegét, a nemzettársadalom keletkezésfolyamatának gyötrelmes valósága, s addig tart, míg a törzsiség elevenen élő intézményi és érzületi formái el nem halnak, míg a vérontásig menő törzsi gyűlölködések és viszályok nem finomulnak merőben kulturális-habituális ellentékekké, életstílus- és gondolkodásmódbeli különbségekké.

Vonzások és taszítások természetesen a habitualitás szintjén is létezni fognak, ahogyan minden modern társadalomban is léteznek, de ezek csak szimbolikus, kulturális szinten általánosíthatók és fejezhetők ki. A modern szimbolikus képi politizálás jószerével ezen alapul, mióta az ideologikus politizálás végsőkig kiüresedvén átadta helyét a piaci eszközökkel folyó média-politizálásnak, és az érdekellentéteket, a forrásokért és javakért, azok elosztásáért és az elosztási arányokért folyó küzdelmet nem lehet már modern ideológiákra alapozni. Igaz, a fejletlenebb régiókban a politikát a modern ideológiák elpárolgása után nem a szimulációra, a mediatizált képre, hanem az elevenen élő, mindazonáltal nem-törzsi jellegű, etnikai-vallási osztottságokra alapozzák, egyszóval etnicizálják. A modern politikai közösség etnicizálása összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint tribalizálása a habitualitás, a mediatizált kulturális képek szintjén. Az etnicizmus a nemzetté válás időszakában jól-rosszul összevarrt politikai test szétrobbanásához és az afrikai kontinensen dúló véres törzsi mészárlásokat idéző polgárháborúkhoz, népirtásokhoz (etnikai tisztogatásokhoz) vezethet. Az etnicizálás különösen azokban a szeparatista mozgalmakban erősödik fel, amelyek célja valamely helynek (legtöbbször persze a hatalmi-gazdasági önállóságra törekvő helyi elitnek) egy átfogó politikai közösségből való kiszakítása és az államiság igényének elismertetését másra, mint az etnikai közösségre nem igen lehet alapozni. A politikai közösséggel szemben ebben az esetben nem egy másik politikai közösség jogán lépnek fel (ez esetben ugyanis a kiválás, a szétválás többnyire békésen zajlik le), és nem is mint a gazdag régiók szeparatizmusa esetében a jóléti-fogyasztói közösség önzése jogán, hanem a vérségi vagy vérré vált (a vérségi kötelékkel összenőtt) vallási közösséget mozgósítva ugyanilyen etnicista alapon azonosított más közösségek (valójában mindig az egész politikai közösség: a nemzet) ellen.

Másutt, ahol a modern politikai nemzet minden megkésettség és töredezettség ellenére, kialakultnak mondható, tehát a fejlett régiókban a tribalizmus szimbolikus és fogyasztói jelleget ölt: a politikai pártok tabui és totemei nem etnikailag, hanem habituálisan az ízlésben és az élményben, a viselkedésben és a jelviseletben vannak megalapozva, a társadalom régi-új habituális törésvonalai mentén sorakoznak fel, vagy legalábbis ezek mentén igyekeznek törzsekre tördelni a társadalom életvilágát. Ezekben az esetben a politika nem etnikai-vallási csoportokra (etnicizmus), nem kvázi-fajilag (rasszizmus) vagy kvázi-szociálisan (osztályharc) körülhatárolt társadalmi csoportokra, hanem átfogó habituális tömbökre épül, ezeket a tömböket szólítja meg, aktivizálja érzelmileg (pro és contra) minden egyes kihívó gesztusával, minden jól megválasztott szóképével, egész hanghordozásával, viselkedésével, jelképeivel, a politikai párt látható (képre vitt) vezetőinek habituálisan azonosítható törzsiségével (a „mieink” és a „ők” habituálisan azonosítható kategóriáiban).

Marad tehát a habituális különbségekre, a tetszésre, az élményre alapozás: ízlésközösségek és élményközösségek törzsiesítése. Ezek a piaci közvetítéssel, úgyszólván esztétikai alapon létrejövő törzsek azonban bármily mélyen nyúljanak is a múltba a szóban forgó habituális vonzások és taszítások, ellenérzések és rokonszenvek, rajongások és viszolygások, félelmek és vágyak, bármily kevéssé racionalizálható is e vonzás és taszítás tartalma, s bármily tartós legyen is egy-egy habituális- vagy ízlésközösség nem válhatnak sem társadalmi, sem politikai struktúraképző tényezővé.

A középrétegek között anyagi forrásokért, elosztási területekért, befolyásért stb. folyó szüntelen érdekharc (ki kapja, kinek kell kapnia az elosztási tortából a legnagyobb szeletet?) kölcsönveheti és kölcsön is veszi az archaikus törzsi gyűlölködés és rajongás mitologikus nyelvét, ahogyan olykor a vallási és a politikai-ideológiai hitháborúk nyelvezetét is, s még az is lehetséges, hogy ebben a küzdelemben a politikai közösség végső egysége megbomlik, egy nemzet lelki egyensúlya felborul, jó közérzete megszűnik, csak egyvalami nem lehetséges legalábbis, amíg a modern nemzetek alkotása: a nemzetközösség és a világgazdaság fennáll a törzsi állapotba való tényleges visszasüllyedés. Sőt, ez az, ami egyáltalán nem lehetséges, mert egyszerűen nincs visszaút: csak a világtársadalom és a világkáosz között lehet választani, már amennyire ez csakugyan választás tárgyát képezheti.

