A kapitalizmusról

Pogátsa Zoltán a kapitalizmusról

Szeretem az olyan közgazdász/szociológus diplomapárral rendelkező tanár embereket, akik a közérthetőség, szakmaiság és közszolgálat halmazok uniójában képesek bemutatni a gazdaság működését és a „Nagy Képet”. Dr. habil. Pogátsa Zoltán (a soproni egyetem közgazdaságtudományi karának docense, az ELTE óraadója, a Magyar Tudományos Akadémia volt kutatója) éppen ilyen, ezért évek óta olvasom a könyveit, hallgatom a podcastjeit.

Döbbenetes, hogy Magyarországon még a gengszterváltás rendszerváltás után 36 évvel is milyen keveset beszélünk a kapitalizmusról. (Talán ezért is lebeg fölöttünk/köztünk máig Kádár János 32 éves uralkodásának lábszagú szelleme?) Továbbá a kapitalizmus elmúlt évtizedekben lezajlott radikális változása és az egyenlőtlenség fokozódása is fontos tendenciák. (A nagy felgyorsulás: népesség és vagyonkoncentráció növekedése, globalizáció felgyorsulása, „kaszinókapitalizmus” megjelenése, adósságállományok felduzzadása, nemzetközi monopóliumok miatt valódi verseny csökkenése, állandó növekedési fétisünkből adódóan bolygónk folyamatos kizsigerelése stb.) Hogy felkészülhessünk a jövő kihívásaira, meg kell értenünk végre itthon is a kapitalizmus radikális változásának tendenciáit, éppúgy mint a globális felmelegedés, a mesterséges intelligencia és a robotika emberre és a munkára gyakorolt hatásait.

Mai témánk tehát Pogátsa kapitalizmus értelmezésének és kategorizálásának részletes bemutatása, a saját gondolatain és példáin keresztül.

A következőkben könyvei, előadásai és podcastjeinek „quasi summázata” olvasható a kapitalizmusról. (Az anyagot kibővítettem Pogátsa kijelentéseit alátámasztó chartokkal.) Továbbá, mivel nemrég voltam csatorna-hajózni a barátaimmal Hollandiában, a „kapitalizmus bölcsőjében”, szintén remek téma ma erről értekezni.

Pogátsa Zoltán

„Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.” Fredric Jameson

„Ez a szlogen összegzi legszebben azt, amit kapitalista realizmus alatt értek: az általános benyomást, hogy a kapitalizmus nem csupán az egyetlen életképes politikai és gazdasági rendszer, de jelenleg még egy koherens alternatíva elképzelése is a lehetetlennel vetekszik”. Mark Fisher, a Kapitalista realizmus című könyv tragikusan eltávozott szerzője.

Mi az a kapitalizmus és tényleg ősi igény van rá?

Talán meglepő, de nincsen igazán széleskörű konszenzuson alapuló definíciója a kapitalizmusnak, sőt az emberek nagy része a libertariánus propaganda miatt úgy képzeli, hogy kapitalizmus mindig is volt és az emberi természetnek alapvető sajátossága a folyamatos növekedni akarás. Ezt azonban semmilyen tudományos elemzés nem igazolja vissza. Egyrészt a gazdaságtudománynak egyértelműen az az álláspontja, hogy kapitalizmus mindössze pár száz éve létezik. Másrészt a pszichológusok szerint az sem igaz, hogy az emberi természetnek „alap tulajdonsága” lenne a folytonos növekedési igény, vagy a kapzsiság.

A hétköznapokban általában a magántulajdon és a piac fogalmaival definiálják a kapitalizmust.

Azt, hogy a kapitalizmust megelőző gazdasági, társadalmi formákban, már az ókorban is volt magántulajdon és piac is, nem nehéz belátni. (újraelosztás, barter, agora stb.) Nekünk azonban olyan (sine qua non) definíció kell(ene), ami csak a kapitalizmust írja le, és Pogátsa (ahogy én is) azt gondolja, hogy az igazi „leválasztója” a kapitalizmusnak az állandó növekedési igény. Sok-sok évezreden keresztül nem, vagy csak alig növekedtünk (GDP, népesség száma stb.) Kábé annyi történt, hogy a népeknek volt egy háza, körülötte megművelte a földet és megtermelte magának az élelmiszert, és akkor jött az aktuális „Döbrögi” (ahogy Pogátsa fogalmaz) és elvitte az X százalékát. Nagyjából ez volt az élet.