Ha az afrikai tribalizmus, vagyis a törzsi világállapot konzerválása (a nemzetté válás megakadályozása, a polgári egyenjogúság semmibe vétele stb.) végső soron arra fut ki, hogy a törzsi vezetők kleptokratikus-korrupcionista uralmát megalapozzák és örökletessé tegyék, akkor az európai tribalizmus, a modern nemzetek tribalizálása arra, hogy a politikai közösség megtagadásával, a politikai társadalom egyik része (párt, pártvezetés és klientúrájuk) megőrizze vagy megszerezze a hatalmat övéinek, saját törzsének, vagyis a vele habituálisan, érzületileg azonosuló középosztálynak, s hogy törzsi felhatalmazást kapjon az erőviszonyok állami beavatkozással történő megváltoztatására, a mieink privilegizálásra (mert hát ki látott még olyat, hogy saját földjén ne a törzs, hanem holmi jöttment itt-lakók legyenek az urak!) a gazdaság, a politika, a kultúra összes területén. Mintha a nemzet már csak így törzsi alapon  lenne megmenthető.

(Nota bene: a nemzet legújabban már nemzeti alapon is menthetetlen, csak globális alapon menthető meg, pontosabban fogalmazva: mentheti meg önmagát.) Ha a tribalizálás a mediatizált politika kártyája és csupán kampánytörzsek viszálykodásáig, politikafogyasztó élményközösségek törzsiesítésig megy el, akkor össztársadalmi veszélyessége viszonylag csekély, de ha bármi okból ennél mélyebb meghasonlást idéz elő, azzal a nemzet létalapját ássa alá: szeparatizmushoz, tömeges egyéni és csoportos kivonulásokhoz (az ország elhagyásához), legrosszabb esetben pedig utcai atrocitásokhoz, helyi pogromokhoz, kölcsönös leszámolásokhoz, népirtásokhoz is vezethet.

Ha egy modern politikai képződmény, valamely párt vagy pártos mozgalom tribalista módon lép fel politikai ellenfelével szemben, akkor valójában a politikai közösség ellen, a modern közösség egyetemleges szelleme ellen lép fel, azt tagadja, aminek alapzatán ő maga is áll és bukik, megszületett és létezik, saját maga alól is kihúzza a talajt, hiszen a másik ellenséges törzsként meghatározott csoportot politikailag üldözheti, jogaiban korlátozhatja, fizikailag megsemmisítheti ugyan, a modernitást azonban nem semmisítheti meg, s így szükségképp és újra meg újra akármilyen politikai alakot öltsön is abban a harcban kell véresen elbuknia és megszégyenülnie, amelyet a politikai közösség, s ezzel együtt saját létalapja ellen indított.

Nemzet előtt, nemzet után

A nemzet mint politikai közösség már a múlt században kimerítette hatóerejét. Elfunkciótlanodóban (és átfunkcionálódóban) van, akaratának és érdekének ideologikus értelmezése és pártpolitikai képviselete egyre komolytalanabbá válik. Nem egyik napról a másikra történt mindez, hanem az utóbbi száz esztendőben. Nem Magyarországon, hanem mindenütt, ahol a gazdasági világrendszer a globalizáció nagy és egyre gyorsuló hullámainak sodrásában üres vázként hagyja maga mögött az egykor épp a modernizációs világfolyamat közvetítésére, megformálására hivatott nemzetállamokat.

A kiüresedett régi politikai és kulturális formákat egyelőre nem váltották fel újak. A történelem utáni történelemben, a politika utáni politikában egyfelől új transzlokális és glokális mozgásformák és konfliktustípusok jelennek meg, másfelől a nemzet előtti vagy alatti archaikus törzsi, etnikai, vallási formák kelnek új életre, általában erősen antimodern hangszerelésben, de legtöbbször már a posztmodern világ mediatizált tömegkulturális nyelvezetén.

Az egyik jövőbe mutató, de korántsem egyértelmű tendencia a politikai közösség, az állam depolitizálása: ezt testesíti meg a jóléti vagy szociális államból kinőtt semleges állam, kockázat-állam koncepciója és a globális kormányzás eszmeköre. A szolgáltató állam, amely az ideologikus alapon egységesítő-központosító nemzetállam helyére lépne, a nemzetállamba falazott helyek politikai és/vagy kulturális önállósulásán és új, transzlokális politikai keretekbe való integrálásán illetve egy globális politikai rend egyfajta világkormányzás szükségességének elismerésén és kiépítésén alapulna.

A másik meghatározó tendencia az etnokrácia, amely a múlt lappangó vagy még eleven közösségi formáit mozgósítja a nemzetállam ellenében és a politikai közösség fentebb már említett etnicizálásának felel meg. A politikai közösség etnicizálása vagy a kiüresedett, evidenciáját vesztett nemzetállamot kívánja (elsődlegesen az ebből az államból élő elit és csatolt társadalmi részei érdekében) minden időn túl és minden eszközzel fenntartani; vagy más alap híján erre próbál új államot alapozni valamilyen szeparatista (a központi hatalmat opponáló) regionális elit. (A legszemléletesebb példa erre is, arra is Jugoszlávia véres szétesésének története, amely még messze van attól, hogy az újonnan létrejött nemzetállamok transzlokális keretbe jelesül az Európai Unióba integrálódásának jegyében lezártnak mondhatnánk, arról nem is szólva, hogy maga ez transzlokális integrációs keret is csak létrejövőben van, s mindmáig eldöntetlen: vajon szuverén nemzetállamok konföderációja lesz-e avagy föderáció, amelyben a nemzeti szuverenitás egy részét és elég nagy részét a szövetségi államra, más részét pedig a régiókra, autonómiákra ruházzák át.)

Végezetül, de nem utolsósorban külön kell szólnunk a modern nemzet (társadalom és állam) tribalizálásáról, amely lényegében a középosztályt alkotó társadalmi csoportok anyagi forrásokért, elosztási javakért, privilégiumokért folytatott harcának és egyben önzésének a szimbolikus kifejeződése a politikai képek és hívószavak síkján. Ez esetben a középosztály egyik vagy másik meghatározó csoportja pőre anyagi érdekét a nemzeti lét törzsiesített jelképeivel és hívószavaival fedi el. Ennek az érdeknek áldozza be mintegy a nemzetet, amikor politikai jelentését bárha csupán a mediatizált szimbolikus tartalmak szintjén törzsi értelemben leszűkíti, és amikor a politikai pártok és szurkolótáboraik hatalomért folyó szokványos és elég unalmas versengését lélegzetelállító, felkavaró, színes törzsi háborúskodássá formálja át. A törzsiesített nemzet nem az értelem racionális konstrukciója és nem is a közös ihlet vagy a kollektív képzelet alkotása, hanem olyan fantazma, amely a mediatizált élménytérben mozgásba hozott képek és képileg szimulált események hatására izgalmi állapotba jött, felzaklatott, nekigerjedt, hisztérizált nézőközönségben képződik meg, de amilyen könnyen és gyorsan megképződik, éppoly könnyen foszlik is szét az izgalmi állapot elmúltával.

Archaizáló és posztmodern tribalizmus

A modern politikai közösség tribalizálása és tribalizálódása végső soron azoknak az Európában létrejött formáknak a kiüresedésével vagy Európán kívül ugyanezen formák eredendő ürességével (értelemhiányával) függ össze, amelyek a modernitáshoz tartoztak és többé-kevésbé mind racionális (vagy legalábbis racionalizáló) konstrukciók voltak. Ebből a szempontból a politika tribalizálódása alapvetően kettőt jelenthet:

1. A későmodern társadalmakban vagy azt, hogy eredeti politikai és eszmei tartalmukat elvesztett, kiüresedett modern közösségeket (nemzet, párt, osztály) valamilyen más (rendelkezésre álló és/vagy kitalált) tartalommal (nem-racionalizálható érzelmi-indulati tartalommal, vágytartalommal) töltenek meg; vagy azt jelenti, hogy eleve más, nem-racionális, biopolitikai és fogyasztási közösségeket állítanak a régi átfogó és egységesített politikai közösségek helyére és részben azokkal szemben (etnikai-vallási, kulturális/szubkulturális közösségek, különféle testi másságok alapján létrejövő kisebbségek, fogyasztói törzsek, szurkolótáborok stb.).
2. Ettől eltérően a premodern, törzsi-féltörzsi állapotból épp csak kiemelkedő (illetve kívülről kiemelt) társadalmakban a tribalizálás/tribalizálódás azt jelenti, hogy a kívülről átvett, szervetlen, s ennyiben a népesség túlnyomó többsége számára értelmezhetetlen, eleve üres modern politikai kategóriákat nagyon is valóságos és eleven törzsi tartalommal töltik meg.

A tribalizálódás legrosszabb esetben a modern (lokális, területi, szuverén) nemzeti létezésről a globális, nem-területi, individuális (értsd: a személyes egzisztenciára alapozott) nemzeti létre való átmenetet gátolja, hátráltatja azzal, hogy dezorganizálja a jogállamot, bomlasztja a civiltársadalmat, mérgezi a családi és baráti közösségek szolidáris kis köreit, bár ennek az omlasztó-bomlasztó munkának a módja és hatása országonként igen eltérő képet mutat. A mediatizált politika piaci világában csak a politikai áru fogyasztói törzsiesíthetők, ami a piacon ma már egyáltalán nem kivétel, sokkal inkább szabály.

(Nem egyszerűen a törzsvásárlók köréről van itt szó, hanem a különféle vásárlói törzsek létrehozásáról, amelyeket úgy nyernek meg egy termékcsoportnak vagy szolgáltatásnak, úgy tartanak a szüntelen vásárlás felajzott állapotában, hogy az adott márkához a márka világához kapcsolt exkluzív közösséggel való törzsi azonosulás lehetőségét is felkínálják neki.)

A politikai közösség kereskedelmi típusú újratörzsiesítése persze kevésbé veszedelmes és kockázatos, mint etnicista vagy fundamentalista változata: a szimbolikus térben legfeljebb érzelmi mészárlásokra, verbális és képi atrocitásokra kerülhet sor a modern társadalom indulatilag-zsigerileg mozgósított tribusai között. Ettől még nem omlik össze a modern világ, de megromolhat a politikai közösség atmoszférája, nyomasztóvá, lehangolóvá, nyugtalanítóvá válhat a pszichológiai klíma. Elsősorban a választási kampányok időszakában fölállított kampánytörzsek háborúja okozhat hosszabb távon is maradandó lelki károsodást és torzulást a modern közösségben.

Különösen akkor nem ártatlan kampánytrükk vagy médiacsíny a szimbolikus politizálás nyelvén folyó pszichológiai törzsi háború, ha az érintettekben a közelmúlt elevenen élő nagy megrázkódtatásait, közösségi hisztériáit, paranoiáit, traumáit is újra felidézik a látott képek és hallott szavak, azt a baljós előérzetet keltve fel bennük, hogy a szavakat és képeket rövidesen tettek is követhetik. Ebből a szempontból tehát éppoly valóságos pusztítást csak lelki pusztítást, érzelmi elvadulást eredményezhet a tribalizmus, mint azokon a helyeken, ahol valóságos törzsek véres torzsalkodása dönti romba a társadalmakat. Épp azt a lelki erőt, érzületi rokonszenvet, azokat a készségeket roppanthatják meg, amelyekre az egyéneknek szükségük lenne ahhoz, hogy összefogjanak és a nemzet lokális modern közösségéből transzlokális posztmodern közösséget formáljanak.