Specializáció

Ennél sokkal több/kevesebb nem, aztán jött az ipari forradalom és a kapitalizmus. Ekkor lassú emelkedésnek indult egyrészt az emberiség létszáma, másrészt pedig az egy főre jutó GDP. Ez a specializáció időszaka. Régebben az volt, hogy mindenki mindent csinált, de rosszul, utána meg mindenki elkezdett specializálódni valamire, de azt az egy valamit azt már persze hatékonyabban csinálta. Ebből adódóan elkezdtünk egymástól függni. A fejlettebb társadalmak ezért mások, mint a kezdeti közösségek. Ma már szinte semmit nem tudunk csinálni azon az egy dolgon kívül, amihez nagyon értünk és meghalnánk a többiek nélkül, mert képtelenek lennénk megcsinálni a túlnyomó többségét annak, amit a többiektől szerzünk be.

Ez a változás persze azt is jelentette, hogy elkezdődött egy nagyon lassú emelkedése a mutatóknak, ami az elmúlt pár évszázadban rendkívül fölgyorsult, sőt hyper-exponenciálissá vált. (Az emberiség létszáma Krisztus korának 190 milliós populációjából indulva most 8,24 milliárdnál tart, és valahol 10,5-11 milliárdnál fog tetőzni az ENSZ szerint! BTW: Magyarország mindeközben a népességfogyás demográfiai problémájával küzd, hamarosan annyian leszünk, mint utoljára 1952-ben (9,5 millióan), húsz év múlva pedig várhatóan csak 8,5 millió lakója lesz kis hazánknak. (A következő diagramon bolygónk népesség számának növekedését láthatjátok az elmúlt 12.000 évben. Forrás: Our World in Data.)

Ez gyakorlatilag pár évtized alatt zajlik majd le és ugyanilyen mutatókat látunk a GDP-nél, a városiasodásnál, a kereskedelem és befektetések mértékének  növekedésében is. (E cikkben később találhatóak a részletes diagramok minderről.) Ez a klasszikus „hokibot ábrával” leírható exponenciális emelkedés, nagyon-nagyon megváltoztatja majd az emberiség történetét! Ahogy korábban említettem, ezt nagy felgyorsulásnak hívják, és nem vesszük tudomásul, hogy ami velünk/körülöttünk történik, az nagyon más, mint ami a korábbi évezredekben történt az emberiséggel. A következő ábrán a globális, egy főre jutó GDP alakulását láthatjátok USD-ben 1000 és 2010 között. (1440-ben nyomdagép feltalálása, 1775-ben gőzgép feltalálása, 1990-ben az internet megjelenése.)

A kapitalizmus az első pillanattól fogva a növekedésről (nem összekeverendő a fejlődéssel) szól.

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című (1920) munkájában azt írja, hogy úgy indul a kapitalizmus, hogy a protestánsok, azon belül is különösen a kálvinisták azt mondják, hogy a vállalkozások szelleme nem egyszerűen üzleti bölcsességek halmaza, hanem etikusan színezett életszabály – ethosz – életstílus, hivatásbeli kötelesség. A protestáns morál megszabadította az anyagi javakhoz jutást a hagyományos etika gátlásaitól és úgy rombolta le a nyereségvágy korlátait, hogy isteni akaratot látott benne.

Fontos továbbá, hogy ez a protestáns etikának megfelelő kapitalizmus nem csupán felszabadította a szerzési ösztönt, de meg is fékezte azt a fogyasztás korlátozásával, ideális feltételeket teremtve a tőkeképződésnek.

Ehhez jött Amerika gyarmatosítása a töménytelen mennyiségű behozott arannyal és ezüsttel. Ezeket főleg a portugálok és a spanyolok lopták be Európába, de felélték, mert katolikusok voltak. Pl. építettek belőle gyönyörű városokat (Madrid!) meg szép ruhákban jártak. (Ez az a kor, amikor a férfiak papagájnak öltöznek és a túlöltözik a nőket.) És honnan vették ezeket a termékeket? Hát például Antwerpenből. Tulajdonképpen itt indult a protestánsok kapitalizmus története. Aztán az antwerpeniek által létrehozott Amsterdamban. (+ az egyéb németalföldi, flandriai városokban.)