A szimbolikus politizálás, az emblémákkal és címerekkel, ereklyeképekkel és ritualizált képeseményekkel, totemekkel és tabukkal folyó politikai jelbeszéd (a politikai tér jelekkel történő kisajátítása, lefoglalása, útjelző táblákkal való kirakása, meghódítása, be- és visszavétele) és ennek mediatizálása (kivetítése a képernyőkre) végső soron a politikai mező tribalizálásának felel meg.

Magyarország sokat emlegetett, unos-untig felrótt kettészakadásában semmi rendkívüli, semmi egyedülálló nincsen: miután a modern politikai testekből (nemzetállam, társadalmi osztályok, politikai pártok stb.) lassan elpárolog az élet (a nemzet-eszme vagy a modern osztályideológiák mindent összetartó ereje kimerül), az új élet egyelőre csak a bomlás, az oszlás-foszlás formájában jelenhet meg benne.

A tribalizálódás ebben, de csakis ebben az értelemben mégis az élet jelének tekinthető. A régi egység felől nézve talán aggasztónak látszik, a körvonalazódó új egységek (a formális jog és a pénz alapján egységesülő világ) felől nézve azonban egyszerűen nincs számottevő politikai jelentősége. Bomlástermék csupán. Lehet kellemetlen, okozhat működési zavarokat a civilszférában és a magánéletben, a hisztéria tetőfokán akár össztársadalmi elmezavarokhoz is vezethet, de valóságos politikai testet nem alkothat magának, legfeljebb szimbolikus testet, szimulált testet. Ilyet viszont bárki alkothat abból, ami már és még nincs, és soha nem is lesz, ha tud és akar. Végtére is ilyen szimbolikus testek nyüzsgő sokadalma tölti ki a mediatizált tömegkultúra világát. Válassz magadnak törzset a politikai piacon, ha pedig nem találsz magadnak valót, barkácsolj össze egyet! A törzsi priváttébolyt a politikailag manipulált tömegérzület nyilvános olykor állami szintre emelt törzsi tébolyától nem felépítésük és tartalmuk, csupán eltérő használati módjuk különbözteti meg.

A politikai jelkép mint törzsi totem: a kokárda-ügy

Az egész politikai közösség a nemzet képviseletére hivatott és szerződött politikai részek színében pártok köntösében megjelenő archaikus törzsek viszályát és vetélkedését egyes afrikai országokban azzal igyekeznek fékezni és visszatartani, hogy törvényileg tiltják a törzsi jelképek viselését a nyilvános térben. A tiltás a szimbolikus reprezentáció terének egységesítésével a nemzetté válást hivatott elősegíteni, a törzsi széthúzást csökkenteni, az ellenségeskedés elszabadulását meggátolni.

Európában már ahol és ahogyan éppen megfordítva: részben a politikai közösség egységét hagyományosan kifejező szimbolikus jelek tribalizálása figyelhető meg, részben az a törekvés, hogy a politikai közösség képviseletére aspiráló szereplők a mediatizált piaci nyilvánosságban teremtsék meg a maguk törzsi jelképeit, amit aztán aktivistáik és militáns híveik visznek fel minden felületre, ami csak elérhető és képbe kerülhet: testre, arcra, öltözékre, házfalakra, hirdetőoszlopokra. Ez az érzelmi-indulati tribalizálódás ismétlem, minden régmúltat és közelmúltat idéző lidérces látszat ellenére, minden általa kiváltott és nagyon is valóságos rosszérzés émelygés, szorongás, utálat, harag, egyszóval: ressentiment ellenére, önmagában (!) nem képes kikezdeni a nemzeti létezés nem-szimbolikusan (jogállam, szociális állam, gondoskodó állam, közszolgálati állam) változatlanul fennálló működésbeli egységet (ahogyan nem érinti azt a magasabb és ugyancsak nem eszmei alapon létesülő egységet, adminisztratív- és gazdasági egységet sem, amelybe az európai nemzetek többsége ma integrálódni próbál).

A posztpolitikai tribalizálódás nem a modern nemzet egységét ássa alá, mert ez az egység még ha kulturális emlékezete és szimbolikus megörökítésének hagyománya töretlen is  többé nem modern ideológiák közvetítette értelmi és érzületi egység, hanem jogi, gazdasági, pénzügyi egység  a szolgáltató állam mûködésbeli egysége, és mint ilyen egyre kevésbé szorul rá valamely képzelt közösséggel való érzelmi és értelmi azonosulásra. Enélkül is fennáll és működik. Érzelmi és értelmi azonosulásra a magukra maradt egyéneknek van szükségük, s ezt az igényüket egyelőre legalábbis elsősorban a tömegkultúra elégíti ki. Ennek részét képezi a szimbolikus politizálás is, ezen belül pedig a politikai tér fogyasztói típusú tribalizálása.

Mindenesetre a politikai közösség emlékezetének, reprezentációjának tribalizálása nem a nemzeti történelem vagy a nemzet-eszme pártpolitikai kisajátítását, nem valamiféle értelmezési hegemóniára vagy monopóliumra törekvést jelent, hanem mindenféle értelem és értelmezői aktus tagadását a puszta lét, a beleszületés csodája, a testi vagy lelki idevalóság és belevalóság jegyében. A tribalista politikus nem saját értelmezését igyekszik elfogadtatni vagy ráerőltetni a politikai közösség egészére, hanem azzal igyekszik mozgósítani a közösséget, hogy szimbolikusan, érzelmileg újra meg újra, minden kimondott szavával és képbe foglalt tettével kettévágja, létrehozza benne a harc szellemét és azt szükség szerint a végletekig fokozza vagy épp engedi lelohadni. A jelhasználat szintjén ez azt jelenti, hogy nem a jelek értelmét, hanem magukat a jeleket sajátítja ki, lopja el, foglalja le övéinek. Mert először is létrehozza övéit (a saját törzset), másodszor pedig övéit (saját törzsét) állítja a nemzet (a politikai közösség) helyére, övéit ruházza fel a nemzet jelképeivel: a nemzet „mi” (mi, a törzs) vagyunk! „ti” (idegen törzsbeliek) mutat rá ellenfeleire vagy a másik szurkolótáborra nem tartoztok a nemzethez, avagy legalábbis a következő mérkőzésig még gondolkodom rajta, oda tartoztak-e gondolkodjatok ezen kicsit ti is!

Vegyünk egy egyszerű, ám közel eső példát a magyar közelmúltból arra, mit is jelent a politikai közösség egységét a nemzetet létrehozó felejtést és akaratot kifejező nemzeti jelképek tribalizálása? A választási kampány évében, 2002-ben botcsinálta jobboldali politikusok felszólítására, de nem épp kormányzati jóváhagyás és támogatás nélkül a március 15-én szokásosan kitűzött kokárdát sokan nem vették le másnap, hanem mint afféle győzelmi talizmánt, választási totemet kezdték tüntetőleg viselni, mindaddig, amíg úgymond a nemzet nem győzedelmeskedik a választásokon. Aki kormánypártisága, pártszíne megkülönböztető kifejezésére egy hagyományosan az egész politikai közösség reprezentálására szolgáló jelképet használ, az akarva vagy akaratlan tribalizálja azt.

Abban nincsen semmi rendkívüli, hogy valaki maga választotta politikai vagy akár biopolitikai hovatartozását a nyilvános térben is megvallja, közölni vagy demonstrálni kívánja: miheztartás végett, tüntetőleg, nárcisztikusan, mindegy. A mediatizált látvány- és élménykultúrában széles fogyasztói rétegek hajlamosak erre. Abban sincs semmi különös, hogy vannak kormánypártiak (hatalompártiak) és ezt nem restellik, de fennen hangos szóval vagy ékes képpel hirdetik és kifejezésre juttatják a közös terekben.

Ami a szóvá tett jelenségben új, ami e tüntető önmegkülönböztetést egy új jelenség tüneti értékével ruházza fel, s ami a magyar társadalom számára eleddig ismeretlen volt, másban keresendő. Miként lehetséges, hogy a politikai közösség egyezményes jeleit e közösség egyik része a másikkal szemben mintegy lefoglalja és kirekesztőlegesen használja föl? A kirekesztőleges jelhasználat elkötelezett hívei ilyenkor álnaivan azt kérdezik: miért kirekesztőlegesen? Ki tiltotta meg bárkinek, hogy e jeleket viselje? Természetesen senki. A problémát nem is a jel, hanem használati módja jelenti, nevezetesen, hogy kirekesztőlegesen viselik azt, ami mindenkor és mindenki számára a politikai kötés, az összetartozás érzületi kifejezésére szolgált addig és ettől a pillanattól fogva, aki a jelet magára tűzi és viseli, csak nekik vagy értük viselheti: kénytelen osztozni a jel kirekesztőleges használati módjában. Persze, hogy ezt vagy azt a jelet ki viselheti és ki nem, illetve mikor és milyen jelet kell viselnie valakinek, nincs és jogállamban nem is lehet törvényileg szabályozva.

(Az úgynevezett önkényuralmi jelképek viseletét megtiltó törvény a kelet-európai politikai agylágyulások szép megnyilvánulásainak egyike: mondjuk, nem viselhető a horogkereszt és a vörös csillag, de minden további nélkül viselhető Sztálin, Hitler, Mao vagy akár Pol Pot képmása, ahogyan az „I love Auschwitz!” és „I love Kolima” kitűzők ellen is aligha merülhet fel hatósági kifogás, nem kezdeményezhető büntető eljárás. Mindenesetre, habár az önkényuralmi jelképek nyilvános használatát tiltó törvény a legbornírtabb helyi politikai erők műve volt, a jelképek, emblémák, címerek, ikonok, ereklyék jelentőségének ez a végtelen felértékelése a kimondott és leírt szavak és értelmezések ellenében, mégiscsak a mediatizált politika új korszakára a képkorszakra vall.)

Attól azonban egy összetartozást kifejező, az egész politikai közösség számára pozitív érzelmi tartalmú jelkép megosztó, kirekesztő, diszkriminatív használati módja nagyon is valóságos lehet, hogy ez a használati mód nincs kodifikálva, nem tiltja törvény, ahogyan nem is kötelez rá senkit (ne használd így, ha nem akarod!). A barátságtalanság, az ellenségeskedés fenyegető üzenete akkor is jelen lehet egy jel használati módjában, ha a jel önmagában mindenki számára a lehető legpozitívabb érzelmi tartalmat hordozza és a használati módot semmiféle törvény nem tiltja. Ilyen értelemben, akár a Himnuszt és a Talpra magyar-t is lehet kirekesztőlegesen énekelni és szavalni.

Minden negáció, kirekesztés, lefokozás, minden megfosztás valamitől, amely a politikai hatalom retorikai és képzeleti terében megjelenik, szükségképpen fenyegető irányultságú, mivel a politikai hatalom megszerzése elvileg lett légyenek a hatalmi ágak mégoly pedánsan elválasztva is egymástól jogilag és gyakorlatilag a törvényhozó hatalomra is kiterjed, tehát azt a fenyegetést is magában hordozza, hogy amit hirdetnek, mondanak, elképzelnek, meg is fogják valósítani (megvalósíthatják), törvényerőre emelhetik.