Persze ezek a protestánsok feketében jártak, nem díszítették túl a templomaikat, hanem visszafektették a bevételeiket a cégeikbe, a korábban megbeszélt, Istennek tetsző módon. Mivel pedig az volt a lényeg, hogy minél gyorsabban növekedjenek azok a cégek, kitalálták a részvénytársaság struktúráját, ami azért hatalmas újítás, mert korábban csak azzal kereskedtek a népek, akikben megbíztak. (család, ismerősök stb.)

Tőzsde

A világ első értéktőzsdéje Amszterdamban nyílt meg, ahol a legenda szerint kezdetben egy tengerparti fűzfa alatt találkoztak a kereskedők, hogy különböző országokban vert pénzekkel, árukra szóló utalványokkal, jelzáloglevelekkel és váltókkal kereskedjenek. A „burza” szó a 15. században alakult ki: a flandriai Brugge-ben a kereskedők annak a tekintélyes kereskedőcsaládnak a háza előtt gyülekeztek üzletkötésre, amelynek „van der Burse” volt a neve. E holland szó, amelynek jelentése erszény, került különböző utakon az európai nyelvekbe, pl. a franciába „bourse”, az olaszba „borsa”, a németbe „Börse”, az oroszba „burza” alakban. Jelentésük: „elfekvő készletek értékesítése”, s ennek a jelentéstartalomnak a magyarban a börze kifejezés felel meg.

Tehát ki kellett találni a részvénytársaságok intézményrendszerét, és tulajdonképpen ebből lett a Brit Kelet-indiai Társaság (1600), és a Holland Kelet-indiai Társaság (1602). Ezek voltak az első „multik”. Indiát tehát nem annyira egy állam gyarmatosította, hanem ezek a vállalatok, és hosszú időn keresztül alapvetően egy vállalat működtette, aztán átvette az állam, de már csak a legvégén.

Valódi verseny, avagy éppen annak hiánya?

Ahogy korábban megállapítottuk, a magántulajdon és a verseny tehát nem határozza meg a kapitalizmust. Adam Smithnek, (a modern közgazdaság-tudomány atyjának) „A nemzetek gazdagsága” című munkája (1776) persze nem megkerülhető ezügyben. Smith idejében még nem volt részvénytársaság, tehát az ő kapitalizmusa tulajdonképpen a családi vállalkozások kapitalizmusa. (A Londoni Tőzsdét 1801-ben alapítják majd meg.)

Nincs branding és részvénytársaság tehát, intenzív verseny viszont van és kisvállalkozások vannak, ahol a tulajdonos a menedzser. Adam Smitht egyébként azóta a piaci fundamentalizmus ikonjává tették, pl. a neoliberális Margaret Theacher, aki a „piaci fundamentalizmus anyja”, egy Adam Smith Institute nevű thinktankkel vált igazán naggyá… Miközben ha valóban olvassa valaki Smitht, tele van utalásokkal arra, hogy minimálbérre van szükség és meg kell akadályozni a monopolizációt. Így végül Adam Smitht is kétdimenziós személlyé soványították le a sokkal bonyolultabb valóságban…

Fernand Brodel (francia gazdaságtörténész) roppant hosszú kapitalizmus történeteket írt. Ő azt mondja, hogy a kapitalizmus kifejezetten a verseny korlátozása, és az az újdonsága, szemben a korábbi gazdasági rendszerekkel, hogy a nagyvállalatok, azáltal, hogy óriásira nőnek, képesek lesznek arra, hogy monopolpozíciókat vívjanak ki maguknak és így tulajdonképpen foglyul ejtik az államot.

Magyarországon azt hiszik az emberek, hogy ez egy magyar sajátosság, pedig ez is egy régi következmény. Manapság minden nagyvállalati szereplő erre törekszik. (Még a kapitalizmus szimbolikus őshazájában, az Egyesült Államokban is.) Ez van a kezdetektől, tehát már a Brit-kelet indiai Társaság, mint archetípus, globális multiként úgy jött létre, hogy nagy királyi támogatást kapott. A hadsereg megvédte, ha kellett, csődbe ment, majd kimentette az állam, ha szükséges volt.

A brit parlamenti képviselőknek részvényei voltak a társaságban…

Napjaink monopóliumai

Peter Thiel (Paypal és Palantir alapítója, Facebook első külső befektetője és (BTW) a Gawker „kinyírója” stb.) is azt mondja, hogy a szilícium völgy egyetlen működőképes gazdasági modellje a monopólium. Thomas L. Friedman Pulitzer díjas amerikai újságíró közel 20 éve kiadott, „És mégis lapos a Föld” című globalizációról (is) szóló könyve magyarul is megjelent. Persze imádják a libertariánusok, hogy az a sztorija, hogy Bangaloréban néhány srác leprogramoz egy szuper alkalmazást, és versenyre kelnek a Microsofttal…

Ezzel szemben ma már inkább az a valóság, hogy „startup kannibalizáció” van, és külön szekciók léteznek a nagyvállalati szektorban, akik azt figyelik, hogy milyen új „versenytársak” jelennek meg és abban a pillanatban, hogy feltűnik egy fontos fejlesztés, vagy felvásárolják, vagy „lekoppintják” azt. (Tőbb tőke, több ügyvéd, több felhasználó.) A korábban említett Fernand Braudel szerint is a kapitalizmus a monolóliumok létrehozására törekszik. További olvasmány szép táblázatokkal ebben a témában:  Jonathan Tepper: The Mith of Capitalism. (Közismert mono-, és duopóliumok: Mastercard/Visa, néhány mobilszolgáltató, Google, Facebook, Amazon, android/iOS, Pepsi/Coca cola, fastfood cégek, töltött csoki piac stb.)

Ahol azonban valóban van igazi verseny, az inkább a kis- és középvállalati szektor szintje.

A vagyonkoncentrációnak és a széndioxid kibocsátásnak figyelemreméltó összefüggésére az Oxfam jelentések hívták fel a figyelmet:

1. A bolygónk leggazdagabb 1 százalékának dupla akkora vagyona van, mint 6.9 milliárd embernek.
2. 2019-ben ez a leggazdagabb 1% annyi széndioxid szennyezést produkált, mint a világ összes emberének  legszegényebb 2/3-a, azaz 5 milliárd ember.

A következő képen az látható, hogy a golfozók befejezik a körüket, mielőtt az erdőtűz eléri a pályát. (Eagle Creek Portland mellett, Oregon. © Kristi McCluer)

Mielőtt azonban előtörne belőletek a Descartes óta hangoztatott régi-új „eat the rich” igény, el kell, hogy szomorítsalak benneteket azzal a száraz (sic) ténnyel, hogy Afrikából hamarosan a klímaváltozás miatt meginduló százmilliók a mi lelkünkön is száradnak, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb egy átlagos magyar család karbonlábnyoma, mint sok milliárd valóban szegény emberé az afrikai (és egyéb) kontinenseken…

Azt értem, hogy Nyugat-Európához képest mi szegénynek gondoljuk magunkat, de manapság 3,4 milliárd ember él kevesebből, mint napi 5 és fél USD, ami 1875 forint / nap!

Persze Afrika sem kivétel a vagyonkoncentráció növekedésének nemzetközi tendenciája alól, Afrika négy leggazdagabb embere több vagyonnal rendelkezik, mint a régió lakosságának a fele (750 millió ember!) összesen. (Forrás: szintén OXFAM.)

Takers not Makers

Rablóbáróktól az iparbárókon át az üzletemberekkel összekapaszkodott neoliberális politikusokig, avagy időben is változik a kapitalizmus jellege.

Cornelius Vanderbuilt (The Commodore) és John Davison Rockefeller is azzal lettek mérhetetlenül gazdagok, hogy óriási monopóliumokat hoztak létre. Az még itthon is ismert, hogy egy idő után a teljes olajipar a Standard Oil alá tartozott, és ez nem egy tisztességes versenyben történt így véletlenül, hanem azért, mert J.D.R. (többek között) lefizette pl. a vasutakat, hogy ne szállítsák a versenytársak olaját, és aztán fölvásárolta őket.