A jelhasználatban foglalt fenyegetés mértéke (illetve mértékétől bizonyos határok között független megélése és megítélése) attól függően lehet kisebb vagy nagyobb, hogy nagy hatalmú, befolyásos, kormányzó vagy kormányzásra esélyes párttól vagy politikustól érkezik-e, avagy periférikus, jelentéktelen politikai képződménytől, illetve hogy az adott helyen és körülmények között (történelmi tapasztalok, beidegződések, félelmi reakciók mértéke stb.), ennek vagy annak a jelnek (jelképnek, szónak, szófordulatnak) a használatát (vagy bármilyen jel kirekesztő használati módját) a társadalom számottevő csoportjai mekkora fenyegetésként élik meg, milyen közelmúltban lejátszódott vészterhes események megismétlődésének rémképét idézi fel ez bennük, mekkora társadalmi frusztrációt vált ki, szorongások, hisztériák, agressziós késztetések mérgét csepegtetve mindennapi életükbe.

Azzal, hogy a magyar nemzet az egyenjogú állampolgárok politikai közösségének születését szimbolizáló ’48-as kokárdát pártpolitikai célra sajátították ki, alapvetően megváltozott mindaddig barátságos, egyesítő, a politikai testvériség vagy szolidaritás kifejezéseként ismert jelentése. Első pillantásra csak annyiban, hogy a politikai közösség egyezményes jelét a politikai elkülönülés jeleként vette használatba egy párt, a politikai egész képviseletét magának igénylő részek egyike. Valójában azonban az érzelmileg sokak által átélt fenyegetés nem ebben rejlett, hanem abban, hogy ezzel a rész tüntette fel magát egészként, a rész lépett az egész helyére, s más részek jogosultságát az egészből való részesedésre és az egész képviseletére megkérdőjelezte.

Az „aki magyar, velünk van” jelszava helyénvaló lehet az egész közösséget érintő külső fenyegetés (idegen invázió, szabadságharc stb.) időszakában az ellenséggel szemben. De egyik párt és választói tábora szótárában a másik párttal és választói táborával szemben azt jelenti, hogy szimbolikusan meg akarják vonni tőlük a politikai közösséghez tartozás jogát, nem-magyarokká nyilvánítják őket, s mivel arra vetemedtek, hogy magyarok ellen harcoljanak a magyar hatalomért, azért egyben az ellenség politikai jelentésének lepedőjét is rájuk húzzák.  S még jó, ha ellenségességük csak erkölcsi-politikai és nem organikus-törzsi értelmezést nyer, ha csupán lehazaárulózzák és nem parazita idegeneknek, befurakodott álmagyaroknak bélyegzik őket, akiknek vérükben van, hogy el akarják veszejteni a keresztényt, magyart.

(Nota bene: mivel a keresztény meghatározás a modernitás előtti keresztény világnak modern Európává alakulásával a nemzetté válásban megkésett közép-kelet-európai országokban egyes nemzetideológiák fontos identitásképző eleme volt, most, a politikai közösség tribalizálásával az egyetemes keresztény oikumené tribalizálására is sor kerül, ha csak megérezve ennek belső képtelenségét nem helyettesítik eleve valamilyen magántébollyal, barkácsolt törzsi-pogány természetvallás fantazmájával.)

Hogyan lehet a törzsi elkülönülés jeleként értelmezni a politikai egység és szolidaritás évszázados érzelmi szimbólumát? Egyféleképpen: úgy, hogy az egész a politikai közösség az egyik politikai résszel azonosul, s aki ebben nincs benne, aki a politikai közösség más részéhez tartozik, s eszerint képviseli az egészet, magából a politikai közösségből rekesztődik ki. De miféle politikai közösség az, amelybõl a politikai különbség vagy ellentét okán bárki kirekeszthető? Semmiképp nem modern közösség. Ez utóbbi legitim képviselete ugyanis egyedül a racionális legitimáción nyugodhat, hiszen a modern közösség alapzatát nem a vallási-civilizációs, nyelvi-kulturális, etnikai-regionális összetartozás, hanem az állampolgári jog képezi, melynek asztalánál még ha csak formálisan is mindenki egyaránt foglalhat helyet. Akkor hát csakis valamilyen pre-modern közösség, kvázi-politikai közösség szimbolikus helyreállítását (a politikai közösségnek képzelt vallási-civilizációs vagy etnikai-vérségi közösséggel való helyettesítését) jelenheti a modern politikai közösség tribalizáló megosztása, szimbolikus megtisztítása mindentől, ami a törzs önmagába csukódó, kifelé ellenségesen elzárkózó világától idegen, pontosabban, amit az elzárkózást és kirekesztést hirdető tribalista politikusok idegennek nyilvánítanak. (Hogy ki az idegen, azt én mondom meg!) E bezárkózási kényszert, hátráló-menekülő rákmozgást, melyet széles középrétegekben a globális és lokális versenyben való lemaradástól és az egzisztenciavesztéstől való szorongás motivál, nevezem átfogóan tribális regreszsziónak a politikában. Ennek a középrétegek érzületén elhatalmasodó regressziós késztetésnek adnak formát és irányt a tribalizáló politikai pártok. Úgy valahogy, ahogyan az Magyarországon történt máig ható társadalomlélektani következményekkel abban a kormányzati ciklusban, melyet  egyszerre ígéretesen és ijesztően rendszerváltásnál kevesebbnek, kormányváltásánál többnek nevezett a párt, mely az 1998-as választásokon kormányzati hatalomra jutott.