Az eredeti nagyvállalati növekedés pontosan ugyanolyan szabályozatlan körülmények között történt, mint ahogy történik manapság Kelet-európában. Ugyanaz a típusú koncentráció zajlott, aztán az állam elkezdte fölosztani ezeket az óriásvállalatokat. Ekkor jött Louis Dembitz Brandeis is, aki földarabolta a Standard Oil-t, meg egy csomó más céget és egy rakás ilyen szabályozás is érkezett. (BTW: sok ilyennek esett neki a mostani Trump adminisztráció…)

Korábban próbálták kordában tartani a kapitalizmus monopolizációs törekvéseit és az egész 20. században sok-sok pert indítottak hogy szétdarabolják a monopólium felé törekvő nagyvállalatokat, mígnem aztán jött Ronald Reagan, aki alatt ez abbamaradt.  Aztán a nagyvállalatok megvették kilóra a politikusokat és a feldarabolási ügyek gyakorlatilag abbamaradtak a neoliberális politikusok megjelenésével…

Növekedési kényszer

Empirikusan kb. három százalékos éves átlagos növekedést tapasztaltunk az elmúlt évtizedekben a világgazdaságban. Enélkül a növekedés nélkül nem működik a kapitalizmus motorja. Legalábbis nem ebben a formában. Ha egy vállalat hitelt vesz fel, akkor ennek a hitelnek kamata van és a cégnek értelemszerűen ki kell gazdálkodnia azt is. Ha pedig a tőkepiacról finanszírozza magát, akkor meg a részvényáraknak kell növekednie. Ehhez meg virítani kell, hogy növekszik a vállalat, mert hogyha nem, akkor bezuhan az árfolyam is, és akkor az erős shareholderek hoznak egy új CEO-t, akinek be kell mutatni, hogy milyen növekedési terve van…

Magyarán vállalatként akár hitelből akár a tőkepiacról finanszírozod magad, muszáj növekedned.

Ha pedig politikus vagy, akkor szintén kötelező, mert ha nem produkálsz valamifajta éves átlagos növekedést, akkor megbuksz. BTW: Ezt nyögi most a Fidesz és ezért lesz (ha nyer), roppant nehéz dolga a Tiszának is … Tehát a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszerünkbe bele van kódolva a folyamatos növekedés igénye. Giorgios Kallis klímatudós a barcelonai egyetemen dolgozik. Azt mondja, hogy ha ezt a növekedési szintet megtartanánk az évszázad végéig, akkor a jelenlegi tizenegyszeresére (!) növekedne a világgazdaság. Miközben a mai világgazdaság üvegházhatású gáz kibocsátásának mértékét még megduplázni is öngyilkosság, nemhogy sokszorosára növelni!

Ahogy korábban említettem, ma a nagy felgyorsulás korát éljük – amely egyedi esemény Földünk 4,5 milliárd éves történetében – robbanásszerű népesség- és gazdasági növekedéssel, mely az energia, föld és víz iránti fokozott igény révén világszinten példátlan változásokat eredményez. Ez olyan mértékű, hogy sok tudós szerint egy új földtörténeti kor, az antropocén küszöbén állunk. A változások némelyike pozitív, némelyike negatív, és ezek összefüggnek egymással. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az emberiség fejlődése és jóléte egyaránt a természeti rendszerek egészségének függvénye, és előbbieket többé már nem élvezhetjük ez utóbbi nélkül. 

Térben is változik a kapitalizmus

Ahogy megbeszéltük korábban, Flandriában indult a kapitalizmus története, majd nagyon hamar elterjedt, és egy idő után, sok „piszkos fordulat” után, végül Nagy-Britannia lett a központja. Amikor szerzői jogokról szoktak beszélni, gyakran elfelejtik, hogy a szerzői jogok abban a formában, ahogy ezeket ma ismerjük, korábban nem léteztek. Ezért történhetett, hogy a flandriai textilgépeket, szövőgépeket szétszedték darabokra, átvitték Nagy-Britanniába, ott újra összerakták és (leegyszerűsítve), tulajdonképpen így lett a brit textilipar a világ legnagyobbja.