A tribalizáló politikai beszéd

A nemzet verbális tribalizálása, amely szimbolikus képi tribalizálásának egyik összetevője csupán, mindig azzal kezdődik, hogy az egyik politikai rész ellenfelét és annak társadalmi bázisát kirekeszti a nemzetből nem-nemzetként, nem-igazi nemzetként, kiélezett pillanatokban egyenesen idegenként és ellenségként különbözteti meg. Carl Schmitt gyakran idézett és sokat kritizált meghatározása a politikumról, miszerint az nem más, mint az ellenségállítás képessége, inkább a háború, pontosabban a politikum háborúként való értelmezésének felel meg, s ennyiben nem a modern, hanem inkább az archaikus törzsi világállapotra vall, melyet persze modern politikusok akarnak ne firtassuk most miféle érdekeket és megszállottságokat követve a válságidőszakokban különösen erős regressziós tömegérzületre támaszkodva helyreállítani.

A rivális párt okkupálta a parlementet, megszálló rezsim jött létre, az idegenszívűek, a nemzetellenes erők megigézték és leigázták a jámbor és hiszékeny magyar nemzetet. A lakók kényuralma alatt nyög a magyar. Ez persze színtiszta tribalista beszéd. (Miközben ugyanazok a tribalista szónokok egyfolytában azon jajonganak, hogy fogy a magyar. Csakhogy nemcsak demográfiai értelemben mennyiségileg fogy, hanem törzsi értelemben minőségileg is, amit statisztikai adatokkal nem lehet kifejezni, csak megérzés megvilágosító látomás és indulat tárhatja fel a rettenetes valót. Egyes törzsfőnökök vagy törzsfőnökjelöltek szerint a magyarok törzse ez idő szerint jó, ha másfélmillió lelket számlál.) A szóban forgó beszédmód a modern nemzet tribalizálásának felel meg, akár eljut a politikai tettek (intézkedések, törvényhozás, médiabefolyásolás, kinevezés/leváltás, közbeszerzés stb.) mezejére, akár megmarad a politikai szitokszavak és jajfohászok, a törzsi szenvedélyeket felszító, félelmet keltő és érzelmi agressziót gerjesztő képek (vagyis a szimuláció) szintjén, ahogy az már posztmodern időkben lenni szokott. A testek mészárlását a lelkek mészárlása, a testi terrort a lelki zsarolás, a fenyegetés a mészárlás vagy deportálás kilátásba helyezése váltotta föl.

A „nemzet nem szorulhat kisebbségbe” mondotta a 2002-es választások vesztese egy tömeggyűlésen, övéi üdvrivalgása közepette, arra utalva, hogy pártja a politikai nemzet legitim képviseletéért versengő pártok egyikeként kisebbségbe került a parlamentben. Lehet-e értelme ebben az összefüggésben annak a mondatnak, hogy nem kerülhet kisebbségbe a többség? Lehet, de csak egyetlen esetben: ha a parlamentben kisebbségbe szorult párt maga a nemzet, a többségbe került párt pedig értelemszerűen a nem-nemzet, hanem ördög-tudja-mi, mindenesetre valami más: trónbitorló, idegen betolakodó, belső ellenség. Ha egy párt magamagát a nemzettel azonosítja, akkor ezzel azt is mondja, hogy a szavazattöbbséggel a nemzet legitim képviselõjévé választott párt/pártok nem tartoznak a nemzethez.

Egy valóságos törzs mindig kívül találja meg ellenségét. Nem magában fedezi fel rémülten és elborzadva a kívült, az ellenséges törzset, nem maga ellen indít irtóháborút. Ilyesmi csak a nem-törzsi állapotban lehetséges, amikor ugyanis egy nem-törzs (például egy politikai párt, egy kormányzat) törzsként határozza meg, írja körül, képzeli el a politikai közösséget, hogy politikai ellenfelét ily módon a kívülről csellel-furfanggal a törzsbe furakodott ellenségként mutathassa föl, győzhesse le, pusztíthassa el. Legalább szimbolikusan, legalább érzelmileg.

Magyar magyarnak törzsi magyarnak lenni csak valamivel szemben lehet. A törzsiesített magyar-lét szemben-lét. Egyik lét a másik lét ellen. Magyar a magyar ellen? De hisz ilyen már volt! A magyar történelemben legalább az újkor kezdete óta se szeri, se száma azoknak az uralmi elitekben bekövetkező, ideologikusan reflektált, szimbolikusan kifejezésre juttatott meghasonlásoknak, pártütéseknek, szakadásoknak (kuruc/labanc, haza versus haladás, ’48-asok versus ’67-esek, korona/diéta, úri/polgári, úri/népi, népi/urbánus, moszkovita/nemzeti), melyek felülről lefelé hasítva, politikailag és kulturálisan is megkettőzték az országot vagy legalábbis annak tudatát. A tribalizált nemzet képlete azonban más: itt magyar magyar fordul a nem-magyar magyar ellen. Szigorúan magyar alapon. Mármint törzsi-magyar alapon. A magyar magyar már messziről megismerszik tolldíszéről, öltözékéről, habitusáról, hanghordozásáról, egyszóval törzsi színeiről, jelvényeiről, tetoválásairól, retorikájáról.

A törzsiségre utal a szerződéskötés retorikai figurája is. Nem társadalmi, hanem törzsi szerződés ez. A társadalmi szerződésnek amely csak a kereszténység új szerződésének világi mása bárki egyenlő tagja lehet, anélkül, hogy szabadságát elveszítené. A szerződés ugyanis a törvények és normák megtartására kötelezi, s nem arra, hogy gondolkodását, vallási hitét, erkölcsi értékeit, nyelvét-kultúráját feláldozza valamilyen új politikai Isten oltárán. Az a Berlusconi mintájára kötött és ritualizált szerződés, amelyet mint magyar a magyarral a FIDESZ kötött a magyar magyarokkal és polgári polgárokkal, nem politikai, hanem törzsi szerződés volt, vérszerződés, még ha tintával és nem vérrel írták is.