Ehhez azonban kellett még egy újabb csúnya lenyúlás. A brit gyarmatosítás előtt még az indiaiak voltak a fő textilexportőrök, de a britek megtiltották nekik, hogy saját textilt készítsenek és azt exportálják az Egyesült királyságba. (Mindezek után pedig rájuk kényszerítették, hogy a britektől vegyenek textilt.) A britek előtt a világgazdaság 15-20%-át adta India, utánuk már csak 3 %-át …

Innen talán könnyebb megérteni, hogyan érezhette magát az indiai Tata Motors, amikor megvette a Jaguár és Land Rover autómárkákat.

A kapitalizmus válfajai

Az angolszász kapitalizmus azt hazudja magáról, hogy tiszta verseny van és minimális állami beavatkozás. A minimális állam az igaz, de a valódi (meritokratikus) verseny az már nem annyira. A következő válfaj az úgynevezett rajnai kapitalizmus modell. Ez a német, osztrák, holland, belga, svájci kapitalizmus. (Nagyjából tehát a Rajna környéke.) Ez már egy jóléti, aktív állam, erős jelenléttel a gazdaságban. Aztán van a skandináv modell, ami a legfejlettebb jóléti állami modell, nagyon magas újraelosztással és markánsan erős befektetésekkel a humán tőkébe. (Idevágó olvasmány, John Rawls: Az igazságosság elmélete.)

A földközi-tengeri (mediterrán) kapitalizmus egy külön modell. Ezt a kisvállalkozások dominálják. (Olaszország, Spanyolország, Portugália, Görögország, Törökország, Horvátország, és az északi része az afrikai kontinensnek.) Ez kb. arról szól, hogy amikor egy fiú éretté válik, akkor elmegy egy kebabozóba dolgozni, aztán lesz egy dönerezője és a végén meg nyit egy saját éttermet. (Olaszországban pizzéria, Horvátországban szobakiadás biznisz stb.)

A következő a távol-keleti fejlesztő állami modell, amit a japánok találtak ki a tizenkilencedik század végén. Japán korábban egy nagyon zárt sziget volt, semmifajta külső behatást nem engedtek bejutni, majd megjelent Matthew Calbraith Perry, egy amerikai haditengerész a négy hajójával Uraga kikötője előtt, majd néhány hónap múlva egy kilenc hajós flottával a mai Tokió partjainál és azt üzente a japánoknak, hogy adjanak Amerikának kereskedelmi privilégiumokat. Ennek lett a következménye a kanagavai egyezményt követő Meidzsi-restauráció. A japánok úgy akartak viszont modernizálni, hogy közben megőrizzék a saját kultúrájukat is. (Ezt szerintem sikerült elérniük.) Végül az orosz-japán háborúban az egész nyugati világ elismerte Japánt, aki olyan fejlettségi szintre tudott jutni, hogy tényleg riválisa lett a nyugatiaknak. Azóta minden volt japán gyarmat (Dél-korea, Tajvan, Szingapúr) ezt a modellt másolja. Sikeresen. Miután a Mao-modell Kínában Mao Ce-tung halálával véget ért, Teng Hsziao-ping lerakta az ázsiai fejlesztő állami modell alapjait, Szingapúr, Tajvan és Japán sikerét lemásolva.

Továbbá, ne legyünk szemérmesek, az offshore is egy kapitalizmus modell és nem arról szól, amit sokszor az emberek a Kajmán-szigetekre és távoli kis egzotikus szigetekre képzelnek. Pl. Svájc is egy klasszikus offshore központ. Dubai, Lichtenstein, Luxemburg és Írország szintén mutat ilyen jeleket.

A Petro államokról persze először a nagy olaj exportáló országok (Venezuela, Kuvait, Szaud Arábia) jutnak mindenki eszébe, de nem csak ezek tartoznak ebbe a csoportba, hanem mindenki, aki egyfajta nyersanyagtól vagy exportterméktől függ. Pl. Chile és a réz, vagy afrikai országokban a kakaó, a banán, vagy valami ilyesmi.

És bár Oroszországban, a Putyin-Medvegyev páros mindig megígérte, hogy diverzifikálni fogják az orosz gazdaságot, és nem maradnak elsősorban fosszilis exportőrök, Oroszország a mai napig valójában semmi mást nem tud exportálni… Mindeközben Európáról leszakadtak és Európa leszakadt róluk, ezért a kínaiakkal kerültek alá-fölé rendeltségi viszonyba, hogy az európai meg az amerikai technológia helyébe behozzák a kínai technológiát, mert Kína közben hihetetlen magasra jutott a tech. szektorban (is). De az oroszok mit tudnak cserébe adni mást, mint fosszilist? Ez egy nagyon egyenlőtlen viszony tehát, mivel ha te minden technológiában importőr vagy és csak fosszilist tudsz exportálni, az nem egy jó stratégia hosszabb távon.

A kommunizmus alternatívája volt a kapitalizmusnak?

Marxot manapság már senki sem olvas, csak beszélnek róla. Sokan azt gondolják, hogy valamifajta receptet adott a Leninéknek. Ez nem igaz. Szövegei túlnyomó többségében a kapitalizmusról írt, nem a szocializmusról. Valójában azt elemezte, hogy a kapitalista országokban hogyan lesz majd valamifajta átmenet egy kapitalizmus utáni időszakban. (Fontos annak a logikának a megértése is, hogy ha valaki kritizálja a kapitalizmust, nem jelenti automatikusan azt, hogy a kommunizmussal szimpatizál, ahogy ezt itthon sokan  gondolják.)

Kubában ott voltak az amerikaiak Havannában meg Santiagóban, de azért az ország nagy része nem volt kapitalista, nem volt kapitalista ország Jugoszlávia sem, ahol csak Ljubljanában találhattunk volna kapitalizmus-szerűséget. Ha Marx felébredt volna a sírjából a szovjet rendszerek közepén és azt látta volna, hogy ki van plakátolva a Vörös téren, nagyon megdöbbent volna. Ha Marx a szovjet vagy a kádár-korszakbeli magyar munkásoktól megkérdezte volna, hogy kontrollálják-e a saját termelőeszközeiket, akkor kiröhögték volna…

A bürokratikus államkapitalizmus irodalom arról szólt, hogy a szovjet típusú rendszer nem volt alternatívája a kapitalizmusnak, hanem annyi történt, hogy egy modernizációs sztoriban voltak ezek a magukat kommunistának nevező emberek. Marxban sokkal inkább a filozófust látták, nem a közgazdászt és azt gondolták, hogy az elmaradott feudális országokat a kapitalizmus kihagyásával egy kapitalizmus utáni állapotba kellene vinni. Tulajdonképpen ebbe a modernizációs történetbe szerelmesedtek bele. Ezért van az, hogy abban az értelemben, amit a közgazdász Marx ír, ezek nem voltak kommunista vagy szocialista országok semmilyen formában.

Annyi történt, hogy a tőkések helyébe belépett az állam és a párt, és átvette a vállalatok irányítását, de ugyanúgy növekedési kényszerben voltak a magukat szocialistának nevező rendszerek is.

Gyakorlatilag minden, ami az alap logikája a kapitalizmusnak, az ugyanúgy létezett ott is. Marx nem arról beszélt, hogy továbbra is legyenek áruk meg boltok és pénz, hanem hogy szüntessük meg ezeket. Amikor pedig Leninék ezt megpróbálták, akkor kiderült, hogy nem tudják pl. pénz nélkül irányítani azt a hatalmas gazdaságot és akkor megtartották a pénzt, valamint megtartották az árakat, ami egy hatalmas visszalépés volt.

A novaja ekonomicseszkaja polityika lett az új gazdaságpolitika, ahol hamar a forradalom után már visszaléptek a fő céltól és azt mondták, hogy nem tudnak kommunizmust csinálni. Fogalmuk sem volt, hogy miként kell azt megcsinálni. Marx nem hagyott receptet, ezért csináltak egy furcsa, hatékonytalan hibridet, ami az első időszakban ugyan expanzív növekedést tudott produkálni, aztán meg masszív éhínségeket.

A kelet-európai kapitalizmus modellt úgy nevezi az irodalom, hogy külföldi működőképes tőkétől függő modell. A térségünkben a külföldi tőkétől függve versenyeznek az államok. (AKA: „Verseny a fenék felé.”) A nagyvállalatokat próbáljuk ide csalogatni, és ezzel gyakorlatilag a legalacsonyabb hozzáadott érték felé versenyzünk (aksi, autó összeszerelés) és beragadunk az alacsony hozzáadott értékű pozícióba.

Soha senki nem csinált ilyet és nem is igazán sikeres ez a kelet-európai modell.