A „csatát elvesztettük, a háború folytatódik” mondta a nemzetet tribalizáló párt hadvezére pártkatonái és rajongói előtt a csatavesztés éjszakáján. Hogyan, hát háború van? Hát megtámadtak minket? De még mennyire! Hiszen még azt is megizenték, milyen: hideg polgárháború. Hideg, mert fegyveres vérontás nélküli és polgár, mert a Polgári Magyarország víja a nem-polgári ellen. A szóhasználat azonban félrevezető. A polgárháborút és törzsi mészárlást még ha nem is az elborzasztó végeredmény: a halottak száma és az általános pusztulás tekintetében egy teljes világ választja el egymástól. A polgárháborúban a politikai közösség valóságos meghasonlása társadalmi és politikai meghasonlása! tépi ketté valamilyen politikai érdek vagy cél mentén az állampolgári közösséget, sőt még a vérségi kötelékeket is (mindenekelőtt a családét, amely a régi, organikus törzsi közösség utolsó foszlánya), míg a tribalizáló politika éppen megfordítva a létező és belülről egyáltalán nem meghasonlott politikai közösséget szakítja ketté valamilyen par excellence nem-politikai elv, nem-racionális (a megérzésben és az átélésben adott) s ennyiben megvitathatatlan, felülvizsgálhatatlan kritérium szerint, amelyet azonban szívesen álcáz politikainak.

Nem polgárok, hanem törzsek szimulált viszálya és háborúskodása ez, melyben a polgár nem állampolgárt jelent, hanem az egyik törzs neve vagy toteme. Nem más ez, mint a nemzet a racionális alapon egyesített és ezen az alapon fennálló szuverén politikai közösség törzsiesítése a mediatizált politika eszközeivel, törzsi ellentétek szimulálásával, kékek és zöldek szüntelen érzelmi egymásnak ugrasztásával.

Ha a tribalizáló politika a jogállam törvényes rendjének határai között marad, vagyis megmarad a hatalmi harc, a választói tömegek megnyerése média-eszközének (cirkuszpártok cirkuszának, akkor a társadalom lelki klímájának folyamatos megmérgezésén túlmenően nincs különösebb kockázata. Ha azonban átlépi ezt a határt, és belülről rágja vagy marja szét a jogállamot és a parlamentáris demokrácia rendjét, akkor könynyen idézhet elő össztársadalmi katasztrófát.

A tribalizmus retorikailag olykor megtévesztésig hasonlít a nacionalizmushoz, pedig nem sok köze van hozzá, hacsak az nem, hogy szimbolikus törzsi eklektikájába nagy előszeretettel illeszti be a modern nacionalizmus jellegzetes motívumait és hogy végső soron e nagy halott  a nacionalizmus helyére aspirál. (Akárcsak egykor a nemzet rasszista feloldása a kvázi-tudományos faj-ban, amikor a nacionalizmus eszme-halálának beállta még friss volt, a gyászmunka pedig a legvadabb fantazmákat keltette életre, az egész világot megrendítő katasztrofális következményekkel.) A tribalista vízióban a Nemzet vívja élet-halál harcát a Nem-Nemzettel (a helyi törzsi zsargont idézve: a magyarok a lakókkal). Kevésbé fennkölten arról van szó, hogy egy csomó pénzre, pozícióra, sikerre éhes ember azon az alapon akar kiszorítani az államból és annak csatolt területeiről (mindenekelőtt a szépen fejlődő adminisztratív piacról) másokat, hogy ők magyarok, legalábbis mélyebben, gerincesebben, gyökeresebben, végzetesebben magyarok, mint esetleg tehetségesebb, rátermettebb, tőkeerősebb vagy egyszerűen csak ügyesebb, fortélyosabb verseny- vagy vetélytársaik.

Régi történet ez új kiadásban, új, neotribalista hangszerelésben. A lényeg azonban változatlan, bár a modernitásból ismert katasztrofális végkifejletre ma már csak valamilyen globális kisiklás esetén kerülhetne sor. A változatlan lényeg pedig az, hogy a nemzet törzsi meghatározásban mindig az irracionális elem az uralkodó, ezáltal válhat a politikai részek egyike a törzsként értelmezett nemzet kizárólagos letéteményesévé. Ennek alapján illetik meg a törzstagokat mindenféle előnyök és privilégiumok, ennek alapján lehet osztogatni és fosztogatni, a tőkejavakban örökölt és a piaci versenyben kialakult vagyoni, műveltségi, kapcsolati különbségeket és egyenlőtlenségeket kvázi-törzsi alapon kiegyenlíteni, az állampolgári egyenlőséget pedig törzsi alapon a saját törzs javára egyenlőtlenségekké változtatni.

Ez a folyamat melegágya a korrupciónak és az autoritarizmusnak, még akkor is, ha egy modern társadalomban valóságos törzsek hiányában a tribalizáló politikai elitnek be kell érni szimulált, tömegkulturális alapon létrehozott törzsekkel. Bár ezek a törzsek kampánytörzsek csupán élményközösségek, s mint ilyenek nem hoznak létre tartós identitást, a műsoridőben keletkeznek és hunynak is ki, mindazonáltal éppoly irracionálisak, éppannyira érzelmek, vágyak uralják és irányítják őket, éppoly könnyen mozgósíthatók a politikailag szükséges pillanatban a politikai közösség egyetemes szelleme ellen, s éppoly esztelen tettekre ragadtathatják magukat, mint az ideológiailag indoktrinált és politikailag manipulált modern tömeg egykoron. Mert aki a politikai közösség valamely részét ellenségként konstruálja meg, az tagadja az egész politikai közösséget, tagadja annak értelmét és létjogosultságát, s végső soron a politikai közösséget a racionálisan konstruált nemzetet állítja be úgy, mint összeesküvést a törzs ellen.